Néhányan a Szalon munkatársai közül (infó: egérrávitel a képre)

 
 

 

 

 

 

 

 

 
 
Bejelentkezés:
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 


 

 

Kedves Látogatónk! Hálásak vagyunk a bejegyzések olvasására szánt idejéért!


Bookmark and Share

 
Látogatottság:
Indulás: 2010-07-05
 

A porból kiáltok!

Ne nézzetek

rám ferde szemmel,

tele van a lelkem félelemmel,

és nem vagyok más

csak egy ember,

sem szentéletű,

sem gazember.

Nem vagyok

pogány mint vazúl,

csak a föld porából gyúrt az Úr,

néha keservesen sírok,

néha buta verseket írok,

néha szeretnék még élni,

máskor a túlvilágra lépni.

De lelkemben halkan

cseng az ének

"szeretném ha szeretnének

s lennék valakié!"

 

Katt a képekre!

 

 
Bloggereink

 

 

 

Munkatársaink honlapjai, blogjai

 

 

 

 Baráti blogok:

 
Finom sütemények blogja!

 
Szalonunk a Facebookon

 


Jépont honlapja,

blogjai


Irodalmi portálok


Dudás Sándor képei





 

Váczy J. Tamás est 1992. Hatvan

 

 
Pályázati hírdoboz

 

 

 
Szabad Szalon
 
Linkajánló:
 
Felíratkozás hírlevélre
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Blogajánló

 

 

 

A nap vicce

 

 

Üzenőfal
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Blogoldal: ide lehet tartalmat feltölteni, írni!

Gerald Durrell: Állatkert a kastély körül (2. fejezet)

2011.08.29. 07:32, Közzétette: Kepes Károly
Címkék: durrell irodalom

Tarajos sül a községben

 

Tisztelt Durrell Úr,

szeretnek részt venni valamelyik expedíciójában. Megírom, mire vagyok alkalmas, és mik a hibáim:

Harminchat éves vagyok, nőtlen, egészséges, rendes fickó, értek a gyerekekhez és az állatokhoz, a kígyók kivételével; ragaszkodó, megbízható, derék fakó; lélekben fiatal. Hobbim a fuvola, a fényképezés és a regényírás. Az idegeim nem túl jók: barátságtalan leszek, ha valaki a hazámat vagy a vallásomat sértegeti (katolikus vagyok). Abban az esetben, ha elkísérném, fedezném saját költségeimet -- ha azonban ön sznob, és nem gondolja komolyan, amit írt, sajnálom, de nem is óhajtom megismerni.

Remélve, hogy mielőbb hírt ad. . .

 

Nagy megkönnyebbülésemre hamarosan rájöttem, hogy Jersey szigete, úgy látszik, a szívébe fogadott bennünket. Mérhetetlen az a szívélyesség, amit ötévi ittlétünk alatt mind a hivatalos körök, mind a sziget lakói irántunk tanúsítottak. Végül is ha az ember egy nyolcszor tizenkét mérföldes szigeten lakik, megbocsátható, ha aggályai támadnak, amikor valaki ott állatkertet akar létesíteni, és egy csomó nyilvánvalóan veszedelmes állatot szándékozik odahozni. Élénken felrémlik előtte, amint egy megszökött tigris lesből vadászik törzskönyvezett Jersey-teheneire, vagy nagy csapat óriási vadszarvast képzel maga elé, amint vidáman legelésznek nárciszmezőin; gigászi sasokra, keselyűkre gondol, amint lecsapnak védtelen csirkéire. Nem kétlem, hogy sokan tartottak ettől, elsősorban a kastélyhoz legközelebb lakó szomszédaink, mindazonáltal szívesen fogadtak, s nyugtalanságuknak a legcsekélyebb jelét sem adták.

Megdöbbentő, hogy öt-hatszáz állatból álló állatkertben hányfajta és milyen mennyiségű élelem fogy! Ha az ember egészségesen és elégedetten akarja őket tartani, ezzel az eggyel nem szabad fukarkodni, és az ennivalónak mindenekelőtt nemcsak bőségesnek kell lennie, hanem jónak is. A tisztaság és a megfelelő élelem nagyban hozzájárul, hogy csökkenjenek a betegségek. Egy jól táplált és tiszta környezetben tartott állatnak véleményem szerint nyolcvan százalékkal több esélye van rá, hogy nem kap meg egy betegséget, vagy ha megkapja, ki is gyógyul belőle. Sajnos, nagyon sok ember (beleértve, attól tartok, némely állatkert-igazgatót is) még mindig abban a sajátos tévhitben él, hogy bármi, ami ehető, de emberi fogyasztásra alkalmatlan, eszményi táplálék az állatok számára. Ha tekintetbe vesszük, hogy vad állapotában a legtöbb állat -- hacsak nem dögevő -- mindig a legfrissebb élelmet eszi, friss gyümölcsöt és frissen leolt állat húsát, aligha lehet csodálkozni, ha megbetegszenek és elpusztulnak, amikor olyasmin tartja őket az ember, ami „emberi fogyasztásra alkalmatlan". Természetesen minden állatkertben felhasználhatunk egy csomó ilyen élelmiszert is, de ennek a legtöbb esetben egyáltalán semmi baja sincsen. Például egy zöldségkereskedő kinyit egy láda banánt, és látja, hogy sok gyümölcs héján fekete foltok vagy pöttyök vannak. Semmi baja nincs a gyümölcsnek, de a vevők sárga banánt keresnek, és nem akarják megvásárolni a foltosakat. Ha az állatkert nem veszi meg, a gyümölcs kárba vész. Sokszor a kereskedőnek olyan gyümölcse vagy zöldsége van raktáron, ami már az érettség olyan fokát érte el, hogy ha még huszonnégy óráig az üzletben marad, az egész mennyiséget ki kell dobni. Ilyen esetben eladja az állatkertnek, ahol még gyorsan felhasználhatják.

