Kedves Mr. Durrell,

tizennyolc éves vagyok, erős vagyok, és győzöm szusszal, olvastam

a könyveit; kaphatnék-e vajon munkát az állatkertjében?

Más dolog megnézni egy állatkertet egyszerű látogatóként, és teljesen más, ha az embernek magának van állatkertje, és a kellős közepén lakik: ez időnként vegyes élvezet. Igaz ugyan, hogy a nap vagy az éjszaka bármely órájában kirohanhat az ember, s ellenőrizheti a gondjaira bízott teremtményeket, de azt is jelenti, hogy az ember a nap huszonnégy óráján át van szolgálatban, és bizony sokszor megeshet, hogy egy kedélyes vacsoravendégség feloszlik, mert valamelyik állat a lábát törte, vagy mert elromlott a hüllők házában a fűtőberendezés, vagy tucatnyi más ok miatt. A tél persze holt idény, sokszor napok múlnak el egyetlen látogató nélkül, és az ember mármár szinte úgy érzi, hogy az állatkert valóban a magántulajdona. Ezt a kellemes ábrándot enyhén zavarja az a riadtság, amellyel számláink növekedését nézzük, és összehasonlítjuk a kimaradt belépti díjak összegével. De amikor itt a főidény, a napok annyira zsúfoltak, a látogatók olyan nagy számban érkeznek, hogy alig vesszük észre az idő múlását, és elfelejtjük, hogy túlléptük a hitelünket.

Az átlagos állatkerti nap már hajnal előtt megkezdődik: az égboltot szinte észrevétlenül megfesti a sárga fény, amikor az embert felveri a madárdal. Először, még félálomban, nem tudjuk, vajon Jerseyben vagyunk-e, vagy újra a trópusokon, mert ugyan a vörösbegy dalát halljuk a nap felé szállni, de ezt közben a turákó szapora, vaskos, kissé rekedt rikkantásai kísérik. Felhangzik a rigó vidám tilinkója, és amikor füttye elcsöndesül, a fehér fejű szajkó tör ki izgatott, locsogó monológban. Ahogy az égbolt világosodik, az összevissza kevert, nemzetközi zenekar lendületbe jön, a sárgarigó versenyre kel a kariama hangos, parancsoló vijjogásával, a szarkacsapat boszorkányrikácsolásával felesel a libagágogás és a gyémántgalambok finom, panaszos sóhajtozása. Ha sikerül átvészelni ezt a zenei rohamot, és újra elszenderedünk, durva hirtelenséggel újra felriaszt valami zaj, ami nagyon hasonlít az erős szél korbácsolta távírópóznák furcsa, mély, vibráló zengéséhez. Ugyanolyan ütésszerű hatása van az emberre, mint az ébresztőóra csengésének; jelzi, hogy Trumpy megérkezett, és ha elég balgák voltunk ahhoz, hogy nyitva hagyjuk az ablakot, azonnali védekező állásba kell vonulnunk. Trumpy szürke szárnyú agámimadár, legbizalmasabb ornitológus barátai a Psophia crepitans néven ismerik. Feladata az állatkertben háromszoros: idegenvezető, beiktató és falu bolondja egyszerre. Az igazat megvallva rosszul sikerült csirkéhez hasonlít, komor tollruhája olyan nyomasztó, mint egy múlt századbeli gyászruha; teste nagy részét sötét tollak borítják, a torkán mintha színjátszó selyem nyakkendőt hordana. Az összhatást hamuszürke szárnyak enyhítik kissé. Sötét szeme nedvesen csillog, és magas, domború homloka olyan szellemi képességeket sejtet, amelyeknek nincs birtokában.

