Ha valaki, hát ő igazán nagy vesztes volt. Ám – az ő értelmezésében – néha-néha nagy győztes is.

     Nyomaszt a tudat, már öt éve – halála óta –, amióta e kiadás ötlete megfogant, hogy összegező, életmű-értékelő tanulmányt kell, kellene írnom róla. Méghozzá „határidőre” – válogatott verseinek, verseskötetének utószavaként. Mert hát föl kéne mutatnom ennek a különös, egyenetlen, de mégis gazdagon változatos életműnek a valós, a kikezdhetetlen értékeit, valahogy úgy, azzal az objektivitással és rezzenéstelen ténytisztelettel, mintha soha nem láttam volna, soha nem ismertem volna őt személyesen. Holott a helyzet mindezzel éppen ellentétes: nagyon is, túlságosan is közel állt hozzám Holló András – a szenvedő ember. Így azután talán már soha nem tudok róla kritikát, műbírálatot vagy szakszerű tanulmányt írni – a szakma kívánatos szabályai szerint. Tudok viszont személyes bizonyosságokat, de ami még fontosabb talán: megérzéseket és sugallatokat közölni róla és közvetíteni általa, rövid élete munkásságáról, melyet ő maga is nem egyszer megvilágított, kommentált, értelmezett.
     Szeretett volna például megállás nélkül, mindvégig, amíg csak holtan össze nem esik (ez számítása szerint három nap és három éjszaka lett volna), beszélni „a költészettel, irodalommal, kultúrával, léttel, világgal, emberrel, halállal, transzcendenciával, lélekkel, ősképekkel stb. összefüggő”, egyszóval írói munkás- ságával velejáró fölismeréseiről. Máshol meg azt mondta, hogy az „írás kapcsolattartás is olyan dolgokkal, melyek a valós életben nem tudnak megnyilvánulni.”
     A választott élet Holló András számára – a „holló” nevét, e nemes és különös, szép madár komor nevét vette föl költőként – a költészet irreális realitása volt. A „valós” hétköznapi élet önmagában viszont örökös szorongás, szenvedés, gyötrelem, kétségbeesés; elviselhetetlenül nehéz teher. Hihetetlenül érzékeny és örökké megsebzett lelkű ember volt; az orvostudomány, a pszichiátria ezt az állapotot bizonyára a súlyos és végzetes neurózis valamelyik válfajába sorolta. Egyetlen kapcsolódó eszköze, egyetlen összekötő – már-már – szerve az emberi világgal a művészet misztikuma, a költészet mentsvára volt. Azért írok – mondotta –, mivel „ez öngyógyító mechanizmus, lelki érvágás, és szeretném, ha mindazt a fölismerést, amit vérem-verejtékem árán szerzek, az emberek hasznukra tudnák fordítani”. S milyen különös: az „érvágás” és a „vér” motívuma, metaforikus sugallata meghatározó érvényű más ars poeticájában is. Például ekképpen: „A versírást mindig is önkéntes véradásnak tekintettem. Azt szeretném elérni, hogy köztem és a világ között ne legyen szakadék.”
     Éppen ez a különösség – a ma már egyre távolabbi, egyre messzebbi emberi és költői magatartásforma volt az ő emberségénekés költői világának azalaprajza; egy felvilágosult, újmódi krisztusi önfelajánlás. Abban a hitben is persze, hogy ez a világkép lehet az egyedüli öngyógyító állapot is. Élni? Meggyó- gyulni? Könnyebben elviselni? Kevesebbet szenvedni? Nem tudni, de lehet, hogy valamiképpen így gondolta.
     A külvilágnak, az embertársaknak azonban nemigen kellett az ő áldozata, segítő szándéka, hitvallása. Sőt – s ez volt az ő életében a legmegrázóbb csalódás – költészete, írói-költői életműve se nagyon.
     Kulcsfontosságúnak mondotta egyszer – az egyetlen vele készült interjúban – a Gyónás és áldozás című versének utolsó versszakát.
 

Minden ember ablak volt nekem
csak más-más mértékben látszott át
s ugyanazt láttam mindegyiken
át: a formátlan kint ácsorgót.
Nyerjen aranykehelytől formát.