Nemrégiben egy zöldséges telefonált, érdeklődött, nem akarunk-e őszibarackot venni. Megmagyarázta, hogy elromlott a mélyhűtője, és van benne egy szállítmány dél-afrikai őszibarack, amely már barnulni kezd a magja körül. Semmi baja sincs, nyugtatott meg bennünket, de eladhatatlan. Azt válaszoltuk, hogy örömmel fogadjuk; gondoltuk, hogy egykét láda őszibarack pompás lakoma lesz néhány állatnak. Néhány óra múlva óriási teherautó gördült be az udvarba, toronymagasra rakott ládákkal. Harminc-negyven is lehetett, és szédületes összeget veszíthetett rajtuk a zöldséges. Talán életem legnagyobb, legzamatosabbra érett őszibarackjai voltak ; egész ládákat borítottunk ki a ketrecekben, és az állatoknak nagyszerű ünnepnapjuk volt. Félórán belül az összes majom csöpögött az őszibaracklétől, és degesz hasával alig bírt moccanni; a személyzet számos tagja is lopva őszibaracklevet törölgetett az álláról. Ahogy mondtam, az őszibarackoknak semmi bajuk nem volt, csak eladhatatlanok voltak. De előfordulhatott volna, hogy másvalaki, teljesen jóhiszeműen, egész teherautó-rakomány rothadt, megpenészedett gyümölcsöt küld nekünk, és megsértődik és elképed, ha azon a címen utasítjuk vissza, hogy állati tápláléknak alkalmatlan. Egy állatkert legveszedelmesebb betegsége egy eléggé felderíthetetlen baj, enteritisnek nevezik, valami vékonybélgyulladás. Ez önmagában is megölheti az állatot, de ha csak enyhe lefolyású, akkor is legyengíti, és utat nyit a tüdőgyulladás vagy más halálos betegség előtt. A rossz gyümölcs minden egyébnél hamarabb okoz enteritist, ezért nagyon kell vigyázni az állatoknak adott gyümölcs minőségére.

Amint Jersey lakossága megtudta, milyen élelmiszer felel meg a követelményeinknek, egészen rendkívüli nagylelkűséggel támogattak bennünket. Itt van például a borjak kérdése. Jerseyben a legtöbb bikaborjat születésekor levágják, és amíg mi meg nem érkeztünk, egyszerűen elásták őket, mert túl fiatalok voltak ahhoz, hogy piacra kerüljenek. Véletlenül jöttünk erre rá, amikor egy farmer telefonált, és kicsit kétkedve megkérdezte, tudnánk-e használni egy borjútetemet. Mi azt feleltük, örülnénk neki, és amikor elhozta, megkérdezte, nem akarnánk-e többet is. Így jöttünk rá, hogy micsoda csodálatos forrása van itt a friss húsnak, olyan húsnak, ami az állatok részére természetesebb már nem is lehet, mert nemcsak hogy frissen vágták (sokszor még meleg, amikor elhozzák), hanem benne van a szív, a máj és egyéb belső szerv is, ami annyira jó számukra.

A hír fokozatosan elterjedt a farmerek közt, és nemsokára -- az év egy bizonyos szakaszában -- néha tizenhat borját is kaptunk naponta, és a sziget egyik végétől a másikig jöttek a gazdák, hogy ajándékukat helyünkbe hozzák. Egyéb termelők, nehogy mások túl tegyenek rajtuk, paradicsomot és almát ajánlottak fel, egész teherautó-rakományt szállítottak, vagy hagyták, hogy magunk szedjünk össze annyit, amennyit el bírunk vinni. Egyszer valaki telefonált, hogy van „néhány" napraforgója, már érettek a fejek : kell-e nekünk? Mint máskor is, most is igent mondtunk, erre megjelent egy kis nyitott teherautóval, gigászi napraforgófejekkel megrakodva; az egész úgy hatott, mint ókori diadalszekér. A fejek még nem voltak teljesen érettek, ami azt jelentette, hogy minden mag közepe puha volt és tejes; egyszerűen felvágtuk a korongokat, mintha mazsolás lepények lettek volna, és nagy szeleteket raktunk be olyan állatoknak, mint a mókusok, a monguzok, a madarak. Mind majd megőrült a zsenge magvakért, és teletömték magukat vele.