Trumpy -- valamely, csak általa ismert okból -- szilárdan meg van róla győződve, hogy első és legfontosabb kötelessége minden reggel berepülni az ember hálószobájába, és tájékoztatót adni, mi történt az állatkertben az éj folyamán. Indítékai nem teljesen önzetlenek, mert azt is elvárja, hogy megvakarjuk a fejét. Ha túl mélyen alszunk, vagy túl lusták vagyunk ahhoz, hogy üdvözlő kiáltásaira kiugorjunk az ágyból, az ablakpárkányról a fésülködőasztalra szökken, azt gazdagon felékesíti a maga módján, s a teljesítménye feletti elégedettségében erőteljesen rázogatva farkát, az ágyra ugrik, ahol fel-alá sétálgat, recsegve, mint egy megkergült cselló, míg csak nem biztosítjuk, hogy teljes figyelmünk az övé. Mielőtt újabb érdekes emlékeket helyezne el a bútorokra vagy a szőnyegre, az ember kénytelen kimászni az ágyból, becserkészni és elkapni őkelmét (fölöttébb nehéz feladat, hiszen a madár igencsak mozgékony, mi meg borzasztó álmosak vagyunk!), kilökni az ablakpárkányra és becsukni az ablakot, nehogy újra betörhessen. Miután Trumpy ekként felébresztett, álmosan töprengünk, vajon érdemes-e még visszafeküdni az ágyba, vagy inkább keljünk-e fel. Az ablak alatt most öt-hat éles sikolyból álló segélykiáltás-sorozat hangzik, feltehetőleg egy rossz szoprán visít, mintha épp a torkát metszenék el. Ha lenézünk az udvarra, a bársonyzöld gyepen, a levendulasövény mellett ünnepélyes pávatyúkcsapatot láthatunk, ahogy a harmatos füvön keresgélnek, míg körülöttük a pávakakas ragyogó farktollait magasra tartja: olyan, mint fantasztikus, rezgő szökőkút a napsugárban. Egyszer csak becsukja legyezőjét, hátraveti a fejét, és elnyomja a reggel hangjait idegtépő rikoltásaival. Nyolckor megérkezik a személyzet, halljuk, ahogy kiáltozva köszöntik egymást a vödörcsörömpölés, söprűsuhogás közepette, ezzel aztán végképp befullad a madárdal. Az ember belebújik valami ruhába, és kilép a friss, hűvös reggelbe, hogy megnézze, minden rendben van-e az állatkertben.

A hosszú, emeletes gránitépületben -- valaha hatalmas présház volt, almabort készítettek benne -- most, hogy a majmoknak és más emlősöknek alakítottuk át, nyüzsög az élet. A gorillákat épp most engedték ki, hogy feltakarítsák a ketrecüket, és az iskolából szabadult gyerekek túltengő életkedvével vágtatnak föl-alá a teremben, nagy igyekezettel próbálják letépni a táblákat, elrángatni a villanyfűtőtesteket talapzatukról vagy széttörni a neonlámpatesteket. Stefan" söprűvel a kezében felügyel a majmokra, éber szemmel figyel, hogy még több kárt ne tegyenek, mint ami feltétlenül szükséges. A gorillák ketrecében a gömbölyű és mindig mosolygó Mike és a Wellington-orrú és árpacukorszín hajú Jeremy serénykedik, felsöprik a gorillák ittlakásának előző napi velejáróit, és mint a hópelyheket, szórják ki a padlóra a friss, fehér fűrészport.

-- Minden rendben van -- nyugtatnak meg --, senkin sem észlelhetők az éj folyamán kifejlődött betegség tünetei.

Az új nap kezdetét izgatott várakozással üdvözlő állatok nyüzsögnek ketreceikben, „Jó reggelt!" kiáltásokkal köszöntének. A manóképű, sátáni fekete, Etám nevű celebeszi majom a drótba kapaszkodik, vicsorgással üdvözöl, és éles, kuncogó hangokat hallat. A gyapjas szőrű, narancsszín szemű monguz makimajmok ágról ágra pattannak, kutyaként csóválják hosszú, vastag farkukat, és hangos, meglepően disznószerű röffenésekkel hívogatják egymást. Lejjebb, hátsó lábain ülve, fogodzófarkát egy ág köré csavarva és lakóhelyét olyan arccal vizsgálva, mint aki épp most kapott díszpolgárságot, Binty látható, a binturong; holmi rosszul sikerült kandalló előtti szőnyegre emlékeztet, amelynek egyik végéhez furcsa keleti fejet illesztettek, hosszú, bojtos fülekkel és kerek, dülledt, kifejezéstelen szemmel. A következő ketrec üresnek rémlik, de ha az ember végighúzza ujját a dróton, egész csapat apró, fehér selyemmajom tódul elő szalmaágyából, csicseregve és trillázva, mint egy raj kanári. A legnagyobb közöttük Bajusz, az oroszlánmajmocska, hosszú, hófehér, lógó, harcsabajsza fenségesen lengedezik, ahogy hatalmasra tátott szájjal, nyelvét szaporán föl-alá rezegtetve üdvözöl bennünket.