Úgy érzem, úgy gondolom, hogy nemcsak a személyén kívüli emberi világ volt az ő számára „formátlan kint ácsorgó”, elérhetetlen tartomány, de ő maga is, benső lényege szerint. Némi hatásvadászó leegyszerűsítéssel azt is lehetne mondani, hogy ő volt – eleddig legalábbis – az utolsó magyar romantikus költő. Számos jel mutat erre, legegyszerűbb talán újra őt idézni. „Olyan verseket kell írnunk, melyek a csillagos éghez hasonlóan – a rémülettől a csodálatig – tiszta érzelmekre indítanak, különösen ma, az érzelmek elhanyagolása idején.” Nos hát, ez a naiv hit és hitvallás a költészet szerepéről, erejéről, hasznáról, hatásáról, közösségi indíttatásáról; de hát maga az egyéniség kultusza, a felfokozott zsenitudat, az érzelmek heves, domináns szerepe és fontossága ebben a költészetben, az „emberiség” gondjainak és szenvedéseinek a magára vállalása – ezek mind-mind a klasszikus romantika világába tartozó attitűdök Holló András személyiségében.
     És ami mindezekből költői világába is átkerült,  transzfor- málódott, arra csalhatatlan érzékkel tapintott rá Fodor András a még a pályája legelején álló – jóllehet már harminc éves is elmúlt – Holló András lírai alkatának lényegi vonásait felvázoló jellemzésében. „Holló – írta le Fodor András még 1986-ban – eredendő lírai alkat. Vehemens tehetség, de személyiségének bizonyos kiforratlansága következtében írásaiban még sok az egyenetlenség. [...] Igazi költői ereje és továbblépésének lehetőségei ott mutatkoznak, ahol eredeti látását, abszurdra való hajlamát a forma fegyelmébe szorítva dalt ír, vagy a kevéssel sokat láttató tömörítésre törekszik.”

És immáron el is érkeznénk az e költészet javát fölmutató válogatott kötet verseinek a bemutatásához; ámde ezeknek a költeményeknek a méltó fogadásához – én legalábbis úgy gondolom – szükséges bemutatnunk Holló Andrást, a minden- napok magánemberét is, költészetének egyetlen hősét, tárgyát és alanyát is.
     Két fontos momentumot idézek föl csupán e rövidre szabott életútból: a kezdetet és a-majdnem véget. A kezdetről – a meghatározó életindulásról – ezeket mondotta. „Az én gyermekkorom egy Mocsához tartozó, tóparti magányos házban, 'tanyán' telt. Ott születtem 1953. május 28-án. Sár és elhagya- tottság vett minket körül. Ez a természetközelség jelentett egyfajta szabadságot, de bezártságot is. Őriztem a kiskacsákat, rémüldözve megbámultam a tehén ellését, megcsodáltam a disznó-, kecske- és birkanyájak tarkaságát, és a libapásztorral barátkoztam. Az idős Földes bácsival úgy ültünk ott a nyárfa alatt, mintha a világ végén volnánk, és lábunkat belelógatnánk a semmibe.” S a majdnem-vég, de legalábbis a csaknem teljes izoláltság állapotának egy átlagos napját ekként örökítette meg az akkor 33 éves, egyetemi diplomája szerint magyar-orosz szakos középiskolai tanár: „8 órakor vagy 7-kor fölkelek: iszom egy kávét, adok a cinkéknek, aztán kitakarítom a disznóólakat. Így télen egész nap tüzelek; tehát, ha olvasok, a könyvet félóránként le kell tennem, mert mennem kelt hamuzni, szenet behozni, kazánt piszkálni. Délelőtt várom a leveleket. Délben vagy este elmosogatok, ha eszembe jut. Tavasszal, nyáron ehhez jön a kerti munka: szőlőnyitás, fametszés, kapálás, öntözés. Fát vágok, kukoricát morzsolok és darálok. Egymagam ásom föl ősszel az egész kertet. Salakot hordok, írok, olvasok: Hogy mikor írok, az nem napszaktól függ, hanem a körülményektől. Akkor megy gördülékenyen az írás, ha az indulatot sikerül az optimális szinten tartani, hogy ezt a szintet ne haladja meg, és ne is maradjon alatta.
     Persze, hiába írnánk le, idéznénk föl akár a legapróléko- sabban is Holló András életét, lefordíthatatlan és köznapi módon úgyis megfejthetetlen marad az ő belső univerzuma. Legföljebb csak orvosi, pszichiátriai közhelyekkel dobálózhatnánk. Jól tudta ő is, hogy az „optimális szintet” csupán a kegyelmi állapot pillanatai adhatják meg; ám ő maga sokszor sodródott messze e pillanatoktól, és nagyon is veszélyes, örvényes vizekre.
     Költői-írói-esszéírói munkássága mindössze egy évtizedre korlátozódott. Ennyi adatott meg neki az életmű megalkotásához. Verseinek (kisprózáinak, kisesszéinek) java viszont tényleg az életművének számít. Hiába idegenkedett a legtöbb szerkesztő, mondván: nem elég modern, nem elég groteszk, nem elég „szöveg”-szerű, nem elég távolságtartó (stb.); ezzel szemben: érzelmes, egyszerű, őszinte, nyílt, vágyakozó, panaszkodó, szenvedő, szóval túlságosan is emberi (stb.); Holló András nem tudott, nem akart más lenni, nem akart másként verset írni. Éppen ez a különleges ötvözetű versvilág távolította az újmódi irodalmi normák, bevett szokások köreitől is – egyre messzebb. Például az efféle sorok: „Nehéz a kő / nehéz a dal, / nehéz a nincs, / nehéz a van.” (Nehéz a tört szárny) Vagy itt van például a Triptichon első négy sora:
 

