2011.08.16. 07:25, Szmolka
Sokat csavarogtunk Pittya barátommal, s így keveredtünk a Szárazék tanyája közelébe. Éppen egy hatalmas kandúrt üldöztek, mert rászokott a tyúkhúsra. Miután megölte a tyúkot, evett belőle kicsit, és azután ott hagyta. Volt olyan nap, hogy kettőt is elintézett.
Az üldöző csapat velünk kiegészülve folytatta a megtorló akciót. Végül a macska egy óriási nyárfára menekült fel. Kis tanakodás után az egyik tanyasi gyerek elkezdett felmászni utána. A kandúr pedig egyre feljebb mászott, mígnem egészen a legalább húsz méteres fa csúcsán kötött ki.
Lentről kíváncsian figyeltük a fára mászó gyerek hajmeresztő mutatványát, ahogy egyre közelebb került a macskához.
Volt, aki közben csúzlival lövöldözte a macskát, de eredménytelenül. A fán levő gyerek egyik kezével kapaszkodott, a másikkal pedig letört egy vékony ágat és azzal próbálta elérni a macskát. Egy ideig ez ment, míg egyszer csak a macska mindannyiunk csodálatára leugrott a fa tetejéről. Lábaival irányította zuhanását, és az óriási kandúr egyre sebesebben száguldott a föld felé. Azt gondoltuk, most azonnal szörnyet hal. Ezt az óriási zuhanást nem lehet túlélni. Tévedtünk.
A hatalmas talpra esést egy nyekkenéses puffanás követte nem messze tőlünk. A macska szinte abban a pillanatban felugrott, és már bottal üthettük nyomát. Eltűnt a nedves rét magas növényzetében. Nem tudom, volt e folytatása a dolognak, de ezt a macskát elkapni nem lehetett könnyű.
Szárazéknak volt tehenük is, s mi odamentünk Pittyával a jászolhoz tehenest játszani, mialatt a tehenek a tanya előtti földút túloldalán levő réten kikötve legeltek. A jászolban levő, a tehenek által tisztára nyalt kocka alakú fehér és rózsaszín, körül belül 25x25x15-cm- es sót sűrű bőgésekkel kisérve nyalogattuk jóízűen. Lábunkkal,néha kaparva egyet-egyet az aljazóban, ami tiszta, de már a tehenek által apróra taposott, szalma volt. Közben a tehenek által lecsupaszított kukoricaszárat, ami még a jászolban felejtődött, rakosgattuk ide-oda, mintha azt is mi ennénk.
Az udvar közepén volt egy betongyűrűs kút, mellette pedig a lovak és tehenek részére egy hatalmas, nyárfából kivájt, itató vályú. Odamentünk és ugyanúgy ittunk belőle, mint ahogyan az állatok szoktak. Kellet is a víz a sok só után! Pittyával elégedetten néztünk egymásra, mert jó érzéssel gondoltunk arra, hogy egy kis ideig tehenek lehettünk.
A falutól körülbelül 2-3 kilométerre az agyigácsó-tól kifelé menet, az egyik dombtetőn volt egy gyümölcsösnek nevezett terület. Valamikor egy tanya állhatott ott. A gondos és dolgos emberek, régmúlt keze nyoma még mindig frissen hirdette a hozzáértést, amit egykori munkájuk hagyott az utókorra. Ez a terület tele volt gyümölcsfákkal: jobbnál jobb ízű alma, körte, dió, mogyoró, és még számtalan bokor tarkította a tájat. A régen ott ált háznak már a nyomait is keresni kellett, ha valaki kíváncsi volt rá.
Mint a mesékben, a csupasz domb tetején koronaként ékeskedett maga az éden. Senki nem őrizte, nem művelte, mégis, mintha gondozva lett volna. Itt, szinte egész évben lehetett valamilyen ehető gyümölcsöt vagy egyéb ehető növényt találni. Két óriási diófa ontotta termését már a törzsükben feketéllő, számukra halálos, óriási üregekkel figyelmeztetve, nincs már sok idejük hátra.
Magasabb gyomoknak híre sem volt a környéken. Csak az alacsony selyemfű és foltokban papsajt, illetve szeder tarkította a fák közötti részt.
Út híján,sokáig a Dugella medre mellett térdig érő csatakosban kellett menni, ha a gyümölcsös gazdag, éltető javait szerettük volna megszerezni.