Fent, az emeleten a papagájok és törpepapagájok köszöntének hatalmas hangzavarral: harsány sipítások, olajozatlan sarokvasra emlékeztető nyekergés, rikkantások, kezdve Suku, a szürke papagáj „pompás madár vagyok"-féle dicsekvésétől az egyénibb „csípd meg, te buta" kiáltásig, amit Blanco, az amazoni tekuma rikácsol. Odébb a gyönyörű arany prémjükön csokoládészínű foltokkal díszített petymegek illannak higanyként ketrecük ágain. Olyan hosszúak, hajlékonyak és érzékenyek, hogy inkább kígyóknak látszanak, mint emlősöknek. A szomszédban, két mellső mancsát illedelmesen összekulcsolva, Queenie, a fán élő párducmacska bámul rád nagy, borostyánszínű szemmel, gyengén rezegtetve farka hegyét. Egész csapat gyors lábú, vidám tekintetű, kíváncsi képű monguz topogja körül szorgalmasan ketrecét, hogy étvágyat csináljon magának a reggelihez. A sörtés armadillo egykedvűen fekszik a hátán, mancsai és orrcimpái mozognak, rózsaszín, ráncos hasa hullámzik, ahogy hatalmas tál ételekről sző édes álmokat. Rápillantva eszünkbe jut, hogy megint itt lenne az ideje fogyókúrára fogni, különben járni se tud majd, és az ember fogadást köt önmagával, hány látogató figyelmezteti majd a nap folyamán, hogy az armadillo a hátán fekszik, és nyilvánvalóan haldoklik; eddig a csúcs tizenöt látogató volt egyetlen nap alatt.

Kívül vödörcsörömpölés, fütyörészés jelzi a lefegyverző mosolyú Shep érkezését. Végigmegyünk vele a széles kocsifelhajtón a hosszú, tizenkét láb -- kb. három méter és hatvan centiméter- magas gránitfal mellett; szinte lángol most a virágzó sziklanövényektől, és leballagunk a mélyen fekvő tóhoz. A hattyúk és kacsák sietve úsznak fogadására, amint eledeles vödrét kiborítja a víz szélén. Sheptől értesülünk, hogy madár gondozottai közül egyik sem betegedett meg, pusztult el vagy rakott tojásokat, így nyugodtan folytatjuk kőrútunkat.

A madárház szinte szétrobban a madárdaltól és a nyüzsgéstől. Madarak -- minden nagyságban és színben -- hemzsegnek, esznek, csapkodnak a szárnyukkal, és énekelnek, úgyhogy az egész hely vidám színekkel tarkálló piachoz vagy vásártérhez hasonlít. Itt a tukánmadár pillant rám bölcs szemmel, hatalmas csőrével kerepelve olyan hangot ad, mint a futball-labda csattogása; amott a fekete arcú afrikai papagáj kacsázik vizestáljához, fontoskodva, mint aki épp most érkezett egy dalnokversenyről, és olyan erővel kezd mosakodni, hogy a ketrec összes lakója részesül mosdóvize áldásaiból. Egy kicsi, törékeny gyémántgalambpár valami mcnüettfélét táncol, körbeforogva, hajladozva, helycserékkel; lágy, zengő hangjukon meghatározhatatlan kedveskedéseket kiáltoznak egymásnak.