Egyik kezemből kihull a virág,
másik kezemből kiesik a toll:
kőfarkas hoz egv halott vadlibát –
most sírsz valahol.

Három sor makulátlan tiszta költészet, s a negyedikre beugrik valami más: de vajon miért nem lehet ezzel így megbékélni? Elszoktunk tőle, avagy tényleg érzelgős?
     Holló András egyébként már első önálló kötetében a Préselt lepke címűben érett költőként jelent meg. Bemutatta, hogy mi mindent tud, ez az összeállítás mind formai, mind gondolati, mind verselésbeli szempontból változatos, sokszínű, igazán jó első kötet. Ugyanakkor abban is – paradox módon – „összefoglaló” összeállítás, hogy már itt megjelennek úgyszólván mindazok a jellegzetességek, amelyek azután a későbbiek során teljesednek ki; akár gazdagodás, valódi kibontakozás értelemben nézve, akár a később ugyancsak megerősödő, ezt a költészetet inkább gúzsba kötő tendenciákat értve.
     Szerette a gondolati ellensúlyozást, a tömörítést. „Nincs helyén, de el! van helyezve. Helyén van, / s nincs elhelyezve.” – szólal meg például kristálytiszta logikával az egyik haikuban. De egy-egy verscímben is szereti a logikai-fogalmi paradox rejtjelezéseket: Eredménytelen kísérlet a lassítás végtelenítésére. Lemérhető ebben a kötetben – s ez is nagyon jellemző volt az ó költészetére – műveltségélményének szerkezete is: a versekbe oltott kulturális élményvilág. Feltűnően sok az ajánlás, a mottó, az „hommage”-vers. Fontosak és jelentősek a prózaversei (versprózái?): itt tudta talán a legtöbb salaktalan költői telitalálatot felhalmozni anélkül, hogy rontotta volna valamivel az összhatás erejét.
     S végül még két jellegzetes Holló-villanás ebből az első kötet- ből. Az Egyre messzebb első négy sora így szól:
 

Az őszirózsák lakodalmából hazafelé,
mielőtt a nagybőgőn átértünk volna a túlsó partra,
hét harang kiitta alólunk a tó vizét
s az iszapban találtuk magunkat.

S a másik – ezúttal teljes verset jelentó – idézet.
 

Fölmutatja ecettel teli
kelyhét a hála. Belemártja
a hold-ostyát, és térdenállva
az irgalom nyelvére teszi.

Fölmutatja könnyekkel teli
kelyhét a harag. Belemártja
nap-ostyát, és szemlezárva
az iszonyat nyelvére teszi.

