Volt egyszer egy kis falucskában egy szegény özvegyasszony. Nem volt más jószága, csak egy kis házikója meg egy sereg baromfija. Ezeknek a tojásából éldegélt. A feleslegeset bevitte a városba eladni, hogy az árukból egyéb holmit is vásároljon magának.
Hanem a tyúkjai között volt ennek az özvegyasszonynak egy öreg kakasa.
Olyan öreg volt ez a kakas, hogy más gazdája rég levágta volna a levesbe. De az özvegynek olyan áldott jó szíve volt, hogy inkább nem evett kakaslevest, mintsem megölje kakasát, amelyik annyi éven át szolgálta őt.
Nem is sejtette az özvegy, hogy a jóisten mivel jutalmazza majd meg jó szívéért. Sőt ti sem tudnátok meg soha, ha itt el nem mondanám nektek.

Mert szeretném én azt hallani, ki tud az emberek közül az aranykakasról!
Hát az aranykakas olyan fura madár, hogy azt csak a baromfiak maguk ismerik. Olyan az a baromfiaknak, akár nekünk, embereknek a garabonciás diák. Ritkán jelenik meg valahol, de ha megjelenik, szörnyű nagy riadalmat okoz baromfi rokonai közt, mivelhogy jót is hozhat, rosszat is, jutalmaz vagy büntet, kit-kit érdeme szerint.
Ha megjelenik az aranykakas, az úgy esik, hogy egy szép reggelen egyszerre csak éles kukorintás hangzik fönn a levegőben:
– Kukorikú, kakasok!
Nem hallják ezt a kukorintást az emberek, s nem is látnak semmit. Csak a baromfinép hallja. De még ők sem látnak semmit. Csak rögtön megismerik az aranykakas kukorintását, és jól tudják, hogy így próbál
25ja ki az aranykakas a rendes kakasok fő kötelességét, az éberséget.
A jó kakasnak mindig ébren kell lennie, hogy nem fenyegeti-e valami veszedelem nagy tagú tyúk- és csibecsaládját.
A baromfitörvénynek pedig – amely apáról fiúra száll – a legsarkalatosabb pontja az, hogy amikor az aranykakas szava: „Kukorikú, kakasok!” – megszólal a levegőben, hát akkor minden kakasnak rögtön felelnie kell:

Kukorikú, szállj tova,
nem aluszunk mi soha!

Erre aztán az aranykakas nagy mérgesen, hogy nincs szükség rá, ezt teszi hozzá:

Beste lelke, kakasok!
Kérgem-kergem, vigyáztok?

Azzal az aranykakas tovaröppen.
Csakhogy annak a feleletnek a rendes kakasok gégéjéből el kell hangzani nyomban, az aranykakas első szavára. Mert ha valamelyik kakas szerencsétlenségére elbóbiskolt, és nem vágott bele tüstént az aranykakas rikkantásába, akkor a baromfitörvény szerint azt a kakast nagy csúfság éri.
Az aranykakas rögtön lecsap a levegőből, és ott is marad három napig a baromfiak közt. Az álomszuszék kakasnak pedig be kell hunynia a szemét, és tűrnie kell, hogy három napon át az aranykakas viselje a tyúkjainak és csibéinek a gondját. Sőt el kell tűrnie, hogy az egész környék legutolsó törött lábú kappanja is a csőre alá rikoltsa a gúnyverset:

Kot, ket, köt, küt, kut, kat, kit,
aludd hát ki magad itt.

Persze, ezt az egész dolgot legtöbbször a legöregebb baromfiak is csak a törvényből ismerik. Mert már az is ritka, mondom, hogy az aranykakas megjelenik, nemhogy egy kakas fényes nappal úgy aludjék, hogy neszét se vegye az aranykakas kiáltásának.

Hanem, talán nem felejtettétek el a jószívű özvegyasszonyt és az öreg kakasát, amivel a mesém kezdtem.
Hát az özvegy kakasa nagyon öreg volt. Olyan, hogy az őszi náthájából meleg nyáron sem tudott meggyógyulni, s a hangja olyan rekedt volt, mint a vizes fában a fűrészé. A lábai is elköszvényesedtek. Nem szívesen mozdult ki az özvegy udvaráról, pedig tárva volt a kapu a szép rétre, erdőszélre. Inkább üldögélt el egy helyen.
Persze, azért az öreg kakas parancsolt a családjában, és a levesestálat világért sem kívánta koporsójának. De bizony odakívánták őt a tyúkjai.
Egyszer is, egy reggel, nagyon zsörtölődtek rá:
– Mozduljon hát már kend is velünk ebből az udvarból. Hiszen már egy fia kukacot sem találunk!
De az öreg kakas zsémbesen förmedt vissza rájuk:
– Csorte, sunyte, húgaim! Kapargáljatok csak itt. Én vezettem már az öreganyátokat is. Tudom jól, mit teszek.
Azzal a vén kakas azt tette, hogy szépen elbóbiskolt magának az udvar sarkában.
– Ó, bárcsak erre járna az aranykakas! – sóhajtoztak a tyúkok, jércék. – Hadd csúfolná meg ezt a vén álomszuszék salabaktert. Legalább nekünk is állna három nap a világ.
Hát abban a pillanatban nagy süvöltés a levegőben:
– Kukorikú, kakasok!
Itt az aranykakas! Nosza rettentő a riadalom az egész faluban a baromfiak közt. Véges-végig minden udvarról felhangzott az éber kakasok felelete:

Kukorikú, szállj tova,
nem aluszunk mi soha!

Az emberek a faluban csak egymást kérdezgették kíváncsian:
– Mi az isten csudája, hogy minden kakas egyszerre fújja másodízben, fényes nappal a hajnali ébresztőt?
Persze, az emberek mit sem hallottak az aranykakas hangjából. De azt meg éppenséggel nem is álmodták, hogy a levegőből egyszerre az aranykakas mérges:

Beste lelke, kakasok!
Kérgem-kergem, vigyáztok?

kiáltása helyett, nagy diadalmasan ez hangzik:

Krikkiriki kakasok,
egy nem felelt, lecsapok!

És a másik pillanatban az aranykakas már le is heppent, egyenest az özvegyasszony udvarára.
Bizony úgy volt. A jó öreg kakas úgy elszendergett, hogy nem hallotta meg az aranykakas első rikkantását. Mikor pedig már észrevette volna, késő volt. Már maga a csodálatos aranykakas begyeskedett előtte az udvar közepén.
Hogy milyen volt ez az aranykakas? Nehéz is azt elmondani! Olyan délceg volt, olyan kevély, olyan nyalka. Minden tolla, taréja, pötyögője csupa színaranyból. Úgy ragyogott, úgy csillogott, csupa öröm volt ránézni is.
Persze a szegény, öreg, csámpás kakas úgy meghunyászkodott előtte, mint az egyszerű emberek a király előtt. Lehajtotta fejét, és behunyta szemét, amint a törvény parancsolja, és félrevonult szomorúan az udvar sarkába.
Annál nagyobb örömrepesve futott az özvegy sok tyúkja, jércéje az aranykakas elé. Az aranykakas pedig azon nyomban nagy büszkén élükre állt, és felkerekedett velük az udvarból, ki a rétre, el az erdőszélre.
Ott viháncoltak, hancúroztak, lakmároztak boldogan egész estig.
Mondani sem kell, hogy az aranykakas micsoda drágalátos varázslatot teremtett maga körül a szerencsés tyúkoknak.
Amerre jártak, csupa kövér aranygilisztát kapartak ki a bokrok alól. De aranyos volt az utolsó szem magocska is, amit találtak. Aranyos volt, édes volt, ízes volt minden öröm, amiben az aranykakas részeltette őket.
Nem így a szegény öreg kakas. Neki ott kellett kuksolni az udvar
28sarkában, és az egész faluból minden kakas, minden tyúk, minden girhes csibe odaröppent sorjában, hogy elfújja a csőre alá a gúnyverset:

Kot, ket, köt, küt, kut, kat, kit,
aludd hát ki magad itt!

A nagy gyalázatában igazán már azt sem bánta volna, hogyha nyomban a levesesfazék lenne a koporsója.
Persze, az emberek mindebből csak azt látták, hogy mintha az egész falu minden baromfija megbolondult volna, mind az özvegyasszony udvarára iramodik, és ott ireg-forog, kotkodácsol, karicsál, csipog egy darabig az öreg kakas körül. Akárcsak a kaloda elé vonultak valaha az emberek, ahová csúfra tették ki a bűnösöket.
De nem látott ennél többet a szegény özvegy sem. Legfeljebb az hökkentette meg, hogy a tyúkjai eltűntek az udvaráról. Hanem aztán mindjárt észrevette, ahogy utánuk nézett, milyen jókedvűen vannak együtt a réten, erdőszélen, hát nem bántotta őket.
„Túl járnak már az én öreg kakasomon – gondolta magában. – Már úgy látom, fiatalabbat kell melléjük csapnom, aki kedvükre vezeti őket.”
De az özvegyasszony jó szíve mégsem engedte, hogy mindjárt nekiálljon, s lenyisszantsa az öreg kakas nyakát. Sajnálta, hogy annyit szolgálta hűséggel.

