Volt egyszer réges-régen egy Igric – azt persze tudnotok illik, hogy hajdanta Igricnek nevezték a költőket –, volt, mondom, egy Igric, akinek egyéb jószága sem volt világéletében a kobozánál meg a jókedvénél.
Vidáman kóborolt a széles világban, szél fújta, eső verte, egyszer úr volt, másszor éhenkórász, még a koboza is elnyűvődött már a sok nótázásban. De hát tudni való, hogy minél ágrólszakadtabb az Igric, annál szívhez szólóbbak a nótái. S bizony ennek az Igricnek párja nem akadt hét országon a kobozpengetésben.
Szívesen látták a nagyurak is palotájokban, ha vigalmaikra odatévedt, sőt marasztották is sok helyütt, hogy élte fogytáig szükséget nem lát, ha udvari költőnek szegődik. Ám az Igric semmiért el nem cserélte volna arany szabadságát, s alig melegedett meg valahol a helye, már nyakába vette újra a világot.
Hát egyszer egy roppant hatalmas főúr udvarába vitte sorsa az Igricet.
Épp jókor érkezett oda, mivel akkor ülték meg a palotában rengeteg pompával a nagyúr egyetlen leányának tizenhetedik születése napját.
Se szeri, se száma nem volt a teméntelen vendégnek. De legkivált házasulandó, fiatal leventék sereglettek nagy számmal az ünnepségre, mert a nagyúr akaratjából aznapra lett kitűzve, hogy egyetlen leánya maga válasszon a kezére áhító daliák közül szíve szerint neki tetsző vőlegényt.
Persze, fényes lakoma előzte meg a kisasszony választását, s noha volt a főúrnak udvari költője, aki hordónyira hízott a nagy jólétben – mégis megengedték a kopott Igricnek, hogy az udvari költő után ő is nótázhasson egy keveset, a vendégek nagyobb vigasságára.
Hát mikor a lakoma vége felé rákerült a sor az Igricre, alighogy
14megpendítette kobozát, még csak lélegzetet is elfelejtett venni a vendégsereg, olyan gyönyörű ének hangzott fel ajakán.
Bizony a könnye is kicsordult a sok vendégnek, ha szomorúra fordult a nóta; s mikor vidámra zendített utána az Igric, az asztalt is majdhogy fel nem rúgták vigadtukban.
Egyedül a potrohos udvari költő sírt az irigységtől, míg mindenki vigadott, és maga vigyorgott a dühös méregtől, ha elbúsongtak a bánatos nótákon.

Mit szaporítsam a szót? A szépséges kisasszony szívét úgy megbabonázták a bűbájos nóták, hogy mikor a vőlegényválasztásra került a sor, mindenki csodájára az ágrólszakadt Igricet kívánta vőlegényének.
Uramfia! A szegény Igricnek még a húrok is megreszkettek kobozán az elképedéstől. Mert hiszen nem mondom én, hogy nem volt elég szemrevaló legény az Igric, de már ekkora szerencséjén mégis ellene zúdult nyomban mindenki.
– Hiszen meg se kérte a kisasszony kezét! – kiáltották mérgesen a megcsúfolt daliák. De még a nagyúr is megrökönyödve súgta a kisasszony fülébe:
– Az istenért, gondold meg, kislányom, jobban a dolgot, gondold meg jobban, ne hozz ilyen szégyent a fejemre!
Ám a kisasszony nem tágított semmi szóra, s a nagyúrnak mit volt mit tenni, állania kellett a szavát. Felállott tehát elbúsultan, és ilyetén fordult az Igrichez:
– Na, te fellegkergető Igric, még ilyen szerencsét se gondoltál magadnak világéletedben. Hanem most aztán szómat fogadd, ha vejemmé lettél, hogy meg ne halljalak többet cincogni nevem csúfjára, de tüstént kardot köss az oldaladra hitvány szerszámod helyett.
Úgy is lett.
Az Igricet nyomban daliának öltöztették a szolgák cifra ruhába, asztalfőre ültették, s azontúl mindenki hajlongott néki a palotában. Ha netán az orra is viszketett meg azontúl, rögtön odaugrott egy-két lakáj, hogy megdörzsölje helyette. A pohos udvari költőnek pedig majd ki nem pukkadt a pocakja a hajbókolásban, mikor naponta jó reggelt kívánt az Igricnek.
Hanem a kedves kobozát a lomtárba akasztották az Igricnek. Mert a nótázást még egyetlen leánya kértére se engedte meg a nagyúr.
– Én is megtartottam a szavamat – szólott –, mátkáddá lett az Igric, tartsa meg hát ő is, hogy méltatlan ne legyen a nevemhez holmi cincogással.
Hiszen tetszett egy darabig az Igricnek ez a nagyúri mód, még jobban a szépséges kisasszony, ámde végtére mégiscsak fájni kezdett a szíve a nótás szabadság után.

