Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol.

                                                    (Pilinszky János)

Az én

„Kezdetben túlzott tisztelettel voltam minden és mindenki iránt, mint aki szégyelli, hogy teste térfogatot vesz el a világtól. A vége az lett, hogy teljesen meggörnyesztett az alázat. Lám, a túlérzékenység ellenünkre van.” (Cikornyák nélkül I., kézirat). Holló András így ismeri túlzásokban és hiányokban egyszerre gazdag énjét. Látja érzékenységét, mely költészetének és sebezhetőségének forrása, Arany Jánoshoz hasonló alázatát, egyenességét: Arany „ha megdobták szóval, visszadobott a szívével” (Arany János, Előszüret). („Ha egy úri lócsiszárral / találkoztam, s bevert sárral: / nem pöröltem, – / félreálltam, s letöröltem.” Arany János: Epilógus)
     Az alázat, a nyíltság, a tisztelet, az őszinteség azok a „túlzásba vitt erények” (Mindenkinek megbocsátok, kézirat), amelyek meghaladták azt a mértéket, melyet mi, a környezet viszonozni akartunk. Így váltak sorozatos csalódássá Holló András szeretetkísérletei:

A tüskéim befelé nőttek,
így fordított sündisznó vagyok.

                                                        (Négysorosok, Előszüret)

     „Azt a sok rosszat, amit nekem okoztak, elfelejtem, de azt a kevés rosszat, amit én okoztam, nem tudom elfelejteni.”(Cikornyák nélkül IV., kézirat)
     Megbocsátás és önfeloldozás híján élete folytonos keresés és szenvedés. Bár szeretik, nem tartja magát méltónak rá. Életének egyetlen lehetséges értelme, hogy felfigyeljenek munkájára és gondolataira azok, akiket az irodalomban a legna- gyobbaknak tart. Ez a meghallgatás „dédelgetett, legfőbb vágya, fantáziaképe”. Máskülönben élete önmagában mint 

visszavont mondat végén az írásjel:
jelentéktelenül és érvénytelenül.

                                                        (Maradj még, Előszüret)

Lennék

Tiszteli az óriás költő- és íróelődöket. Munkáiban megrajzolja Pilinszky és József Attila, Ady, Móricz, Arany és Petőfi portréját, máshol kisplasztikát készít Rimbaud-nak, Rilkének, Radnótinak. Ezek az írások virtuóz stílusgyakorlatnak tűnhetnek. De ha elfogadjuk, hogy Holló számára az egyetlen túlélési lehetőség az irodalom művelése volt és ezért teljességgel azonosult vele, akkor elképzelhető, hogy ezekben a vázlatokban saját énjének egy-egy darabját vetíti ki: példaképeiben sorra megmutatja a szenvedést.
     Ebben közösek, ezen a ponton azonosulhat velük, mégis messze vannak tőle: rájuk már figyelnek, rá még nem, és kérdés, fognak-e valaha úgy, ahogy szeretné. Az „óriások” szenvedésük ellenére képesek voltak kivívni maguknak a megbecsülést, míg Holló így ír magáról: „Őszinte szavakból összeálló verseim sem adnak belső tartást. Mert nem tudok büszke lenni arra, hogy írtam egy-két remek dolgot, életemmel megszolgálva.” (Cikornyák nélkül IV., kézirat)
 