                                                 (Két szertartás)

Mindkét idézet olyannyira emblematikus Holló András költészetét tekintve, hogy igazából nincs is mit magyarázni rajtuk.
     Ha közelebb hajolunk Holló András verseihez, egy-egy sorához is akár; különös olvasói élményünk keletkezik. Egyben föltámad bennünk az „ördög ügyvédje” szerepkör is; szépnek, különlegesnek, tisztának érezzük ezt a lírát; mindazonáltal fel-feltűnnek, vagy legalábbis motoszkálni kezdenek kérdéstöredékeink is.
     „Elsápadt mellettem a meggyvörös pipacs” – ez egy ellentét, ugye, a klasszikus verstanokból is ismerős. – „Ez a téli nap nagy űrrel átzuhan szívemen / Kimegyek a hóesésbe sírni.” Érzelgős és közhelyes – vélheti a komor kritikus. – „A Bibliánál is vénebb, használattól /csiszolódott áldozati kő vagyok”  – hatásvadászó, hallhatnánk akár a hangos ellenvetést. – „De a csillagok mérgező harmatot / ittak, és eszméletlenül fekszenek, / mint a krumpliszsákok” – képzavar! – vághatja rá rögtön a bennfentes szakértő. – „Csak az emberfejű angolna nem talál szállást – / szeleket gúzsbakötve eszi a lombot.” – H. Bosch-hatás! – , mondhatják lekicsinylően. – „Áhítat és undor váltakozik bennem.” – köznapi beszéd, hol itt a költészet? – kérdezhetnénk.
     De ragadjunk ki most egy teljes, kerek, megszerkesztett versstrófát.
 

Voltam már szeg, mely a tetőt tartja,
voltam szomja a kiszáradt földnek,
madárijesztő lyukas kalapja,
s gödör, melybe trágyalevet öntnek
oltam üllő, melyen kalapálnak,
voltam hasábfa, amely tűzben ég,
háziállat, amelyet levágnak,
s napfény, amelyből soha sincs elég!

                                                          (Összegzés)

Lám csak, külön-külön – tehát soronként – talán egymás után köthetne bele mindegyikbe a kényes esztéta. De együtt ez a nyolc sor mégis kitűnő művészi megoldás.
     Máskor meg (a versbeli értékrendszert tekintve) ennek a képletnek a megfordítottja is igaz: a Szomorú keringő például igazából automatizmus, meg nem szerkesztett mondatfolyam (a költő nem is zárja le, hanem három pontot tesz a végére); ám az egyes sorok – egy-egy kép csupán –  súlyos és meghökkentő látlelet-világok – az életünkről.

Egy hajnali köhögés. Egy rogyadozó járás. Egy elhasznált papírzsebkendő. Egy éjszakai személyvonat. Egy hason fekvő játékmackó. Egy lehamuzott vécécsésze. Egy dunyhanehéz diófaág. Egy narkomániás őszi este. Egy szekrény mögé szorult cipő. Egy olajozott hajviselet. Egy újságpapírba csomagolt gittcsomó. Egy bánatosan lelógó pulóver. Egy tésztás szakácsnőkéz. Egy távolba eltűnő hajó. Egy vasárnapi fényképalbumnézés. Egy lefektetéskor alkudozó játékbaba. Egy buszt lekésett öregasszony. Egy kis buksitól hálául kapott képeslap-kivágat. Egy hátára fordult bogárhoz hasonlatos napszak. Egy hegyre cammogó kövér gondolat. Egy hórihorgas sorompókezelő. Egy hiányos fogsor. Egy füstös csillárfénykör. Egy először fölállni akaró újszülött borjú. Egy félreeső ócskavastelep. Egy levált tapéta lekonyuló füle. Egy kívülről-nézett öröm. Egy reggelre kihülő melegítőtégla. Egy sáros dűlőút keréknyoma. Egy falnak dőlő ruhafogas...
     Ámde idézhetünk tökéletesre csiszolt és rövidre zárt, szíven ütő külön-külön is érvényes mikrokozmoszokat Holló András költői világából.
     Íme:

Lophatnék cérnát
a csillagok orsójáról
                             (Az Olajfák hegyén, XXI.)

Tagjaim nehezek,
mint az áztatott ruhák.
                             (Az Olajfák hegyén, XIII.)