Hát bizony, ha nem ilyen jószívű, nem is éri akkora szerencse az özvegyet. Mert amint másnap hajnalban kimegy udvarára az özvegy, hogy összeszedje a tyúkjai tojását, hát csak elmereszti a szemét. Meg is dörzsöli őket, hogy talán rosszul lát. De hiába dörzsöli, bizony jól lát.
Ahány tojás szerteszét az udvar akármelyik zugában, csupa aranyhéja van mindnek.
Ez már nagy szó! Szedi is hamarosan össze őket a kosarába. De csak lehet gondolni, mekkora tanakodóban volt magával.

Már ezeket a tojásokat fel nem töri rántottának, az biztos. Hiszen ilyen rántottát a király sem eszik. De még a vásárossoron is alig akad rájuk vevőre a városban. Mit is tegyen velük? Végül is rájött, hogy ezeket a tojásokat csak ott adhatja el, ahol egyéb aranyneműt adnak-vesznek. Olyan boltban, aminek a kirakatában ilyenféle csillogó, drága holmit látott, és az ajtó fölé ki van írva: Ékszerész. Ott tudhatja meg, mit érnek a csudálatos tojásai.
Be is kötötte őket mindjárt egy nagy asztalkendőbe az özvegyasszony, és bement a városba.
Csakhogy az ékszerész, akihez az özvegy benyitott a tojásokkal,
30egy vén-vén, ravasz ember volt. Mikor az özvegy kibontotta előtte a tojásait, nagyot nézett ő is. Mert ilyen furcsa portékát még ő sem látott. De akárhogy vizsgálta, nézegette a tojásokat, bizony színtiszta arany volt egytől egyig.
Már a csudától is faggatni kezdte az özvegyet: ugyan hol jutott hozzájuk? Hát az özvegy bevallotta hazugság nélkül, hogy a tyúkjai tojták ezeket.
Na, ebből ugyan a vén ékszerész egy szót sem hitt el. Inkább azt hitte, hogy az özvegy valahonnan balkézről szerezte az aranytojásokat, és hogy mindjárt meg is büntesse ilyen csúf vétekért az özvegyet, nem is ígért, csak negyedárat a tojásokért. Még annál is így sopánkodott:
– Túlfizetem őket, higgye meg, és csak magán akarok segíteni, mert látom, hogy szegény özvegy. Azért is fogadja meg, hogy nem szól senkinek róla, mennyit adtam a tojásokért, mert aztán mások is a nyakamra jönnek, ha ilyen bőkezűnek látnak. De ha már benne vagyok magával, maga csak hozza hozzám ezentúl is, ha ilyen tojásokat tojnak a tyúkjai. Ígérje meg.
Ilyen ravasz vénember volt ez az ékszerész. A szavába is csak egy negyedrész igazat tett. De a jámbor özvegy nem kételkedett benne. Megígérte, hogy nem szól senkinek a tojásairól, és ha lesz még, az ékszerészhez hozza. Azzal felvette a tojások negyedárát, és elment haza.
Így is nagyon boldog volt. Hiszen sosem látott ennyi sok pénzt. Már a tojások negyedárából is egy kis tehenet és hízókat vehet magának, s több szükséget nem lát.

Mégis kíváncsi volt, vajon másnap reggel is aranytojásokat lel-e az udvarán. Hát íme, másnap is csupa aranytojással tele az udvara.
„Nahát, ez csuda, semmi más!” – gondolta. De hogy megtartsa ígéretét az ékszerésznek, nem szólt senkinek, hanem megint elvitte hozzá.
Ez már mégis szeget ütött az ékszerész fejébe. Hátha mégis lehet
31valami a dologban, hogy az özvegynek ilyen csodatojó tyúkjai vannak? Persze előbb meg akart bizonyosodni róla, és aztán úgy gondolta, akkor majd inkább a tyúkokat magukat veszi meg az özvegyasszonytól, hogy neki tojják az aranytojást.
Azért tehát kifizette most a tojásokért a feleárukat, és így szólt az özvegyhez:
– Íme, lássa, megpótolom magának a tojások túlárát is, de csak azért, mert látom, hogy ilyen becsületes, és megtartotta az ígéretét. Hanem mondok egyet. Minek szaladgálna be maga mindennap a tojá
32sokkal a városba? Kimegyek, és megnézem azokat a szárnyasokat, és ha csakugyan ilyen tojók, akkor megveszem őket magától.
Hát az özvegy már a tojások félárából is egy kis földet vehetett volna magának, hogy holta napjáig ne legyen gondja. De nagyon szerette a tyúkjait. És bizony, az ékszerésznek sok rábeszélésbe került, hogy így-úgy, majd vehet az aranytojó tyúkok árán ezer másat az özvegy. Mígnem a jámbor szívével beleegyezett az özvegyasszony.
Így hát a vén, kapzsi ékszerész másnap pirkadat előtt kiment az özvegyhez a faluba, hogy meglesse, csakugyan a tyúkjai tojják-e az aranytojásokat.
Hát csakugyan! Ott láthatta a két szemével, amint a tyúkok sorban aranytojást ejtegetnek el. Ez már aztán teszi!
Nosza, mindjárt meg is alkudtak az özvegyasszonnyal. Ezer napot vettek előre minden tyúknak, és ezer aranytojás feleárát fizette ki tyúkonként az ékszerész az özvegynek. Mivel pedig szemével láthatta tojni a tyúkokat, hát azt is belevették az egyezségbe, hogy amint az ékszerész elviszi a tyúkokat, az özvegy többé nem felel a tojásokért.
De persze az öreg kakast sem hagyta ott az ékszerész. Mert nem hihetett mást, mint hogy az éppen olyan aranyfajta.
Azzal az egész új majorságot hazatolta egy nagy ketreces kocsiban a városba.

