2011.08.06. 21:43, Szmolka
Már harmadszor jártam az általános iskola második osztályát, mikor édesanyám, vallásos katolikus lévén, beíratott hittanórára, melyet a falu papja az iskola első osztályosainak fenntartott emeleti teremében tartott meg. Hittanóra hetenként egyszer volt. Mivel mindig délutánonként volt, sokszor sötétségbe nyúlóan elhúzódott az oktatás.
Szívesen jártam, mert tetszettek a történetek, amit mesélt a pap, Ádámról és Éváról, Káinról és Ábelről stb. Gyönyörűnek találtam őket. Könyvet is kaptam, benne szép rajzokkal.
Jó pár órát megtartott már a plébános, mikor kihívott a tanári asztalhoz felelni. Természetesen, semmire sem tudtam felelni azokból, amit kérdezett, vagy csak nagyon keveset. Sohasem jegyeztem meg a számomra érdektelen unalmas beszédeket, és a hittankönyvben is csak a képeket nézegettem.
- Mit gondolsz, minek járok én ide? - kérdezte a csuhás sértődötten.
- A hit komoly dolog édes fiam! Az édes fiam kifejezés, már előre vetítette számomra, amit egyre jobban kezdtem érezni, a verést. Csak álltam némán, csalódottan, mert nem gondoltam, hogy valaha is feleltetni fognak hittanból. Amolyan tájékoztatás jellegű dolognak tartottam, mivel nem volt kötelező.
Akkoriban a „körmös”, mint fegyelmezésre szolgáló tevékenység, bevett szokás volt az iskolában. Soha eszembe sem jutott volna, hogy a pap is élni fog vele, mert annyit beszélt a megbocsátásról meg a szeretetről, hogy hittem is neki.
A jól ismert nagy vonalzó kis bemelegítés után a hátamon szaladgált, aztán már a körmeimet marcangolta. Ujjaim végeit, mintha ezernyi tű szurkálná. A fájdalom súlya alatt remegő kezeimet időnként elkaptam, mire a pap a mindig bevált nádpálcához fordult segítségért. Hirtelen erőteljes csapások záporoztak hátamon, fenekemen, lábaimon. Még a tarkómra is jutott.
Mint egy népi táncos ugráltam a csapások súlya alatt.
Ütött ahol ért a jellegzetes szenvedélytelen arccal, mit a többi tanártól is megszokhattam már. Verés közben tekintetük mindig nyugodtnak tűnt számomra. Nem tudtam megérteni azt soha, ha a tanárok mérgesek, miért nem látszik arcukon is a düh.
Már felnőttem, és értem. Egyféle megnyugvás volt számukra, hogy elverhettek. A bennük felgyülemlett agresszió levezetésére szolgált.
Kirohantam a tanteremből.
Táskámat hátrahagyva, rohantam hazáig. Nem sírtam, mert veréshez hozzászokott testem, és ki volt már téve jóval nagyobb próbatételnek is. Hazaérve dühös hangon kértem számon anyámon a történteket.
- Mé írátott bé hittánrá?
- Én többet nem mégyék (Anyám erőltette ugyanis a hittan tanulást.).
- Hót mé nem tánúsz fiam?
- Mé óldott még á zisten ilyen gyerékke?
- Micsinójják veled?
Nem vártam meg a többi kérdést, átkozódást, és egyébként is sírni kezdett.
Elindultam egyik búvóhelyemre, az öreg temetőbe, amely mindig hű barátom volt, hogy gondolataim társaságában megnyugvást találjak. Az öreg temető volt a legjobb hely a magányra. Csak néhány gyerek látogatta, azok is csak ritkán.
Sajnos, a legnagyobb ellenségem is!
Mivel otthon sűrűn dolgoztatták, ezért csak ritkán tévedt oda. Most éppen a gallyakból két kősír közé épített búvóhelyemet dúlta, azért nem láttam meg időben. Ő benn volt álcázva előlem, és valószínűleg látott, ahogy közelítek. Lehajoltam, hogy beférjek a bejáraton, de nyomban hanyatt estem a pofontól, amit az arcomra mért.