Voltam

A Voltam jelenti azokat a kötéseket, melyek gyökerek vagy béklyók. Az anya és a barátok szeretete az élethez kapcsolja. A falu világa, az apa hiánya, önmaga korlátai megfosztják a sikertől, vagy a siker felismerésétől.
     Édesanyja a szótlan tűrés, a jóság és állandóság, ő a biztos pont. Néhány vázlatszerű vers szól róla, és valószínűleg az Iszapfalvi legendákban ő Tuzalda Adél: „Ha teher vagy magadnak, vállalj újabb terheket, és megkönnyebbülsz.” A legendák kötetét Holló András neki ajánlja. Húga a Tartozásban és az Iszapfalvi legendában jelenik meg, mint fehér masnis kislány vagy menyasszony: ő az ártatlanság, aki nem részesül bátyja megkísértéseiben. Az apáról egy mondatot találunk az Emlékben: „Apám sehol.”
     Anyja és a szeretett Joó Viola kivételével mindenki látomás (vagy nincs). Csak ez a két nő él fogható valóságként a költő világában, a többieket ködön, fátyolon keresztül látja. Lehet, hogy ez a valóság a szeretet valósága, a feltétel nélküli elfogadásé, mely az életet jelenti a költő számára. De még ezekben a valós kapcsolatokban sem aktívak a személyek: nincs párbeszéd, csak emlékek tűnnek fel sorra. Nincs jelen idő.
 

A természet

Iszapfalva és Keserűlapufalva világa sorsok lenyomata. Az emberek életének tanulságát, emlékét a természet őrzi leghívebben. Tükrözi gondolataikat, és ha a szavak elfogytak, a természeti katasztrófák artikulálják mérhetetlen szenvedésüket.
    Holló András világa az útszéli kavicsoktól a csillagokig ér. Közben a nyárfák reszketnek, hogy az embereknek ne kelljen félniük. A magányos vadlúd háborúra figyelmeztet, a fák magukba szívják a sötétséget, hogy az ne az emberek szívében lakjon. Kavicsok és csillagok végtelen szélsőségei között a falusi élet elemei állnak, hogy lakhatóvá tegyék a világot, ugyanakkor szüntelenül figyelmeztessék az embereket a határokra, melyek között életük még elviselhető, sőt néha boldog lehet.
     Ezen a környéken ritkák a színek. Ha előfordulnak, akkor egy menyasszonyi ruha fehérjében, egy szőke hajkorona aranylásában vagy virágok szirmain látjuk őket. A színes, verőfényes tavaszt és nyarat a ködös, ingoványos és sziklás iszapfalvi határban csak azok a lányok és asszonyok hordhatják magukban, akik egy jobb világ ígéretében élnek.
     Az évszakok közül a tél a leggyakoribb vendég. A költőnek a tél megadja a vágyott csendet, lágyságot, nyugalmat. Számára a hideg, a jég, a hó, a zúzmara valami jónak, tisztának, igaznak a forrása.
     Nincsen tavaszi hóolvadás, a hóesés kivétel a mulandóság alól. Holló Andrásnál „a hóesés egy olyan ünnepnek a szimbóluma, amely realizálódni akar, csak nin- csenek meg a feltételei” (Aforizmák legendája, Iszapfalvi legendák). „A hóesés a hitre tanít. Egy eszményi világból jön a látogatásunkra, hogy eltáncoljon nekünk egy himnuszt. Szépségtől részeg önkívülete mintha azt sugallná, hogy vár ránk egy időntúli otthon, ahol a költészet párlata teremtett örök ünnepet, amelyhez képest a legszebb álom is csak maszatos szénrajz.” (Új mesterek keresése, Előszüret) A világ még nem készült fel az ünnep fogadására. Ezért van szüksége megszál- lottakra, akik csodálják a hóesést, hogy abba ne maradjon ez az utolsó, figyel- meztető üzenet.
     Holló András számára a hóesés talán énideál. Csak ő – aki feketének, nehéznek, szenvedőnek tudja magát – képes rácsodálkozni a fehérre, a könnyűre, az ünnepire. Így merít erőt kettejük közösségéből: a költészetből. Valójában ő a legendák Méla Csongora, aki heteken át készségesen tart szentségimádást a hóesés előtt, nem törődve saját szükségleteivel, csak az ünnepre készülve – helyettünk is.

Reménytelenül

E világ nem az én világom –
igazam tőle hát mért várom?