Elindultunk hát a Szárazék tanyájáról Pittyával mogyoróvesszőért. Akkor még nem volt érett gyümölcs, kivéve néhány papsajtot, szétszórva a selyemfüves pázsiton.
Útközben finom vadsóskát eszegettünk, ami szinte mindenütt megtalálható volt a nedves réten. Savanykás, fanyar finom ízét máig a számban érzem. Nem túl sűrűn, de annál nagyobb csomókban lehetett rátalálni a hatalmas nedves rét szinte egész területén. A legfrissebb hajtásokat kerestük, mert az volt a legfinomabb része, és azt még a bogarak sem rágták meg. Útközben a markunk tele volt sóskalevelekkel, és azt rágcsáltuk, míg meg nem untuk, vagy jobbat nem találtunk.
Én vittem magammal egy méter körüli cérnát és egy diónyi szurkot. Nem mintha nem lett volna mindig nálam! A szurokból kis borsó nagyságú vagy még annál is kisebb golyót formáztam, a cérna végét belegyúrva.
Ezzel útközben pókokra vadásztunk úgy, hogy a cérnával a golyócskát beleengedtük a póklyukba, s a pók lábaival megragadta, így ki tudtuk húzni a lyukból, mert nem tudta elengedni azt.
Közelről nézegettük megpecsételt sorsú pókunk szabadulásra tett kísérleteit. Lassan kitéptük lábait, miközben a minél nagyobb csáprágókra voltunk kíváncsiak. Megunva a kínzást, folytattuk utunkat, további póklyukakat keresve, és jó néhány áldozatot magunk mögött hagyva.
A gyümölcsösbe érve felmértük a termést, néhány zöld gyümölcsöt meg is kóstolva, melyek eléggé elvásolták szánkat ahhoz, hogy ismét néhány papsajttal vegyük el az ízét.
A mogyoróvessző nagy kincsnek számított, mert az egész faluban, sőt, az egész falu környékén is csak ezt az egy helyet ismertük, ahol megtalálható volt. Hatalmas mogyoróvessző sövény mutatta a háztelek valaha volt határát. Bicskánkkal jó néhány ágat levágva (íjnak, kardnak, pecekütőnek), visszaindultunk a faluba.
Messze a dombtetők felett jobbra szántóföldek voltak. Emberek sokaságára lettünk figyelmesek a dinnyeföldek irányában. Jobb dolgunk nem volt, így hát arra vettük az irányt.
Egy lajtos kocsi körül sürgött bádogból készült tűzoltóvödrökkel vagy 10-15 ember. Mosolyogva összenéztünk Pittyával.
- Ürgeöntés! - kiáltottuk egyszerre.
Futásra fogtuk, mert mihamarabb részt szerettünk volna venni a mindennél érdekesebb foglalatosságban. Mire odaértünk, már vége felé járt a falusiak akciója, mert a víz már fogytán volt, és nem akartak újrafordulni a lajtos kocsival, amely a községi tűzoltóság tulajdonában volt.
Szétváltunk Pittyával, és bele vetettük magunkat az ürgeöntés tudományának gyakorlati tanulmányozásába. Az én választott öntőmesterem két vödör vízzel ment ürgelyukat keresni. Árnyékként léptem lábnyomaiba, mert nem akartam lemaradni semmiről.
Hopp! Az egyik kis állat fürgén, cikázva, szélsebesen találta meg biztonságosnak vélt otthonát. Ám mi is résen voltunk. Megtaláltuk az üreget.
Jóska bá nagyon értette a dolgát. Odament az üreghez, és gyors egymásutánban beleöntötte, mindkét vödör vizet.
Letérdelt a lyuk széléhez, harapófogószerűen óriási erős jobb markát a lyukhoz közel tartva, várt. Hamarosan meg is jelent az áldozat. Fejét épphogy kidugta az ázott, levegőért kapkodó kis állat, Jóska bá egy gyors mozdulattal nyakon csípte és már nyújtotta is felém.
- Vidd á többihő! - mormogta alig érthetően rekedtes hangján.
- Nem vógjá fődhö? - kérdeztem bizonytalanul az ürge felé nyúlva. Kicsike állat az ürge, de a harapása annál nagyobb. Volt már részem benne, innen óvatosságom.