Lassan keresztülsétálunk a madárházon, a túlsó végén lévő nagy ketrechez, ahol most a turákó madarak élnek. A hímet, Peetyt magam neveltem annak idején Nyugat-Afrikában. Lenéz rám valamelyik felső ülórúdról, aztán ha hívom, kecses lendülettel leröppen a legközelebbi pálcára, és mohón csipkedni kezdi ujjaimat. Aztán hátraveti fejét, torka dagadozni kezd, és felharsan hangos, rekedt kiáltása: „karú. . . karú. . . kaó. . . kaó. . . kaó..." A turákó valóban egyike a legszebb madaraknak. Peety farka és szárnya acélkék színben játszik, a begye, feje és nyaka mélyzöld, a tollazata olyan finom és ragyogó, hogy üveggyapotnak tetszik. Ha repül, a szárnya belső fele látszik, és csodálatos bíborpiros színt villant fel. Ez a vörös a tollak közt lévő anyagtól van, amit turacinnak hívnak, és ki lehet mosni a tollakból. Ha az ember a turákó egy szárnytollát beleteszi egy pohár tiszta vízbe, hamarosan látni fogja, hogy a víz rózsaszínű árnyalattal festődik, mintha néhány kristálynyi hipermangánt oldottunk volna fel benne. Kötelességtudóan végighallgatjuk Peety és felesége duettjét, majd kijövünk a madárházból.

Kicselezzük a csimpánzok túláradó üdvözlését, akik hogy bizonyítsák, mennyire szívükön viselik jólétünket, gyümölcsdarabokat vagy más, kevésbé kívánatos dolgokat hajigálnak felénk tévedhetetlen pontossággal a ketrecük drótján keresztül, és a hüllőházhoz megyünk. Itt a kellemes, 33 Celsius-fokos hőmérsékletben a hüllők szenderegnek. Kígyók bámulnak az emberre szenvtelenül, szemhéj nélküli szemmel, békák nyeldesnek nagyokat, mintha épp egy feltörő zokogási rohamot akarnának elfojtani, gyíkok hevernek sziklákon és fatörzseken elterülve, elragadóan lusták és magabiztosak. Abban a ketrecben, ahol a Kamerunban fogott Fernand-szkinkek laknak, belenyúlhatunk a ketrec fenekén lévő nedves, meleg agyagba, és kihúzhatjuk őket föld alatti üregeikből, méltatlankodó ficánkolásuk és harapdálásuk közepette. Nemrégiben vetették le bőrüket, most olyanok, mintha frissen fényezték volna őket. Megcsodálom vörös-sárga-fehér mintázatukat a fényes fekete alapon, aztán hagyom, hogy kicsusszanjanak ujjaim közül, és figyelem, ahogy talajgyaluként ássák bele magukat a földbe.

A hosszú, vékonydongájú John Hartley bukkan fel, két nagy tálca aprított gyümölcsöt és zöldséget hoz az óriásteknőcöknek. Előző este jól ettek mind -- közli. Az óriáskígyók mindegyike két tengerimalacot kapott, a nagy, recézett mintájú piton hatalmas nyulat nyelt el, puffadt hasú, letargikus heverése bizonyítja jóllakottságát. A tüskés békagyíkok -- bizarr kerámia figurákhoz hasonlítanak, jobban, mint valaha -- kiscsirkékkel tömték meg magukat; a kisebb kígyók, térfogatukból ítélve, szorgalmasan emésztik a fehér patkányokat vagy egereket.

A ház mögött a majomállomány néhány további tagja tartózkodik, épp most engedték ki őket kinti ketreceikbe. Frisky, a mandrill -- zömök és olyan tarka, mint a naplemente egy színes filmen -- mormogva és csámcsogva nagy nyaláb gyümölcsöt és zöldséget markol fel magának, kicsit odébb Tarquin, a fehér szemhéjú és cseresznyeszín bóbitás mangábé szürke prémjében, mahagóniszínű sapkájában gondos figyelemmel böngészi át felesége bundáját, aki halotti mozdulatlanságban hever ketrece földjén. A bundában időnként ízes sódarabokat talál, azt gyorsan bedugja a szájába. Eszembe jut a kisfiú, aki ezt a műveletet lenyűgözve szemlélte, aztán kiabálni kezdett:

-- Hű, mami, gyere, nézd, hogy eszi az egyik majom a másikat!

A tapírok kifutójában a testes, római arcélű Claudius és Claudette jóindulatúan játszanak Willie-vel, a fekete-fehér macskával, aki a közelben lévő madárházakat őrzi a patkányok ellen. Willie a hátán fekszik, és gyengéden paskolja a tapírok szimatoló, gumiszerű orrát, amint szuszogva döfködik. Mikor megunja a játékot, felkel és továbbindul, de az egyik tapír előrenyúl, és Willie farkát óvatosan a szájába véve visszahúzza, hogy folytassák ezt a mulatságot, amelybe ők, úgy látszik, sohasem fáradnak bele. A bekerített kertrészben a vajszínű, haragos tekintetű oroszlánok hevernek a napon; a gepárdok lustán kúsznak a boglárkák közt, olyan tökéletesen simulnak be a virágok közé, hogy csaknem láthatatlanná válnak.