Csakhogy persze az nappal, hogy az ékszerész elvitte a tyúkokat, letelt már az aranykakas három napja. Az aranykakas tovaszállott nyomtalan, más faluban is vigyázni a kakasok éberségére vagy a tyúkjaira.
De a szegény özvegy tyúkjainak nemcsak az aranyéletük telt le, hanem még rosszabb sors is várt rájuk azontúl.
A kapzsi ékszerész a városban dehogyis engedte szabadon őket az udvarán se. Még ugyan erős vasketrecet csináltatott nekik, hogy valaki el ne lopja tőle a drága majorságát.
Váltig búsultak a tyúkok a szűk ketrecben, megfosztva az isten szabad napjától. Csak a vén kakas örvendett a dolognak. Ő jól érezte
33magát, hogy nem kell többé futkároznia, és kedvére szunyókálhat magának a ketrecben.
– Úgy kell! – mondta a tyúkjainak. – Megcsúfoltak miattatok a fránya aranykakasotokkal. Most ám ti is meglakoltok!

Persze, ezalatt a vén, kapzsi ékszerész aludni sem tudott éjszaka ágyában. Alig várta, hogy kinézzen az aranytojásokért.
Nem is pitymallott, már egy nagy lámpással ki is indult a ketrechez.
Hanem ahogy benéz a tyúkokhoz, hogy szedje össze az aranytojást, majd lefordul a lábáról ijedtében. Hiszen tojtak, persze, de amiket neki tojtak, soha még rendesebb tojásokból nem sütöttek rántottát. Legjobb is szerette volna odavágni mindet a földhöz.
De aztán nagy hümgetve, krákogva magában, mégis okosabbat gondolt. Hátha később mégis meggondolják magukat a tojások, és arannyá változnak?
Összegyűjtötte hát őket, és eltette.
De bizony várhatott! Nem változott a tojásokon semmi. Csak azt érte el a várakozással, hogy a sok tojás lassan a nyakára zápult, és már rántottának sem volt jó többé.
Nagy keserű mérgében több szálat tépett ki a szakállából, mint ahány pengőt fizetett tyúkjaiért az özvegynek, akin az egyezségük szerint nem kereskedhetett a csalódása miatt.
Utoljára is belátta, hogy csak a drága eleséget tömi hiába a csaló szárnyasokba, és már kezdik abbahagyni a tojást is a nyomorúságos ketrecben. Hát haragjában – meg hogy valami hasznukat lássa legalább – el is kezdte a vén ékszerész sorjában kiszedegetni a tyúkokat a ketrecből és vagdosni lefelé őket paprikásnak.
Utoljára maradt az öreg kakas. De bizony az ékszerész ahhoz sem volt kegyelmesebb, mint valaha az özvegyasszony. Lecsapta annak is a nyakát. Pedig hát a vén kakasnak olyan kemény volt már a húsa, mint a csont. De nem is járt jól vele az ékszerész. Mert amint falta, összetévesztette a nyerőcsontját a húsával, megakadt a torkán, és megfulladt rajta.

Így lett megérdemelt vége a vén ékszerésznek kapzsiságáért.
Az özvegyasszony pedig boldogan és bőségben élt a sok pénzből élete végéig. És bár sohasem tudta meg, hogy az aranykakas hozta a szerencséjét, azért talán igaza volt, ha azt hitte, hogy szívjóságáért nyert jutalmat.
Hiszen ti is csak tőlem tudhattátok meg ezt a mesét. Persze én nem bánom, ha elmondjátok másnak is. Mert annál jobb, ha minél többen tudják, hogy a szívjóság csak szerencsét hoz mindenkinek.