Nagyokat sóhajtott titokban és hovatovább keservesebbeket, míg azalatt a palotában száz varrólány szorgoskodott a kisasszony ékes kelengyéjén.
Nagyokat sóhajtott, mondom. Persze, a világért el nem árulta volna valakinek, mi után epekedik. Mert csak gondolhatta, hogy tüstént a bolondokházába vitette volna a nagyúr, ha a fülébe jut, hogy kedvesebb neki a csavargás, mint az ő szépséges leánya.
„Ej – gondolta magában az Igric –, ami lesz, az lesz, de megszököm innét, mert nekem csak börtön, ami másnak boldogság, hiszen még a kalickába zárt madárnak se tiltják meg, hogy énekével könnyítsen rabsága búján.”
És egy este, amikor már mindenki nyugovóra tért a palotában, beosont a lomtárba az Igric, lehántotta magáról a cifra ruhákat, bevágta egy sarokba, belebújt a régi gúnyáiba, nyakába vetette kedves kobozát, azzal illa berek, nádak, erek, megugrott a palotából!
Nosza lett reggel nagy riadalom az udvarban, mikor hűlt helyét találták az Igricnek. Mert azt elfelejtettem mondani, hogy épp aznap lett volna megtartva a kisasszony fényes menyegzője, s a sok vendéggyülekezet is már száz irányból jött a palotába.
Lett nagy riadalom, mondom, a nagy bolond szaladgálásban, amennyi cseléd, mind betörte orrát az ajtófélfákon, mikor végre ráakadtak a lomtárban az Igric cifra ruháira. S akkor nyilvánvaló lett, hogy a maga jószántából oldott kereket az Igric.
Kétségbeesve zokogott a szegény kisasszony – kegyetlen szörnyülködött a sok vendég. Nagyokat kacagott titokban a kárörömtől a pohos udvari költő. Ámde rettentő haragra gerjedt a nagyúr, s ki is adta tüstént a parancsot, hogy amennyi épkézláb ember udvarában, zúduljanak neki lovon, gyalog és élve-halva, de elékerítsék az Igricet, mert nem tűrhet a nevén megtorlatlanul ekkora gyalázatot.
– Látod, kislányom, mondtam néked, hogy ne vess szemet ilyen hálátlan csavargóra. De fel is akasztatom rögtön az ebadtát, csak elékerüljön! – háborgott a nagyúr, míg a kisasszony csak sírdogált egyre, szó nélkül.
Teltek-múltak a napok. A lakodalmas vendégek már a hírét vinni
17is széjjelszéledtek a példátlan esetnek, miközben a kiküldött csatlósok szégyenszemre szállingóztak vissza a palotába. Mert az Igricnek, noha mezőt-berket felhajszoltak érte, nem volt se híre, se hamva.
Hej, pedig a szépséges kisasszonynak szemlátomást hervadozott arcocskája a szüntelen sírástól!
– Ugyan ne búsulj, kis madaram – vigasztalta uraatyja –, örülj inkább, hogy elhordta a fergeteg azt a galád naplopót, hiszen különb vőlegényed is akad egy ilyen országos bitangnál.
Ám a kisasszony hallani sem akart másról, s csak az Igric után sóhajtozott egyre. Sóhajtozott, epekedett, mert már a könnyei is elapadtak a teméntelen kesergésben.
Lett nagy szomorúság erre az udvarban.
„Átkozott Igric – búslakodott a nagyúr –, dehogy akasztatnálak fel, csak elékerülnél, de még én kérnék tőled bocsánatot a te hálátlanságodért, csak ne lássam, hogy epeszti el egyetlen magzatomat a búbánat.”
Hát végtére, mikor már semmi okosat nem bírtak kitalálni, eszökbe jutott az öreg tudós, aki a palota legmagasabb tornyában élt magányosan a tudományoknak, hátha adna valami tanácsot.
Hm. Bizony. Még a vén tudós is megvakarta hegyes süvege alatt a fejét ilyen sohase hallott esetre. Három napon bújta aztán mázsányi könyveit, s mialatt mindenki szívszorongva leste tanácsát, három nap múltán ezt sütötte ki végre a tenger betűkből:
– Akkor látja viszont vőlegényét a kisasszony, ha előbb egy kerek óra hosszáig nem fog rágondolni éber állapotban.
Nagyot lélegzett erre a nagyúr, hisz ilyen könnyűszerrel még nem szabadult meg teremtett lélek ekkora gondtól. Hát még a kisasszonynak hogy felderült egyszerre bánatos arcocskája a jó hírre.
Nosza legelébb is a potrohos udvari költőt csapták el a palotából kondásnak, malacot kergetni a határba, nehogy útjába botoljék valahogy a kisasszonynak, és eszébe juttassa mesterségéről az Igricet.
A kisasszony pedig azt gondolta magában, hogy még máma kibúsulja magát utoljára kedvese hűtlenségén, holnap aztán elkezd rá nem gondolni, ha kell, akár egy napig is.