Tízkor kinyílnak a kapuk, és az első kocsirakomány látogató megérkezik. Ahogy beáradnak a terepre, mindenkinek résen kell lennie, de nem arra kell vigyázni -- mint vélnék --, hogy az állatok ne bántsák az embereket, hanem épp arról kell gondoskodnunk, hogy az emberek ne tegyenek kárt az állatokban. Ha egy állat véletlenül alszik, kövekkel akarják megdobálni, vagy bottal piszkálják, hogy felkeltsék. Rajtakaptunk látogatókat, akik égő cigarettát vagy zsilettpengét igyekeztek adni a csimpánzoknak; volt, aki rúzst dugott be a majmoknak, amire azok persze azt gondolták, hogy valami egzotikus gyümölcs, és felfalták, heveny kólikát szerezve. Egy rokonszenves egyén (akit sajnos nem tudtunk nyakon csípni) aszpirinnal teli hosszú celofán zacskót lökött be a csincsilla ketrecébe. Homályos okokból az egyik csincsilla úgy döntött, hogy ez az a falat, amire egész életében várt, és megette a gyógyszer túlnyomó részét, mielőtt mi még a helyszínre értünk : másnapra elpusztult. Hogy egyes emberi lények milyen civilizálatlanul tudnak viselkedni egy állatkertben, azt látni kell ahhoz, hogy el lehessen hinni!

Most aztán következhet az ötvenfajta tennivaló közül bármelyik. Az ember talán a műhelybe megy, ahol az érdes arcú, vidám szemű Les valami javításon vagy egyében dolgozik. Les egyike azoknak az embereknek, akiket Isten ajándékként adott egy állatkert számára, mert nincs az a munka, amivel meg ne tudna birkózni, és a találékonysága kimeríthetetlen. Olyan, mint valamilyen egy személyben megtestesült építkezési vállalat, mert mindenhez ért, a hegesztéstől a csapolásig, a betonkeveréstől a villanyszerelésig. Az ember megbeszéli vele a tervezett új ketrecsort, megtárgyalja a nagyságukat, méretüket, és hogy csapóajtókat csináljon-e rájuk, vagy alkalmasabbak lennének inkább a tolóajtók.

Amikor ezt a tárgyat kimerítettük, eszembe jut, hogy injekciót kell adnom az egyik óriásteknősnek. Elindulok, hogy ezt megtegyem, s egy izgatott felföldi kirándulócsoport mellett megyek el, akik a mandrill ketrece körül állnak, Friskyt bámulva; peckesen sétálgat fel-alá, maga elé röfögve, és hol barbáran gyönyörű, élénk arcát fordítja feléjük, hol sokszínű hátsórészét.

-- Nicsak -- mondja egy asszony csodálkozva --, nem tudni, melyik az eleje, melyik a hátulja!

Eljön a löncs ideje, és eddig még minden simán zajlott le. Amikor asztalhoz ülök, arra gondolok, a délután folyamán nem üt-e be még valami mennykő. Nem önti-e el a víz a női toalettet, vagy ami még rosszabb, nem kezd-e esni, hogy visszatartson mindenkit, aki el akart jönni megnézni az állatkertet? A löncsnek vége, és én megkönnyebbülve látom, hogy az ég még mindig ragyogó kék. Úgy döntök, hogy lemegyek megnézni a pingvinek tavát, mert bizonyos átalakítási elképzelések forognak a fejemben.

Észrevétlen kisurranok a házból, de mégsem eléggé észrevétlen, mert feleségem is, titkárnőm is elkap gyors egymásutánban, és figyelmeztet, hogy már egy hete késem két ismertetés és egy cikk leadásával, és hogy az ügynököm vérebként csahol a kéziratért, amit másfél éve ígérgetek neki. Megnyugtatom őket -- rossz lelkiismerettel --, hogy rövidesen visszajövök, és máris száguldók a pingvinekhez.

