Hope-nak és Jimmynek,

a hiteltúllépések,

az idegcsillapítók

és az örökké visszatérő

hitelezők emlékére

Magyarázat

Tisztelt Uram,

szeretnénk felhívni szíves figyelmét, hogy hiteltúllépést követett el. . .

A legtöbb hat év körüli zsenge korú gyermek rendszerint a legkivihetetlenebb tervekkel van tele, hogy ha felnő, rendőr lesz, tűzoltó vagy mozdonyvezető, engem azonban, amikor ilyen idős voltam, nem izgattak az effajta földi becsvágyak. Én pontosan tudtam, mit fogok csinálni: saját állatkertem lesz! Akkortájt nem láttam ebben semmi ésszerűtlent vagy felháborítót -- ma sem látok. Barátaim és hozzátartozóim -- akik már régóta dilisnek tartottak, tekintve, hogy nem tanúsítottam érdeklődést semmi iránt, aminek nem volt szőre, tolla, pikkelye vagy páncélja -- úgy fogadták mindezt, mint gyengeelméjűségem újabb megnyilvánulását. Úgy vélték, ha nem vesznek tudomást fogadkozásaimról, hogy saját állatkertem lesz, végül is leszokom róla.

Az évek multával azonban, barátaim és rokonaim nagy megdöbbenésére, egyre jobban megszilárdult ama szándékom, hogy saját állatkertem legyen, és végül is, miután részt vettem számos expedícióban, amely más állatkertek számára hozott haza állatokat, úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy szert tegyek a magaméra.

Utolsó nyugat-afrikai kiruccanásomról tekintélyes állatgyűjteményt hoztam magammal, amelyet nővérem kertjében rejtettem el, Bournemouth villanegyedében.

- Csak átmenetileg lesznek itt - nyugtattam meg őt, abban a szilárd meggyőződésben, hogy minden értelmes városi tanács, ha egyszer egy kész állatkertet talál a küszöbén, minden tőle telhetőt elkövet az elhelyezésére.

Tizennyolc hónap küzdelem után már nem voltam olyan bizonyos a helyi tanácsok rugalmas felfogásában, a nővérem viszont tökéletesen meg volt győződve róla, hogy a hátsó kertje mindörökre az egyik legszínesebb Tarzan-film színhelyéhez fog hasonlítani. Végül a helyi közigazgatás fukarlelkűségén hajótörést szenvedve és megriadva a Nagy-Britannia minden szabad emberét sújtó szabályok és rendeletek nyilvánvalóan végtelen szövevényétől, elhatároztam, felderítem, milyen lehetőségek volnának arra, hogy állatkertemet a Csatorna-szigetek valamelyikén nyissam meg. Ajánlólevelet kaptam egy bizonyos Fraser őrnagyhoz, akiről azt állították, hogy felvilágosult gondolkozású, jóindulatú ember, és bizonyára szívesen körülvisz majd Jersey szigetén, hogy megmutassa az alkalmas helyeket.

Feleségemmel, Jacquie-vel Jerseybe repültünk; ott várt bennünket Hugh Fraser, kocsiján elvitt otthonába, a sziget talán egyik legszebb kastélyába; körös-körül hatalmas, bekerített kert álmodozott a fátyolos napsütésben; a gránitkövekből rakott magas falat sűrűn beültették a sziklanövények zuhatagával; XV. századi boltívek, gondozott pázsit és színpompában játszó virágágyások. A falak, épületek, melléképületek gyönyörű Jersey-gránitból épültek, amelyben benne van az őszi levelek minden finom színárnyalata; olyan szépen ragyogtak a napsugarak fényében, hogy az évszázadnak talán legostobább megjegyzésére csábítottak. Jacquie-hez fordulva így szóltam:

- Milyen csodálatos hely lenne ez egy állatkert számára!

