Népi és urbánus kultúra. Világpolgári és individuális létezés. Két, egymással replikázó oázis kútjának utolsó cseppjeit szívja le a két egymástól is szomorúan messzire távolodott beduin sereg. A célról, a Kánaánba érkezésről, az angyali művészetek és kultúrák megvalósításáról, mindkét csoport lemondott:

 „Megettük út-tudó tevénket.

 Ettünk egy utolsó ebédet.”

 (Illyés Gyula: Megtalált karaván-napló)

 
 Az oázisok forrásvidékének cseppekkel szivárgó kátyúiban toporognak magyar-létünk kultúrköröcskéi. A humánus egyetemesség ormaitól éppúgy távol, mint az egyetemes magyarság valós szociális és nemzeti sorskérdéseitől. Önajnározások és önreklámozások, öndiagnózisok és önáltatások bájos vagy ragacsos iszapjai temetik be az egymást még fellelő irodalmi és művészeti csoportok válságos ön-, nemzet- és világismeretét.

Elakadt, célt tévesztett, megtévedt és sorvadásnak indult – jaj, már milyen régen! – a nemzet kultúrája éppúgy, mint filozófiai és esztétikai önértékelése. Kultúrateremtő önállóság és szuverén szellemi tájékozódás nélkül nemzeti önismeret ki sem alakulhat. Szellemi öntudatvesztés, anomáliák a tájékozódásban, ál-kulturális ragály-jelenségek, a fél-kultúrák tudathasadásos egymásra mutogatása. Társadalmi megosztottságunk egyenesen vezetett el a bibliai Buridán szamarának tanácstalan létérzéséhez: vetve mindnyájunkat erkölcsi és szellemi kómába.

Ahol nincs öntudat, ott nincs terápia. Terápia nélkül a kiúttalan társadalmi, erkölcsi és esztétikai vegetálás lett az osztályrésze a ma nemzedékeinek. Mióta? Meddig? Kik akarhatták ezt? Mi okozta állapotunkat? Megnevezhetők-e a felelősök? Lehet-e innen felépülés? E kérdések történetiek, szociálisak, de minden esetre nagyon nehezen megválaszolhatók.

 
„A kor nagy, általános jellegű közjogi, szociális, közművelődési föladatok elé állítja a magyarságot, melyeket a maga helyzete és egyénisége szerint kell megoldania, a kérdésekre adott feleletek során nemzeti minőségét kibontakoztatnia; a kor ilyen módon megvetvén - a nézeteit erők szabaddá tételével - az új, nemzeti Magyarország alapját, egyszersmind közelebb viszi Nyugathoz, az új Európához, közelebb az időben, korszerűségben, mert hiszen régi formái (rendi alkotmány, jobbágyság, stb.) is mind nyugatiak voltak, csak idejük multával Nyugat mögött elmaradozván, el-elszakadtak tőle, mint maródi sereghajtók. Akár földrajzi fogalomnak vesszük Nyugatot és Keletet, s ez utóbbihoz számítjuk még a Balkánt is, tovább menve Oroszországot és természetesen Ázsiát; akár szellemi fogalomnak – Magyarország mindenképpen Nyugathoz tartozik, időben hátrább, térben szélrül, de a gyepűn belül. Még az sem igaz, hogy Nyugat és Kelet közé ékelt átmenet vagy közvetítő a kettő közt; ha ütköző, Nyugat testének megütött tagja.” (Fülep Lajos: Nemzeti öncélúság, 1934)

 
Mai, ezredforduló utáni magyar társadalmunk és kulturális életünk még mindig a nemzeti öntudatvesztés, valós állapot-meghatározás és szellemi tájékozódási zavarok állapotában tengődik. Fülep Lajos kritikai tanulmánya elevenünkbe vág. Különös, hogy éppen őt, akit rendre elfelejtenek az egymás nyomába hágó nemzedékek képviselői, kell ismét idéznünk. Hosszan fogok idézni az előbb említett tanulmányból, csak azért, hogy nemzeti önértékelésünk számára az idézett rész oly fontos zárómondatát szellemünk elé vonjam, és lelkünkbe véssem:

 
„Akár egymás oldalán, akár egymás ellen harcolnak ezek a rétegek, akár koppánykodnak, akár neonacionalistának nevezik magukat, vagy csúfolják egymást, abban mind megegyeznek, hogy magát valamennyi a magyar jelleg szabadalmazott ismerőjének tartja, s mindegyik ugyanazon módon értékel, hogy ti. valami megfelel-e őszerinte a magyar jellegnek, vagy nem. Az értékelés ezen módja szerint nem a dogoknak az érékekhez, hanem az eleve megkonstruált nemzeti jelleghez valóviszonya dönt értékük fokáról, s ez az a szűrő, melyen át az „egészséges” hatásnak beszabad szivárognia a nemzet testébe. Mert átvenni, éspedig az átkos Nyugatról átvenni mind szoktak, még a legkeletiebbek is; a fajelméletet (ad normam: árja vér), pogányságot (a.n. wotanizmus) turanizmus (a.n. germán faji közösség), nemzeti öncélúságot (a. n.: német autarchia) Nyugatról vették át, ők azonban a magyar nemzeti jellem és jelleg birtokában tudják, mit szabad átvenni, mit nem. Valahogy így kell ezt elképzelni: - írja gúnnyal Fülep Lajos, T.P. - a festő, például, kimegy külföldre, ott kiválasztja, ami a magyar jellegnek legmegfelelőbb, hazahozza, s itthon aszerint fest; hasonlóan a költő, tudós, politikus, egyházi ember és a többi. Tehát nem így: a festők, költő, tudós, politikus stb. egyúttal értékelő szellem, aki piktúrát, költészetet, tudományt, politikát stb. Immanens kritériumok szerint, az értékekhez való viszonyukban szemlél és ítél meg, s eszerint valamit jónak, mást nem jónak ítél, valamit elfogad, mást elhárít, s mivel ez nemzetnek szellemiségében és lelkiségében meghatározott tagja, ami hat rá, azt természetszerűleg a saját nemzeti meghatározottsága szerint fogja föl és dogozza föl.”

 
És ha a hetvenhárom évvel ezelőtti álnemzeti öncélúsághoz hozzá tesszük a ma posztmodern utórezgéseként szinte uralkodó művészeti irányelveket, ahol folyamatosan az iménti öncélúsághoz hasonló önigazolási hullámokat észlelünk, akkor szembenézhetünk a gondolatmenetünk elején fölvázolt oázis-kultúrák elkülönülésével, hasadtságával, már-már egymást irtó tébolyultságával.

 
Feladatunk kettős: diagnosztizálás és folyamatterápia. A Magyar Idő szellemi fundamentumát a helyzettel szembenéző, ezt diagnosztizáló s a diagnózisra terápiát ajánló kulturális erők fogják letenni. MI (a Magyar Idő címmel tervezett kulturális hetilap megalapítói), akik nem törődhetünk bele sem a skizoid kettéosztottság állapotába, sem a kóma-tetszhalál semlegesítő kiúttalanságába, sem pedig nemzeti egyetemességünk kultúrahozó céljaitól történt eltántorításunkba.

Eszközünk a kulturális hiány helyébe helyezett tettre kész humánum. Az a humánum, amely száz évvel ezelőtt az Ős Kajánnal szembenéző Ady Endrét a Nyugat alapít társává tette. Az a nemzeti és szociális részvét, amely Babitscsal érzékeny „a könnytelenek könnyei”-nek elsírására, és Kosztolányival a mindenkori szegény kisgyermek panaszai elmondására.

Mi a Magyar Idő szellemi tájékozódásának felérzői és lelki éhségének esztétikai csillapítói kívánunk lenni. A Szellem világának tudományra és művészetekre való osztottságát sem tudjuk elfogadni. Élet és tudomány, művészet és irodalom hiteles jelenlétét kívánjuk szolgálni történelemformáló hétköznapjainkban.

Befejezésül éppen a történelemformálást kívánom hangsúlyozni, hiszen sem az alkalmi politizálás, sem az élettelen esztétikai öncélúság nem juttathatja kultúránkat abba a pozícióba, ahol József Attilával szólva példaként „igazodni önmagára mutat”.

„Mi külön kis Glóbuszunk!

Földgömb a földgömbben,

Bárhol is ragyog ránk világunk,

Bárhogy összehányva, széttörten;

Mi glóbusznyi mindenségünk –

Egymásért mégis izzunk, vérzünk,

Egybeillesztett darabjainkban

Visszaragyogjuk, s megtaláljuk-e

Magyarságunkban magyarságunk?”

      (Turcsány Péter: Évezred-váltó pirkadat)

Hogy a „MI külön kis Glóbuszunk” megadja-e kulturális és művészeti válaszainkat, abban biztos vagyok. Nagy egyéniségek eddig is mindenkor megtették ezt. De, hogy nemzeti közösségként, társadalmi erőként élni tudunk-e a hétköznapi kultúráltságunkat is elsöpörni látszó konzum- és álkultúrák ajakszárító világában, erre válaszolni, csak közösségi formában lehet. Folyamatos kulturális jelenléttel. Hogy ne elapadni látszó külön-külön oázisokba csoportosuljunk, hanem új kulturális erőforrásként olthassuk Ady Endré-s szóval mondva ismét „új sereglések” szomját: ez igenis kultúrpolitikai elszánás, tett és folyamatos jelenlét kérdése. Ezért szeretnénk, és ezért kívánjuk a Magyar Idő (MI) köré csoportosuló kulturális ismeretterjesztő és közéleti erőket egybefogni, s olvasóinkat a nemzeti közösség eszményének megvalósítóivá tenni.