Igen ám, ha tehette volna szegény feje.
De másnap reggel bizony már a legelső gondolata is kedvesére ébredt; s azontúl minél inkább rajta volt, hogy eszébe ne jusson, annál gyakrabban szálltak gondolatai hűtelen Igricére.
Pedig rengeteg ünnepséget rendeztetett a nagyúr, hátha a vigalmak zsivajgása elűzi majd leánya fejecskéjéből az Igric boldogtalan emlékét
19– és bohócokat hozatott a palotába, hogy vidám mókáik kergessék hát el a kisasszony bús gondolatait –, bűvészek és varázslók jöttek messzi földről, hogy szemkápráztató mutatványokkal feledtessék véle az Igricet arra a picinyke órácskára, de biza sikertelen.
Mert a kisasszony, ha ki is tartotta gyakorta, hogy már alig parányi híja volt az órának – hiába lesték szívszorongva, hogy csak letellenék –, megint csak reá röppent bánatos lelkére az Igric emléke, mint a háztetőre a kuvikmadár. S ha ekkor kitört a kisasszonyból a keserves sírás, még a pogánynak is elfacsarodott volna láttára a szíve.
Kétszerte nagyobb lett hát a nagyúr csüggedése, mert most már nem tudta, mitévő legyen.
– Istenem, istenem – suttogták a hűséges cselédek –, még megreped drága kisasszonyunk szíve!

Mondjam el hát én, hogy mi történt az Igriccel, miután megugrott a palotából.
Mi tagadás lenne, egy kissé mégiscsak nehéz szívvel nézett vissza a palotára a mezőkről, kivált mikor szépséges mátkájára gondolt. Ámde mikor az üldöző csatlósok lármáját hallotta a háta mögött, elfelejtett akkor őkelme kisasszonymátkát, úri módot, csak hogy a bőrét megmentse, és vesd el magad, bemenekült az erdőbe.
„Sebaj – gondolta magában, mikor egy kissé kifújta magát a biztonságos sűrűben. – Sebaj – gondolta –, a kedves apósom érdeklődhet irántam. Most már elé nem bújok addig az erdőből, míg el nem felejtenek. Majd a szegény favágóknak meg szénégetőknek fogok nótázni ezentúl, hisz így is jobban rászolgálnak az istenadták egy kis szórakozásra, mint a henye nagyurak.”
Úgy ám! Csakhogy amit az efféle bolondos költők gondolnak el a jövendő sorsukról, annak épp az ellenkezője szokott történni a valóságban.
Az történt most is, hogy az Igricet még aznap elfogták a gonosz erdei zsiványok, és hiába volt minden rimánkodása, magukkal hurcolták a tanyájokra.

Egy szédítő magasba meredő kőszál ormán volt a zsiványok tanyája, a rengeteg erdő kellős közepén. Onnan a magasból kémkedtek szerte a vidéken az istentelenek jámbor utasokra, vásáros szekerekre. És sokszor napokig oda voltak zsákmányolni a környéken.
Ha aztán dúsan megrakodva tértek haza, akkor szertelen tivornyákat csaptak, s a boldogtalan Igricnek kénytelen-kelletlen danolnia kellett nékik, ha mindjárt könnyei is csurogtak boroskupájába a vidám hangicsálás közben. Sokszor már a lelke is majd kiszakadt a keserves kornyikálásban.

Ám hogy meg ne szökhessék, míg oda portyáznak, egy vasbéklyót veretett bokáira a kegyetlen zsiványvezér, holott bizony még épkézláb is nyakát szegte volna, ha megkísérli lemászni akkora szédítő magasból.
Megint oda volt hát az aranyos szabadság, de még remény se biztatta többé valaha megszabadulhatni nyomorult rabságából.
Hej, de százszor is megbánta az Igric, hogy megszökött a palotából, és csúnya mód hűtelen lett szépséges mátkájához. Bezzeg utána sóhajtozott most egyre, ha a zsiványok távoztával maga maradt a kőszálon. S be meg is irigyelte a kőszál oldalában fészkelő vadgalambokat, hogy istenszabadjára szállhatnak a kék levegőbe.
Ugyan mi is maradt volna vigasztalójának, ha nem a kedves koboza? Úgy elsírta rajta búját, hogy tán soha szebben nem zengett még ének, s csoda, hogy a kemény kőszál meg nem indult alatta keserves panaszán.