- Most kápsz á kurvá ányód! - hallottam magam mögött ellenségem jellegzetes hangját.
Eszeveszett menekülésbe kezdtem, mert tudtam, ő biztosan nem éri be ennyivel. Volt egy lejárat az agyigácsóba, ahol csak lefelé lehetett menni, mert olyan meredek volt. Veszélyes is volt magassága miatt. Mivel már sötétedett, kicsit keresgélni kellet hol is van. Lesuhantam a csúszdán. Alig ütöttem meg magam. Felugrottam, és rohantam teljes erőmmel egészen a dugelláig. Lent a kis patak medrének partján menekültem tovább helyenként a jól ismert kerítéseken átugorva, mert akinek a kertje a patakig ért, általában, magát a patakot is lekerítette. Üldözőm halkuló neszei arra figyelmeztettek, egérutat nyertem.
Pittyáéknál, az udvarukon át, kimehettem volna az útra, de nem mertem, hátha ott akar elkapni Bangyi. Így a patakparton folytattam utamat, most már nyugodtabban. A mi kertünk is a patakra omlott, néhol szó szerint is, mert voltak olyan részek, ahol a meredek part, bele zuhant a vízbe.
El voltunk ugyan kerítkezve, de mindig volt valamilyen átjáró a néhol csak sövényből álló kerítésen. A kertünkön át mentem a levágott dohányszárak csonkjaiban bukdácsolva a házunk konyhaajtajából kiszűrődő fény irányába. Anyukám a konyhában volt, és a sparhelthon éppen krumplilevest főzött. Kint már elég hideg volt, és ahogy kinyitottam a konyhaajtót, a gőz sietve tört magának utat kifelé, mintha az is Bangyi elől menekülne. A sparhelton ugyanis mindig volt egy nagy huszonöt literes alumínium edény, amiben a mosakodó, vagy a ruhák mosásához víz melegedett. A forróság, megcsapta arcomat, előcsalogatva a fájdalmat, amit az ellenségemtől kapott pofon hagyott, eddig szunyókálva, az orrom környékén.
- Mé vérzik á zorrod? - kérdezte anyukám, de már mosott is egy rongyot a lavórban.
- Elestem. Válaszoltam kurtán. Észre sem vettem, hogy vérzek.
Anyám letörölgette arcomat, helyenként körmével kapargatva a rászáradt vért. Egy percig sem törődve azzal, hogy fájhat is az nekem. Egy tányért tett az asztalra.
- Égyé! Leültem a hokedlira, és élveztem a ritkán látott főtt étel nyújtotta finom ízeket.
A mosakodó lavór a konyhában volt a sarokban. A víz csak ritkán volt cserélve benne, mert azt a Dekáéktól kellett hordani kb. 3-400 méterről, vagy a falu főterén levő artézi kútról, de az még messzebb volt, és lassan is csordogált belőle a kristálytiszta, finom víz. Ráadásul, Dekáék éjszakára bezárták a kiskaput. Volt ugyan az udvarunkon egy ásott gémeskút, de egyszer belefulladt egy macska, és élő kishalakat is dobáltam bele, attól kezdve nem használtuk.
Így a sok szappantól és a kosztól megszürkült vízben megmostam kezeimet, arcomat, és indultam lefeküdni. Külön bejárata volt az egyik szobának a gangról, és abból nyílt a másik, ahová sietve mentem lefeküdni, mert a szobákban még nem fűtöttünk. Pizsamám nem volt, így gatyára vetkőzve bújtam a hideg dunna alá. Volt egy macskánk és időnként bebújt a dunna alá a lábamhoz. Most is így tett. Remegő, fázó testem csak lassan melegedett. A macska jólesően melegítette lábamat. Puha szőrének érintése kellemes érzéssel töltött el. Kavargó gondolataim a messzeségbe vesztek. A cica dorombolása, a dunna melege lassan álomba ringatott.
Folytatása következik.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Nem lehetett kellemes gyermekkorod! A cicával aludni én is szerettem!