Freud nyolcvanadik születésnapjára
   
   
     Emlékszel még? Gyermekkorodban, rémes
     árnyakkal torz falak között, kopott
     szobádban este hogy féltél a kékes
     tükörtől, melyben balra volt a jobb?
     Mikor húgod kis arcán a láz perzselt
     piros rózsákat: sírtál, s ostoba
     röhej csiklandott, hogy tiédek lesznek
     a kócbabák s a másik félszoba?
     Emlékszel? Játszani vágytál, ha írtál,
     és rongylabdákat rúgva, könyveket
     kívántál: tükröd nevetett, ha sírtál,
     s mikor nevettél, újra könnyezett?
     Emlékszel még? A vén tükör, ki tudja,
     hol van már. Lettél: magadnak tükör,
     dudvába fúlt virág, virágzó dudva,
     félkancsó kín és félkancsó gyönyör,
     s a jóság úgy úszik szíved vérében,
     mint a mocsár színén a döghalak,
     – mindegy, hogy vallod, vádlod, véded,
     hogy futsz előle vagy maradsz:
     te vagy az egy s te vagy a kettő,
     te vagy a föld, te vagy az ég,
     te vagy a Júdás és a Krisztus,
     te vagy a kezdet és a vég.
   
   
     Emlékszel még? Langyos, salzburgi nyár volt,
     s a Festspielhausban Don Pasquale ment,
     s egy délután szerelmes ajkad ráforrt
     ajkára és karja válladon pihent,
    
11
     s midőn, mint bimbó nyílt ki szűzi szája,
     pogány s őrjöngő csókok közepén
     azt gondoltad magadban titkon: bárha
     száz mérföld messze lennék innen én.
     Emlékszel még? hatot ütött az óra,
     vörösen tűztek át az ablakon
     az Alpesek s egy óriási rózsa
     vérezve nyílt a szürke pamlagon.
     És akkor ő öledbe hullt és ájult
     gyönyörtől még harmatos homlokával
     hajolt feléd: Ó mondd meg, mit csináljunk
     most már az elpackázott délutánnal?
     Emlékszel még? Ha nem feledted,
     ha holtan rejti is szíved,
     mindegy, hogy őrzöd, elfeledted,
     mindegy: hiszed, vagy nem hiszed,
     – te vagy a munka és a mámor,
     te vagy az asztal és az ágy,
     te vagy a faun és az aszkéta,
     te vagy az undor és a vágy.
   
   
     Emlékszel a byzánci császárlányra,
     kit bíborban s aranypánttal fején
     vittek keletnek, hol sátorban várta
     az őrjöngő, a barbár vőlegény?
     Nézel, s szemed ma kettőt látva táncol,
     s hogy egyet lásson, nem maradt remény,
     bizony te vagy a császárlány Byzáncból,
     s bizony te vagy a barbár vőlegény.
     Te vagy, s a híd, hol állsz, inog. Ne reszkess.
     A vizek titkát még nem ismered,
     de, hogy a mélységet megérthesd, keskeny
     pallón kell járnod az örvény felett.
     – S mindegy, hogy vallod, vádlod, véded,
     hogy gyűlölöd, vagy szereted,
     szívedbe zárod, vagy kitéped,
     hogy átkozod, vagy neveted, –
     ha kételkedsz, ha térdre hullasz,
     ha akarod, ha nem akarsz,
    
12
     ha tagadod, ha beleőrülsz,
     ha belepusztulsz, belehalsz:
     te vagy az egy s te vagy a kettő,
     te vagy a föld, te vagy az ég,
     te vagy a Júdás és a Krisztus,
     te vagy a kezdet és a vég.
   
    (Budapest, 1936)