                                                    (Komor vers, Előszüret)

Az érzékeny, önmagát mindig lebecsülő, érvényesülésre nem törekvő ember viszonya ez a világhoz, melyet igyekszik megérteni, és amely nem fárad azzal, hogy megértse őt.
     Újra és újra kérdezi a létezés miértjét, de csak a terhét kapja válaszul. Tudja, hogy a szeretet képes lenne véget vetni a reménytelenségnek: az Iszapfalvi legendákban az igaz szerelemben élő házaspár nem hal meg, hanem egy angyal viszi őket az égbe, és a Matuzsálem addig él, amíg képes felidézni az első csók emlékét. Holló András világában a „Szeretet” és a „Semmi” harcolnak.
 

A remény

Ismeri a nemlétből kivezető utat:

Hogyha tehernek érzed csak magadat, ne feszülj szét:
kérj új terheket, és könnyitesz önmagadon.

                               (A pszichiáter intelmei, 2. disztichon, Előszüret)

Mondom: még jóhíredhez se, mi itten a legfőbb,
úgy ne ragaszkodjál, mint a reményhez ahogy.

                               (A pszichiáter intelmei, 4. disztichon, Előszüret)

A kapaszkodók a pszichiáter intelmei: Holló konokul próbálta belsővé tenni ezt az életfelfogást. Külső segítséget várt az élethez, mert nem találta magában a belső védekezés eszközeit, sem az öröm forrásait, melyeket az őt megbántó emberek már mélyre temettek. Mégis tudta, hogy az ő világán kívül valahol süt a Nap, és itta azoknak a szavait, akik a napfényes világból leszálltak az ő sötétségébe. Ismerte a remény útjait, mint aki a hegyek gerincén járva letekint a völgybe: sokkal ponto- sabban látta ezeket az ösvényeket, mint azok, akik rótták őket, de maga nem tudott járni rajtuk.
 

A lét határain

Nem is a halál vonz magához:
az élet taszít a halálhoz.

                                                    (Komor vers, Előszüret)

Többször kísérelt meg öngyilkosságot: szédült át a heideggeri „Gondból” a „Sem- mibe” – volt hát fogalma a lét és nemlét határairól. Műveiből úgy tűnik, hogy ezt a határvonalat a szeretet jelöli ki: aki nélkülözi, az élve is halott, csak a szenvedés tu- datja vele, hogy biológiai értelemben még vegetál. Az élet és a boldogság lassan egymással azonossá válnak a szemünkben, ha nem tudunk megbirkózni a bennün- ket fogva tartó boldogtalansággal.
     Bolyongás-sorozatában egy lány vőlegényét keresve a ködben egy szakadék szélén tévelyeg, de nem zuhan bele: szeret és szeretik. Holló Andrást nem kötötte szerelem a világhoz, számára az egyetlen megoldás a repülés lehetett volna:

Mélységek fölött lépdelek.
Lehet zuhanás, akármi.
Vagy megtanulom, hogy lehet
a levegőben is járni.

                                              (Reménytelenül [Lassan, tűnődve], kézirat)

Az Iszapfalvi legendákban az angyalifjú szárnyait a falusiak lenyesték, mert meg akarták fosztani a boldogságtól, melyet a Holdúrnő ölében talált. Holló András is elveszítette szárnyait:

Csak lebegek már félájultan:
nem a világban, s nem kívüle.

                                                     (Négysorosok, Előszüret)

Nem tud ellene mondani a szakadéknak, mert kiszámíthatatlanul sodorják a belső erőtlenség és az idegen világ számára kezelhetetlen erők. „Mindent tudunk” és „Semmit sem tudunk” között tévelyegve keresi a választ a lét értelmére. A bizony- talanság újra és újra arra kényszeríti, hogy adja föl a harcot, melyet önmagával és még inkább önmagáért folytat.

A lét csak metafora a nemlétre, s mert
nem tudjuk, melyik a hasonlító, s melyik
a hasonlított: kiélezzük köztük a függő viszonyt.