Útközben Stefannal találkozom, aki magában vigyorog, és mikor megkérdezem, min mulat olyan jól, elmondja, hogy épp az egyik oroszlánketrecet takarította, amikor hátranézve meglepetve látta, hogy egy látogató illemhelyként használja a helyiséget.

„Mit csinál?" -- szólt rá Stefan.

„Nos, hát nem ez a férfivécé?" -- kérdezte ingerülten az illető úr.

„Nem, ez az oroszlánketrec" -- felelte Stefan.

-- Soha sebesebben nem távoztak még nyilvános illemhelyről ! -- nyugtázza elégedetten.

Miután bonyolult, de nagyon szép tervet gondoltam ki a pingvintó átalakítására, ugyanolyan körülményes és gyönyörű tervet kellett kiagyalnom, hogy az elgondolást elfogadtassam Cathával, a gazdasági titkárnővel, aki igencsak szorosan tartja markában az állatkert pénzes zacskójának zsinegét; legalább annyi találékonyság kell ahhoz, hogy az ember pénzt énekeljen ki belőle, mint amennyivel egy skót erszényéből lehet kicsalogatni egy rongyos garast.. Bemegyek az irodába, remélve, hogy napsugaras, merész hangulatban találom, ehelyett azonban haragosan görnyed egy óriás halomnyi főkönyv fölé. Mielőtt hozzákezdhetnék, hogy kifejtsem a pingvintó körüli elképzeléseim nagyszerűségeit, rám szegezi szúrós zöld szemét, és mézbe mártott borotvapengére emlékeztető hangon közli, hogy a legutóbbi briliáns ötletem kb. kétszer annyiba került, mint amennyire becsültem. Kifejezem efölötti megdöbbenésemet, és gyanakodva nézek a főkönyvre, kimondatlanul is éreztetve, hogy talán rossz az összeadás. Készséggel újra összeadja a szemem előtt, így aztán nincs vita. Úgy érzem, talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy előhozakodjak a pingvintó dolgával, sietősen kihátrálok az irodából, és visszamegyek az állatkertbe.

Kellemes tíz percet töltök azzal, hogy a ketrecük drótján keresztül udvarlok a gyapjas makiknak, amikor a titkárnőm a legidegesítőbb módon hirtelen megjelenik mellettem, és mielőtt még megfelelő kifogást tudnék kitalálni, újra emlékeztet az ismertetésekre, a cikkre és a könyvre, majd könyörtelenül visszavonszol az irodába.

Ahogy ott ülök, s az agyamat facsarom, és megpróbálom kiötleni, hogy valami tapintatosat mondjak egy különlegesen felháborító könyvről, amelyet ismertetésre küldtek, sorra jön be mindenki, hogy kizökkentsen a munkámból. Catha érkezik a legutóbbi gyűlés jegyzőkönyvével; közvetlenül utána Les, aki tudni szeretné, milyen dróthálót tegyünk az új ketrecre. Öt követi John azzal a kérdéssel, megérkeztek-e a lisztkukacok, mert kifogyóban van a készlet; aztán Jeremy jelenik meg a hírrel, hogy a dingónak épp most született tizenegy kölyke. Szeretném látni, ki az, aki jó ismertetést képes írni akkor, amikor a gondolatai azzal a megoldhatatlan kérdéssel vannak elfoglalva, mit csináljon tizenegy dingókutya kölyökkel.

Végül mégis sikerül befejezni az ismertetést és újra visszaszökni az állatkertbe. Kezd már esteledni, a látogatók tömege gyérül, a főúton sodródnak a kocsiparkoló felé, hogy a helyi járatra vagy távolsági autóbuszaikra várjanak. A nap ferde sugarai beragyogják a koronás galambok kalitkáját: óriási, kobaltkék madarak, bíbor szemmel, és reszketeg tollbóbitájuk olyan finom tollakból áll, mint a fodorkafű. A lemenő nap melegében egymással ingerkednek, magasra emelgetik a hátuk fölött gesztenyebarna szárnyukat, mint a sírkőangyalok, egymás előtt hajlongnak és pörögnek, majd furcsa, mély hangon hurrognak. A csimpánzok már kezdik ingerült visongásukat, mert közeledik az esti tejecske ideje, de amint elmegyek mellettük, megszakítják hisztérikus duettjüket, hogy üdvözletet rikkantsanak felém.