- Máóó nem él - válaszolta kurtán.
Elvettem. Tényleg nem mozgott. Elülső rágcsáló hófehér fogai hosszan kinyúltak laposra nyomott fejéből. Nem sokáig nézegettem, mert a többiek egy másikat üldöztek tarka hangoskodással. Aki csak a közelébe került rúgta, taposta, végül egy jól célzott rocska vetett véget a hangos kergetőzésnek. A megfogott ürgék, volt vagy harminc darab, ott voltak kiterítve a földön a lajtos kocsi mellett. Megadva a módját. Szépen sorban, kiálló, fénylő fehér fogakkal, mint vadászaton a nyulak.
Valaki összeszedte az ürgéket két vödörbe, és a kocsiülés alá rakta. Az emberek elmentek a dolgukra, csak a kocsis maradt és mi. A kocsis odaszólt hozzánk.
- No.
- Gyüttök?
- Ühüm. - hümmögtük egyszerre barátommal.
Felugrottunk mellé a deszkára, és a lőcsös szekér zörgésétől alig hallhatóan végig beszélgettük a rázós utat, mígnem a Gombos tanyára értünk.
Valamiért mindig a családunkról kérdezgettek bennünket a felnőttek. Akkor még nem értettük miért, de mindig nehezünkre esett a válasz.
Egyébként Pittyával soha sem beszélgettünk az otthoni dolgokról.
A gombos tanyán tartották a TSZ birkáit két vagy károm nagy hodályban. Most volt az abrakolás ideje és majd, meddig a szem ellát, bárányok voltak mindenütt. Hosszú, fából készült etető vályúk körül tolongtak a birkák. Több juh volt a tanyán, mint amennyi a vályúkhoz férhetett. Így a helyezkedő birkák örökös mozgása, szinte áthatolhatatlanná tette a tanya területét. A sok hegyes láb mélyen sarassá gyúrta az etetők környékét, ahová nedves időben még gyalogosan is meggondolandó volt menni. Két odavalósi juhász jött felénk, lábukon fekete, láthatóan nem méretes gumicsizmában. A csizmák klaffogása még a birkák bégetésétől is már messziről hallatszott. Borostás ápolatlan arcuk messziről sötétlett a folyton kavargó állattömegben. Megálltak a kocsi mellett. Nézték az ürgéket egy darabig, majd egyikük azt kérdezte:
- Csák énnyi vót? Erre a kocsis lassú, kimért hangon válaszolt.
- Nincsen móón ánnyi, mint régén - Az egyik pásztor lekapta a vödröket, és mielőtt elindultunk volna a falu felé, odaszólt még a hajtóhoz.
- Estére mégléssz.
- Együssz? - Erre a kocsis.
- Nékém nem kő!
- Oszt, mi lész belülle? Kérdezett vissza a bakról.
- Mi?
- Hót pörkőtt. - válaszolta amaz.
Miközben a lovas kocsitól két lépésre levő, erős, keményfából készült karámra felmásztunk, és a hatalmas kifutón egyedül árválkodó kost kezdtük el, nézegetni. Mutogattunk is neki, de az nem reagált, csak állt egyhelyben és felénk nézett. A lovas kocsi közben lassan elindult, így, mi is visszafordultunk, nehogy lemaradjunk a járatról. Hátunk mögött, hatalmas csattanásra csináltuk majdnem össze magunkat. Ijedten néztünk vissza. A kos, áttörte a karám több centi vastag keményfa deszkáját. Erre egy tagbaszakadt, erős férfi sem lett volna képes még egy fejszével sem. Olyan ijesztő volt, hogy nekünk sem kellett több. Eszeveszetten tapostuk egymást, hogy mihamarabb a biztonságot adó, lovaskocsi bakjára másszunk. A szűk helyen most még egy ember elfért volna, úgy hozzábújtunk a kocsishoz. A kos nem jött ki a karámból, de hosszan követett bennünket a karámon belül, ahogy haladtunk az előttünk lassan szétnyíló, és mögöttünk újra összeomló birkanyájon keresztül. És valóban, az óriási birkatömegben, mintha a felhők között úszott volna a szekér.
A birkák hangzavara és a szekér őrült pattogása hamar a földön teremtette gondolataimat. Most tanultam meg igazán tisztelni a kost. Ennek fele sem volt tréfa. A kocsis csak annyit fűzött intőn a dologhoz.