                                                              (Elszigeteltség, Előszüret)
 

Halálválaszok

A lét megválaszolatlan kérdései elől a „Semmibe” menekül tetteiben és verseiben egyaránt. Akkor is léten kívül van, ha él. Az idő nem lényeges számára: verseit nem dátumozza, magáról gyakran múlt időben ír: voltam.
     Művei lehetőségek arra, hogy újra és újra halni lássa bennük énjének részleteit. Az Iszapfalvi legendák legtöbb alakjában az ő szenvedése fogalmazódik meg. Ezek az ő egyes szám harmadik személyű halálai. Nála az öngyilkosság: átmenni a halálon. Mintha az én csak elszenvedné ezt a nem végleges folyamatot, mely után lesz még lehetősége az újrakezdésre.
     A harmadik személy mögött ott rejtőzik az én keresése, de nem az önvádtól és hiányérzettől terhes valós éné, hanem a vágyotté, az elérhetetlené. Mintha a személy, akit Holló András valójában jelent, el lenne rejtve a világ ejtette sebek hegei alatt, és aki meghal, az csak felszíni alteregója a valóságosnak. Mintha a tökéletes ott élne a tökéletlenben, és felbukkanására az egyetlen lehetőség az volna, hogy halálok során át feláldozza külső burkait.
     Holló András talán hitte azt, hogy amit magából megismert, az múlandó, újraalkotható, valójában nem önmaga. Ezért nem érezte véglegesnek a halált, ezért láthatta olyan folyamatnak, amelyen „át lehet menni” és élve lehet eljutni az igazsághoz. Talán ebben reménykedett, amikor egymás után kísérelte meg az átlépéseket.
     A költő világában így halnak meg az emberek: „mindenkit elvisz az örvény[…] Elszállt a tollpihe” (Elszállt a tollpihe, Előszüret); „mint egy vízbefulladt égitest, melynek tetemét partra vetette a tenger” (Bolyongás a temetőben, Előszüret); „mint egy elsüllyedt Atlantisz a tenger fenekén” (Bolyongás a hómezőn, Előszüret); „mint egy napóra mozdulatlan árnyéka, mely fölött örökre megállt a Nap.” (Bolyongás a sivatagban, Előszüret); „MEGHALNI NEM MÁS, MINT VISSZAFEKÜDNI ANYÁNK MÉHÉBE, AHOL VALÓBAN BOLDOGOK VOLTUNK.” (Pilinszky János, Előszüret). A halál az eltűnés bizonytalansága és a mozdulatlanság bizonyossága egyszerre. Súlytalan és nehéz, Nap-távolságban levő és anya-közeli. Az Univerzum összeomlása és a rend végső helyreállása. Az élet horizontján és középpontjában egyaránt jelen van. Holló András meg tudta mutatni azokat a szélsőségeket, melyek között ő maga hídként feszült, amelyek mások életében közrefogják a halált.
     Lelkiismerete talán vádolta az öngyilkosság miatt, ezért megértést keresett. A feloldozást egy pap szájából adja meg magának a Bolyongásokban: „Még soha nem celebráltam misét az öngyilkosokért[…] Pedig mielőtt meghalok, mielőtt itt pusztulok, egy misét kellene celebrálnom azokért, akik önként dobták el maguktól az életüket. Hiszen a lelkem mélyén megértem én is őket[…] Az élet olyan egyoldalú szerződés, melyre az aláírásunkat úgy hamisítják oda.” (Bolyongások a hómezőn, Előszüret)
     Ha Holló Andrásra gondolunk, szembekerülünk a „mi lett volna, ha…” kérdé- sekkel. Faggatjuk a múltat, amely akkor számára még jövő volt, amelyre inkább lemondással, mint bizalommal gondolt.

adósom nekem a jövő
nagyon sok jótéteménnyel.

                                                         (Imádság, Előszüret)

Nem várta meg, inkább elébe ment, többszöri halála után többszöri életre szóló testamentumot hagyva hátra. Ezekben megtanít a békesség nyelvére, melyet hosszas szenvedései árán megtanult érteni, de beszélni nem.