A kisemlősök házában éledni kezdenek az éjjeli állatok, azok a lények, amelyek az egész nap folyamán csak gyengén horkoló szőrcsomónak látszottak; az óriási, állandóan rémült szemüket meresztgető pápaszemes makik kimásznak szalmaágyukból, hogy ugrálni kezdjenek ketrecükben, olyan hangtalanul, mint a bogáncspihe, meg-megállva néha tálkájuk mellett, hogy egy maroknyi ficánkoló lisztkukacot a szájukba tömjenek; a miniatűr játékmackóhoz hasonlító amerikai farksodrók a ketrecükben felállított fa ágain mászkálnak, bűnös, titkolódzó arckifejezéssel, mint olyan betörők, akik nyitva hagyott emeleti ablakokon, szellőzőkön jutnak be a lakásba; a sörtés armadillo -- megkönnyebbülve láthatod -- felrázta magát kábulatából, és most a talpán támolyog, piszmogva hajladozik ide-oda, mint egy felhúzható játékszer.

Lent elégedett morgás, a gorillák épp most kapják meg tejüket. Nandy a magáét a hasán fekve szokta elfogyasztani, kényeskedve szopogatja ki rozsdamentes acéltányérjából. N'Pongo nem szereti ezeket a nőies ostobaságokat; egyenest az üvegből issza a magáét, vigyázva tartja nagy, fekete kezében. A rúdon üldögélve szereti italát meginni, elmélyült figyelemmel bámulva az üveg fenekét. Jereinynek résen kell lennie, mert amikor N'Pongo az utolsó csöppet is kiszívta, egyszerűen elengedi az üveget, és leejti, hogy az ezer darabra törik a betonpadlón. Körös-körül a majmok élvezettel habzsolják esti kenyér- és tejadagjukat, fojtott kiáltásokkal fejezik ki elragadtatásukat, ahogy teletömködik szájukat, és a tej csurog lefelé az állukon.

Amikor a főkapu felé sétálunk, a pártásdarvak hangos, csengő kiáltásait halljuk. Magas, elegáns, szürke madarak.

Kecses udvarló táncukat járják a kék és mályvaszín orgonák háttere előtt. Az egyik felkap egy kis ágat vagy egy fűcsomót, aztán magasra tartott szárnnyal forog és ugrál vele, a levegőbe dobálva és hosszú, karcsú lábával taposva rajta, míg a másik figyeli és hajlong, mintha tetszését fejezné ki. A baglyok is éledni kezdenek. Woody, a Woodford-bagoly feddőn csattantja felém csőrét, ahogy bekukkantok kalitkájába, és leereszti óriás szeme fölé kék szemhéját. A fehér arcú gógóbaglyok -- amelyek az egész napot azzal töltötték, hogy szürke, korhadó fatörzseknek igyekeztek látszani --, most kinyitják tág, aranyszínű szemüket, és méltatlankodva merednek rám.

Árnyékok kúsznak a virágágyások és a sziklakert fölé. A pávakakas kimerültén, mint a színész a hosszú játék után, lassan vonul a fallal körülvett kert felé, fénylő farkát uszályként vonszolja; üres tekintetű háremét vezeti alvóhelyük felé. Az udvar felé nyíló gránit boltív tetején, a kőkereszten állandó vörösbegyünk üldögél. A fa résében van a fészke, félig elrejtve a kék sziklavirágok zuhataga alatt. Amíg felesége négy darab tojását melengeti, ő torkaszakadtából dalol a kereszt legtetejéről, mámorosán bámulva a nyugati eget, ahova arany, zöld és kék színekből szőttek naplementét az utolsó sugarak.