- Á kossál, sohásé incsélkéggyeték.
Már a kitaposott földúton haladtunk, a lovak nem túl gyorsan, de trappolva húzták maguk után az üres, a rögzítések lazasága miatt pattogó hordótól és a szekér irdatlan hangjától megélénkült rozoga terhüket. Nem kellett őket biztatni, mert maguktól is tudták, hazafelé tartanak. Már nem beszélgettünk, mert Pittyával csak azzal voltunk elfoglalva, nehogy leessük a kegyetlenül pattogó szekér keskeny ülésdeszkájáról. Kapaszkodtunk , ahol csak tudtunk, nem túl sok eredménnyel. Azért fent maradtunk a bakon, bár erőnk már a végét járta, mert olyan erősen kellett kapaszkodni. Házuk előtt Pittya leugrott, nagyot gurulva a homokos úton. Én még vagy százötven métert utaztam a már vastag poros út ellenére is, a kényelmesnek csöppet sem mondható szekéren. Ekkor a lovak már ismét álmos lassúsággal haladtak. Én is ugrottam. A mély, esti meleg, és puha homokba érve jöttek elő a lőcsös kocsi okozta fájdalmak, hátsó felemen. Jólesett mezítelen félig zsibbadt lábaimmal a lábujjaim között pergő, langyos homokban turkálni.
A még sajgó hátsómmal indultam haza, véget vetni a napnak. Házunkhoz érve a gangon, leraktam a mogyoró ágakat, amik szinte meghajlottak a hosszan tartó görcsös szorításom alatt. Útközben veszítettem is el belőlük, de maradt még elegendő számomra.
Bementem a házunk ajtaján.
Az áporodott, borgőzös szobában, édesanyám feküdt az ágyon. Egyik lába lelógott az ágy mellé, és a részegség hangosan szuszogó, számomra borzasztó álmával rekesztett ki mindent maga körül. Nehéz kínlódás árán sikerült normál fekvő helyzetbe igazítani édesanyámat. Könnytől duzzadt szemeim csak pillanatokra tudtam néha- néha kinyitni, mígnem rám tört a teljes kétségbeesés.
Kitörtem magamból, és átadtam magam a féktelen bömbölésnek, miközben fejem összes testnedvei áztatták koszos arcomat. Sírtam. Sírtam. És csak sírtam.
Kiszáradt az orrom. Szemeim már nem tudtak tovább könnyet termelni. Sokáig szipogtam még anyám mellett állva. Csak néztem anyámat, testem időnként belerándult, sírógörcsöm csillapodó, lélekgyógyító, óriási, vigasztalan munkájába. Anyám csak szuszogott, mit sem tudva arról, ami körülötte történik.
Álltam ott üres fejjel, nem gondolva semmire, csak néztem mozdulatlanul, néztem a szinte teljes sötétségben. Kint már a fény is lepihent, alussza álmát. Csak én vagyok ébren várva valamit, ami soha nem jön el.
Zsibbadt, élettelen beton lábaim, múzeumi szoborként, mozdulatlanul tartották jövőm reszkető burkát.
Kifordultam a szobából, és ismét a még mindig langyos út, porában botorkáltam. Lassan erőre kapó lábaim vittek az egyre sötétebb utcán. Vittek kifelé a faluból.
- Gyüssz énni? - szólt rám Pittya a házuk előtt levő, bodzaágakból készült kerítésük mögül.
Valamiért ő sem aludt. Váratlan szavaitól összerezzenve kérdeztem vissza.
- Hová?
- Á Gombos tányóra.
- Én nem észék ürgét! - válaszoltam bizonytalanul.
- Té hülye vágy?
- Olyán mint á nyúl! - Rövid hallgatás után ismét megszólalt.
- Áttú még gyühecc! - A homokos úton már csúsztatgattuk is lábainkat, élvezve a homok bársonyos simogatását. Az út mely hamarosan kicsit rögössé, és egyre keményebbé, kényelmetlenebbé vált, vitt minket oda, ahol, ha szerencsénk van, jóllakhatunk.
Nem firtatta egyikünk sem, miért nem alszunk még. Mit keresünk, a lassan éjszakába nyúló sötétségben. Csak mentünk a megbeszélt helyre, a mindig bizonytalan lehetőség reményében.