Nem vehettem volna rossz néven, ha házigazdám, Hugh Fraser ott nyomban elájul erre a megjegyzésre; az a gondolat, hogy az átlagember állatkert-elképzelését (roppant szürke betontömbök és acélrudak) idetelepítsék ebbe a gyönyörű környezetbe, szinte szentségtörésnek rémlett. Ámulatomra Hugh Fraser nem ájult el, csak érdeklődőn felhúzta a szemöldökét, és kérdőre vont, hogy komolyan gondoltam-e, amit mondtam. Némileg zavartan válaszoltam, hogy komolyan gondoltam, de gyorsan hozzátettem: természetesen tisztában vagyok vele, hogy a dolog lehetetlen. Hugh azt felelte, szerinte egyáltalán nem olyan lehetetlen. Megmagyarázta, a ház a hozzá tartozó földekkel túl nagy ahhoz, hogy magánemberként fenn tudja tartani, szeretne valami kisebb lakásba költözni Angliában. Volna-e kedvem kibérelni a birtokot az állatkert céljaira. Vonzóbb környezetet el sem tudtam volna képzelni terveimhez, így mire túlestünk a löncsön, megkötöttük az üzletet, és én lettem a Trinity községhez tartozó Les Augres kastély új ura.

Elképzelhető, mindez mekkora riadalmat és kétségbeesést keltett ismerőseim körében. Egyedül a nővéremen látszott megkönnyebbülés; amikor meghallotta a hírt, kifejtette, hogy bár véleménye szerint az egész terv esztelen elgondolás, arra legalább jó lesz, hogy a hátsó kertjét megszabadítsa a vagy kétszáz dzsungellakótól, amelyek miatt a szomszédsággal való viszonya már igen feszültté vált.

Hogy még bonyolultabbak legyenek a dolgok, én nem egyszerű, mindennapi állatkertet akartam, a szokásos állatállománnyal. Az én állatkertem mögött az az elképzelés rejlett, hogy segítek az állatvilág megóvásában. Szerte a világban, a civilizáció terjedése számos állatfajt pusztított ki vagy csökkentett le előző létszáma töredékére. A nagyobb fajok közül soknak kereskedelmi vagy idegenforgalmi értéke van, így inkább törődnek velük. De mindenfelé szétszórva a Földön egész csomó izgalmas apró emlős, madár vagy hüllő él, és megóvásukra vajmi kevés gondot fordít bárki is, mert tápláléknak nem alkalmasak, és ruházatot sem lehet készíteni belőlük, és a turistákat sem érdeklik, mert azok oroszlánt és orrszarvút követelnek. E lények nagy része szigetlakó, ezért hazájuk kicsi. A legkisebb beavatkozásra örökre eltűnhetnek: patkányok vagy mondjuk disznók véletlen betelepítése egy éven belül kipusztíthatja őket. Gondoljunk csak a dodo -- a Mauritius szigetek kihalt galambfajának -- szomorú sorsára, és megértjük, miről van szó.

Az egész kérdést nyilvánvalóan megoldaná, ha gondoskodnának róla, hogy a szóban forgó állatokat még vad állapotukban megfelelő módon megvédjék a kipusztulástól, de ezt sokszor könnyebb mondani, mint megtenni. De ha meg akarjuk őket menteni, más óvintézkedést is foganatosíthatunk, és ez az, hogy ellenőrzött körülmények közt tenyészállományt nevelhetünk ki belőlük parkokban vagy állatkertekben, s így ha bekövetkezik is a legrosszabb, és a faj vad állapotában kipusztul, legalább nem veszett el mindörökre. Rendelkezünk majd egy tenyészállománnyal, ahonnan kiemelhetők a fölösleges egyedek, és majd egy jövőbeli időpontban visszahelyezhetjük őket eredeti környezetükbe. Mindig azt tartottam, hogy egy állatkertnek ez a fő feladata, de az állatkertek zöme csak mostanában döbbent rá erre, és próbál meg cselekedni. Azt akartam, hogy az én állatkertemnek ez legyen a legfontosabb feladata. Sajnos azonban, mint minden önzetlen terv, ez is pénzbe kerül. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a vállalkozást kezdetben teljesen üzleti szellemben kell vezetni mindaddig, míg önfenntartóvá nem válik. Akkor lehet elkezdeni az állatkert igazi munkáját: tenyészállományt nevelni ki a ritka fajokból.

Ez tehát a története viszontagságainknak és megpróbáltatásainknak, miközben az első lépéseket tettük a cél felé, amelyet oly nagyon fontosnak tartok.