Eljött a hó, hogy föltarisznyázzon minket:
cérnáival hátunkra varrja a temetőt,
                                        (Kötelékek)

Ha bátrabb volnék, hangodhoz hangolnám
a citerákat, pupillád élességéhez
igazítanám a csillagászati távcsöveket
                                        (Jóság)

Bibliafedelű téli estéket lapozgatok
                                       (Prédaként)

Az ősz ökörnyállal
fölkantározza a kései virágokat
                                   (Hófúvás szagát)

       Befalazva nem emelhetem áldásra kezem.
                                           (Keserű füstjüket)

     Holló András valósággal ontotta magából a szebbnél szebb és jobbnál jobb költői telitalálatokat. Olyan gazdag tárház birtokosa volt ő, mintha egyszerűen belé költözött volna a költészet. Valóságosan is mintha a vérkeringése lett volna. Nem tudott szabadulni töle, csakis ez érdekelte igazán. Ugyanakkor nem tudta a kellő, a szükséges racionalizmussal és fegyelemmel szabályozni ennek a feszítő benső világnak – költői világnak – a kitöréseit. Ily módon kerülhettek nem egyszer ugyanabba a versbe egymás mellé, egymás után a legmagasabb rendű esztétikum, ámde a trivialitások, a gyakori használattól már elkopott versbéli megoldások közhelyei is. A mesterségnek, a költői mesterségnek ez az oldala: a javítgatások, csiszolgatások, az önkritikus távolságtartások a frissen megszületett új és még újabb verstől, írásműtől; nos a betegsége súlyosbodásával – különösen tehát a pálya második felében – ezekkel a – bizony szükséges – kötelező mesterfogásokkal már egyre kevésbé törődött. A gyors és lázas alkotói-versírási folyamat mint transzformációs működési rendszer elfödte vagy elnyomta benne az esztétikai értelemben vett műegész iránti vágyat, igényt és figyelmet. „Vehemens tehetség” volt valóban, aki viszont sokat hibázott, és hibáit nem vette észre. Rendkívüli érzékenysége pedig nem tette lehetővé, hogy ezekről komolyan szót válthassunk. Nehéz rekonstruálni most már, hogyan is működött ez a kényes mechanizmus. Talán az volt a – végül is – legfőbb oka, magyarázata, hogy szemmel láthatóan és mindennapjaiban is tapasztalhatóan nagyon, de nagyon sietett. Nem ért rá bíbelődni egy-egy sorral, szóval, metaforával, versszakkal. Szóval a verssel mint költői műalkotással. Kidobta magából e szellemi szüleményeit –, aztán magára hagyta őket.
     Mindezeket azért érdemes és kell itt elmondanunk – ha tetszik: kimondanunk –, mert csak ezzel a tudatos kontraszt-teremtéssel fénylik föl igazán e lírai életmű legjavának valódi értéke, valódi szépsége s gazdag eredetisége. Magában hordozta ő azt a megszerezni nagyon nehéz, sajátos – mert úgy tűnt, hogy megzabolázhatatlan – belső feszültséget, amely – tudatilag – az ember nembeliségének állapotát is jelentette; másfelől a teljes atomizáltságot, a teljes elszigetelődést, a teljes magányosságot. „Egy atommagba is beleférek, / s a kozmoszt is ki tudom tölteni” írja egyik versében, és való igaz: költészetét is efféle szélsőségek feszítették, teszik ma is az olvasó számára oly meghökkentően különössé, néha meg zavarba ejtően különlegessé. Az atommag tökéletesen zárt és a kezdet kezdetére redukált világától egészen a kozmosz – teljességgel fölfoghatatlan – végtelensége „közötti” űrben tör fel nagy erővel ez a líra. Magával hömpölygeti a mesét, az álmokat, a fantázia szürreális valóságait; s a gyerekkorban – hát persze, ott a „tanyán” – magába épült természetélményt. (Milyen szép elemzést lehetne írni például arról, hányféle madár, hányféle helyzetben, hogyan s miféle pompás színekben jelenik meg, és mit csinál, mit cselekszik ezekben a versekben.) Föltűnik, át-átvonul ebben a kötetben is a magyar népdalvilág tiszta érzelmessége; de a leginkább uralkodó jellegzetesség: ennek a sokat szenvedő (szenvedett) embernek vitathatatlan, gazdag és színes – részleteiben igen, de összességében alig megfejthető – tehetsége.
     S éppen e vitathatatlan tehetsége révén kerülhet be méltán – talán éppen ezzel a mostani válogatott kötettel – Holló András a magyar költészet értékeinek gazdagítói közé.
 

* Az Egyre messzebb című posztumusz válogatott verseskötet utószava.