A Szárazék tanyája mellett vitt utunk, melyet a szabadon lévő kutyák miatt messzire el kellett kerülni. Átvágtunk a Dugella gyérvizű medrén, és a csatakos, füves völgy túloldalán, a dinnyeföldek alatt folytattuk utunkat. Már teljesen sötét volt, csak a dombok fölött volt némi derengés. Lábaink fáztak, a mindenhol nedves, sokszor térdígérő, néhol szúrós növényzetben.
Valamiért ezt a részt, csak ritkán kaszálták, és a teheneket sem kötötték ide Szárazék legelni. Még a birkákat sem legeltették errefelé soha. Átértünk egy jobban járható részre, és immár sokkal gyorsabban tudtunk haladni. Már lábunk sem fázott annyira, mert a puha és száraz selyemfű pázsit még melegnek is hatott a csatakos rész után.
Nemsokára megláttuk a tüzet, ahol a birkapásztorok szoktak esténként beszélgetni, borozgatni egyéb szórakozás híján.
Kis idő múlva, a pásztorok kutyái észrevettek bennünket, és eszeveszett csaholásba kezdtek.
- Űsz! - kiáltotta egy, a tűz fölé magasodó férfi.
A kutyák szófogadón elhallgattak. Odakiáltott az a valaki most már felénk.
- Kia?!
- Pityu vágyok, még a Kátá Sányi!
- Milyen Pityu?! - kérdezte vissza a hang.
- Hót á Potyész Pittyá!
- Gyerték no! - vetett véget a kiabálásnak a tűz tövében ismét eltűnő férfi. Lassan odaértünk a kutyák folytonos próbálkozásai közben, melyet a pásztorok rendreutasításai tartottak folyamatosan kordában.
- Isztok bort? - kérdezte egy alacsony termetű, a tűz fényében, zsírtól csillogó, borostás arcú, férfi. Eközben a kutyák megszaglásztak, majd mind a hárman kicsit távolabb a tűztől leheveredtek, és figyeltek, mintha értenék, miről beszélünk. Pittya ivott az üvegből egy kicsit száját csücsörítve, nyelvét csattogtatva ízlelgette a vöröslő nedűt.
- Jó bor - mondta udvarias bizonytalansággal.
- Ággyó á Kátágyeréknek is! - szólt hozzá az egyik pásztor (Anyukámat Katalinnak hívták, és én így lettem Katagyerek, és a Katasarkon laktunk.).
- Ne! - nyújtotta felém az üveget cimborám.
Én is meghúztam az üveget. A savanyú bor összehúzta a szám, nem is esett jól. Ha őszinte akarok lenni, rossz volt. De gyomromat megnyugtatta, és a hangulatom is kicsit jobb lett tőle.
- Észték? - kérdezte az egyik pásztor a földön kicsit odábblevő bográcsra mutatva.
- Égy kicsit - válaszolt Pittya gondolkodás nélkül.
Már szedte is egy porcelán tányérba a pörköltet az egyik pásztor felesége. Automatikusan én is kaptam, bár nem mondtam azt, hogy kérek.
Hús, már nem sok volt benne, de zsíros szaft annál több! Az illata nagyon jó volt. Miután kenyeret is kaptunk, már nem törődtem vele, hogy ürgét eszek, csak átadtam magam az élvezetnek, amit a vékonyka csontokról lerágott kevéske hús és a kenyérrel mártogatott pörkölt, szaftja kínált. A kenyér jó vastaghéjú, házikenyér volt. Olyan finom házikenyeret csak egyszer ettem még egy másik barátomnál, jóval később.
Még egy órát, ha beszélgethettünk, főleg az én, és Pittya családi dolgainkról, mivelhogy csak az érdekelte vendéglátóinkat. Nem szívesen beszéltünk róla, mivel szégyelltük otthoni dolgainkat.
Válaszaink, főleg az ühüm, a ja, és a nem tudom szókból álltak.
Elköszöntünk, és a kutyák újbóli zaklatása mellett hazaindultunk a sötét réten átvágva a Szárazék kutyáinak ismételt elkerülésével. Jóllakott hassal feküdtem le. De ez, nem volt mindig így...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Nagyon jól írsz! Mintha veled járnám a határt! Jó az emberábrázolásod, szívszorítóak a történeteid !
Köszönöm.