2011.08.13. 07:05, Turcsány Péter
Magyarrá, szlávvá, szásszá, románná
Dübörögtek görgeteg-súlyú sorsok,
Szétszóródva is egymást lapítjuk,
Hogy a szertetekintő beleborzong.
Szász freskókon mennyi elevenség,
Oláh bányászokkal szürcsög a cujka,
Tóth szorgalom és ruszin nóták
Lankáin a magyar dac mintha lapulna.
Szégyellünk élni, szűrjük álmainkat,
Szédülünk ránkvert sár rágalmaitól,
Földjét tagadja, magyarnak az kit szült,
S itt ki teng-leng, múltról az feledve szól.
Templomunk volna-e, ahol a misét
Kodály kórusával Bartók zokogná?
Rákóczi Nagyúrnak Ady celebrálna
S térdre hullott népünk válna – fájdalommá!
Fájdalmunkból nőne bércünk, kőszálunk,
Orgonálna rajta ezredíziglen
Magyarrá sarjult, magyarrá lett ősök
Megtépázott hite – megtartó hitben!
Nem szabad, ó Isten, fel-ki-eloldódnunk!
Hol a szíjártó, ki szorít nyereggé,
Ránk a jövő hogy üljön, a nyargaló,
Jutalmát hogy szenvedésünk elnyerné?
Jaj, szándék, mennyi széthordott kívánság
Faragatlan fekszik, közös múlttá fagyva;
Összeférhetetlen gőgjeinket, Isten,
Törd szét, törd már szét miriád darabra!
(Budapest, 1990. december)
Bár csak mindenki így látná a megmaradásunk lényegét ! De sokan még mindíg "térdrehullnak" , pedig most már fel kellene állni!