Hát azalatt egy napon, gondolt egyet a nagyúr, felnyergeltette a kisasszony kedvenc paripáját, mellé adott két hűséges csatlóst meg a szobalányát, kísérjék ki solymászni kedves úrnőjüket, mint azelőtt, ne búslakodjék mindig a szobában, hátha kirepülnek bús gondolatai elméjéből isten vidám ege alatt.
Szót fogadott a kisasszony, noha már teljesen beborította lelkét a sötét csüggedés, hogy valaha megszabaduljon sajgó keservétől.
Na aztán, amint kocognak a virágos mezőkön által a kisasszony meg a cselédei, odaérnek déltájon az erdő szélire. Amint odaérnek, egyszerre csak egy sereg vadgalamb röppen fel előttük.
Nosza, utána repítik a sólymot.
Fel is hasít vijjogva a sólyom.
Ám a vadgalambok egyenest az erdőnek szállottak, és hol felcsaptak, hol alábuktak, szélsebesen a sólyom előtt, hogy alig győzte nyomukban szárnyveréssel.
De még a csatlósoknak is megfájdult a nyakuk felkövetni szemmel a hajszát, kivált a sűrű falombok közül, mikor behatoltak az erdőbe.

De biz a kisasszony most is csak szomorúan tűnődött a paripája hátán, s ügyet se vetett kedvenc sólymára. De még arra se, hogy egyre beljebb csalogatják őket az erdőbe a vadgalambok.
Végre, mikor körülnézik magokat, észreveszik, hogy beletévedtek a rengeteg kellős közepébe, és tetejébe még egy kietlen kőszál is meredezik előttük, de nincs ám módjukban fellátniok rája a fák kusza sűrűjétől.
Töprengenek, tanakodnak a csatlósok, se galamb, se sólyom, el is tévedtek; mitévők legyenek? Hát egyszer csak csodaszép énekszó hangzik felettük, hogy a szavuk is elállott reá nyomban.
Ó, még a kisasszony is felemelte rá alácsüggesztett fejecskéjét!
Felemelte bizony, hiszen valósággal a szíve búja szólalt meg a gyönyörű ének hangján, keservesebben a sírásnál, s mégis vidámabban szállva a kék ég madaránál.
Csak még éppen azt érte gondolni utoljára, hogy ilyen szépen még tán hűtelen Igrice ajakáról se hallott éneket – aztán édes igézet szállott a lelkére, s úgy elaltatta szíve minden bánatát, mint a kisgyerekét édesanyja.
Hallgatta volna bizony napestig, ha a legszebb nótának is vége nem szakadna egyszer.
Hanem mikor vége szakadt, uramfia, azon veszi észre magát a kisasszony, hogy már órája is elmúlott, mióta elfeledkezett kedveséről.
Fel is sikoltott rá örömében, mert hát mi egyebet is gondolt volna, mint hogy a kedves Igrice volt újra, ki megigézte énekével.
Minek szaporítsam a szót, a vitéz csatlósok nyomban nekivágtak a meredek kőszálnak, és nagy üggyel-bajjal ugyan, mégis leszabadították róla az Igricet keserves rabságából.
Hanem addigra a nagyúr is kezdett aggódni már a palotában, hogy ugyan hol maradhat ilyen soká édes leánya. Nyomban el is indult keresésére egy sereg cseléddel, s bizony jókor jöttek, mert a gonosz zsiványokat épp a tanyájokra hazatérőben találták a rengetegben.
Rájok is csaptak persze, s mondhatom, hogy egy gonosz se menekült meg közülük az akasztófától.

De már azt én se tudom elmondani, mekkora lett az öröm az Igric megkerültén.
Ám ha valaki mégis kíváncsi rá, mi történt aztán, mondjátok meg neki, hogy még másnap megülték a kisasszony menyegzőjét kedves Igricével, s azt se felejtsétek el hozzátenni, hogy a nagyúr is jónak látta visszavenni tilalmát, s azontúl szabadjára nótázhatott az Igric szomorúat, vígat, ahogy éppen kedve hozta. Mert az afféle bolond lantos még a mennyországból is megszökik, ha nem engedik dalolni.