Ahogy fakul a fény, a vörösbegy végül abbahagyja énekét, és elröppen, hogy elhelyezkedjék a mimózafa ágai között. Az egész napi zaj elült, és most rövid időre csend uralkodik, mielőtt elkezdődnének az éjjeli kiáltások. Mindig a baglyok kezdik meg a zajongást, a csőrök csattognak, a fehér arcú gógóbaglyok olyan hangokat hallatnak, mintha vásznat hasogatnának, hosszú, meglepett, reszkető huhogás jön a Woodfordbaglyok felől és harsány, gúnyos sivítás a kanadai fülesbagoly ketrecéből. Ahogy rákezdik a baglyok, rendszerint csatlakozik hozzájuk az Andok vidéki róka; elveszetten ül ketrece közepén, hátraveti a fejét, és élesen csahol a csillagokra. Ez felzaklatja a szomszédos ketrecben a dingókat; egy sorozat lágy, dallamos üvöltést hallatnak, olyan hátborzongató és gyászos hangon, hogy az ember legszívesebben könnyekre fakadna. Hogy el ne maradjanak, az oroszlánok is dalba kezdenek -- mély, recsegő torokhangú bőgésben törnek ki, amely elégedett gurgulázásba csap át. Kellemetlenül hangzik, olyan, mintha épp most találtak volna maguknak rést a dróthálóban.

A hüllőházban az egész nap olyan letargikusan heverő kígyók most körbesiklanak kalitkájukban, élénk szemmel, éberen, a nyelvük repdes, amint minden zugot és hasadékot végigtapogatnak élelemért. Az óriási aranyszemű gekkók fejjel lefelé lógnak ketrecük mennyezetéről, vagy végtelen óvatossággal cserkésznek be egy-egy tányér nyüzsgő lisztkukacot. A kicsi, sárga-fekete corroboree békák (csíkosak, akár a savanyúcukorka, és akkorák, mint egy-egy cigarettavég) szakaszosan gyújtanak rá; vékony, éles brekegésüknek valami fémes csengése is van, mintha valaki apró kalapáccsal követ ütögetne. Aztán hallgatásba burkolóznak, és gyászos arccal bámulják ketrecükben a gyümölcslegyek állandóan körberöpködő seregét, amely étrendjük egyik fogását képezi.

Kint az oroszlánok, a dingók és a róka most csendben vannak, de a baglyok továbbra is hallatják kérdő kiáltásaikat. Hirtelen hisztérikus visítások kórusa harsán fel a csimpánzok hálószobájából, ilyenkor tudjuk, azon veszekednek, kié legyen a szalma.

Az emlősök házában már alusznak a gorillák, fejüket karjukra fektetve, egymás mellett hevernek polcukon. Zseblámpám fényére felpislognak, és méltatlankodó, halk morgással tiltakoznak a zavarás ellen. A szomszédban az orangutángok szenvedélyesen összeölelkezve olyan hangosan horkolnak, hogy szinte rezeg tőle a padló. Minden ketrecből alvó majmok mély, nyugodt lélegzése hallatszik, és az egyetlen zaj, ami ettől elüt, a kilencörvű armadill mancsainak állandó csoszogása, aki tartós álmatlanságban szenved, és ide-oda topog ketrecében, újra és újra megveti az ágyát, gondosan begyűjtve minden szalmaszálat az egyik sarokba, lesimítva ráfekszik, hogy kipróbálja, elég kényelmes-e, majd hirtelen úgy dönt, ez a sarok nem alkalmas hálószoba céljaira, áthordja a fekhelyét a ketrec ellenkező végébe, és újrakezdi elölről.

Fent a repülőmókusok tág, nedves szemmel bámulnak rám, kövéren kucorognak hátsófelűkön, és finom kis kezükkel tömködik szájukba az ennivalót. A papagájok zöme alszik, de Suku, a szürke afrikai papagáj gyógyíthatatlanul kíváncsi, és amint elmegyek mellette, sohasem mulasztja el, hogy kihúzza a fejét szárnya alól, és megnézze, mit csinálok. Amikor kifelé indulok, megrázza a tollait -- suhogó, selymes zaj --, aztán mély, kicsit rekedt hangon, forró szeretettel így szól önmagához:

-- Jó éjt, Suku.

Az ágyban fekszem, az ablakon át figyelem, amint a hold kibontakozik a fák sziluettje közül, s hallom, hogy a dingók újrakezdik panaszos, fuvolához hasonló kórusukat, aztán az oroszlánok böffennek egyet-egyet. Hamarosan hajnalodik, a madárkórus veszi át a terepet, és a reggeli hűvös levegő csak úgy cseng majd a daltól.