De ezek a köznapibb táplálékfajták. Egy állatkertben igen sok nagyon szokatlan táplálékot is fel tud az ember használni, és ezek beszerzésében megint csak a helyi lakosság segített. Volt egy idősebb hölgy, aki hetenként egyszer vagy kétszer fel-felkarikázott az állatkertbe egy özönvíz előtti kerékpáron, és azzal töltötte a délutánt, hogy beszélgetett az állatokkal.

Ahányszor meglátott, beszorított egy sarokba és legalább félóra hosszat újságolta, kedvenc állatai milyen csínyeket eszeltek ki aznap. Amint kiderült, St. Helier-ben dolgozott a nyilvános illemhely gondozójaként. Egyszer azután találkoztunk, amikor épp makkot gyűjtöttem a mókusok számára. Elbűvölten nézte, ahogy a mókusok a hátsó lábukra ültek, s miközben megrágták, körbeforgatták a makkokat a mancsuk közt. Közölte velem, hogy több templomkertet ismer remek tölgyfákkal, és megígérte, hogy maga is hoz majd a hét végén makkot a mókusok számára. Vasárnap csakugyan megjelent avítt kerékpárján, hevesen taposva a pedált fölfelé az úton, a kormányra szerelt kosár színültig volt kövér makkokkal, hátul pedig, a bicikliről, másik nagy, dugig tömött táska is lógott, némileg bizonytalanul felkötözve. Ezentúl rendszeresen hozta makkszállítmányait minden hét végén, úgyhogy a mókusok végül valósággal unottan fogadták az árut, és kezdték elraktározni ágyukban.

Másik étrendi tétel, amiért mindig hálásak voltunk, amit általában „eleven élelemnek" neveztünk: fülbemászók, fatetvek, szöcskék, molyok és csigák voltak. Ebben is sokan jöttek segítségünkre, és fatetvekkel vagy más rovarokkal telt befőttesüvegekkel jelentek meg az állatkertben, vagy csigákkal tömött kekszesdobozokat hoztak, amelyektől természetesen szívesen szabadultak meg. A fülbemászókat, fatetveket és ilyesmiket a kisebb hüllőknek, a kétéltűeknek és néhány madárnak adjuk. A csigákat a nagyobb gyíkok kapják; mohón roppantják össze, és rendszerint házastul-mindenestül felfalják őket.

A Nyugat-Afrikából és Dél-Amerikából magammal hozott állomány kiegészítésére természetesen számos más állatot kellett még beszereznünk különféle forrásokból. Ezek közt kétségtelenül a legmulatságosabb Trumpy volt, a már korábban említett trombitás. Nemcsak az állatkert bohócának nevezte ki magát, hanem a beiktatói tisztet is magára vállalta. Amint valami új állat érkezik, Trumpy valamiképp bizonyosan megtudja, szökdécselve, magában kotkodácsolva megjelenik, hogy ideszoktassa a jövevényt. Huszonnégy óra hosszat szokott ilyenkor a ketrec mellett -- vagy ha megteheti, a ketrecben -- állni, amíg csak úgy nem véli, az újonnan jött már eléggé megszokta a helyét, és csak akkor ugrál vissza saját külön körzetébe, az emlősök házába. Trumpy szoktatási kísérletei néha kissé kockázatosak, szerintem azonban túl korlátolt ahhoz, hogy fölmérje a veszélyeket. Amikor Jüant és Juanitát, a fehér örvű dél-amerikai vaddisznókat először engedték ki ketrecükből, Trumpy ott termett, hogy megszoktassa őket. A disznók, úgy látszott, nem bánják, ezért Trumpy teljesítette huszonnégy órás feladatát, majd távozott. Később azonban, amikor Jüan és Juanita első malacai megszülettek, és először hozták ki őket a kifutóba, Trumpy vígan átröppent a kerítésen, hogy megszoktassa a kicsikéket is. Jüan és Juanita a maguk részéről ugyan nem bánták ezt, ám úgy képzelték, hogy Trumpy közeledései valami titkos veszéllyel fenyegetik a kismalacokat. Egyesült erővel támadtak Trumpyra (aki fél lábon álldogálva, jóindulatúan merengett az újszülöttek mellett), sörtéiket meresztették, agyaraikat csattogtatták, mint a kasztanyettát. Trumpy felriadt révületéből, és csak néhány gyors, cselező oldalazással és egy óriási ugrással menthette meg az irháját. Soha többet nem próbált meg behatolni a területükre.

Amikor gátat építettünk a kis patak medrében a vizenyős réten, és tavacskát töltöttünk fel a fekete nyakú és a coscoroba hattyúknak, amelyeket Dél-Amerikából hoztam, Trumpy megjelent, hogy ellenőrizze a munkálatokat, és amikor a hattyúkat végre elengedtük a vízen, minden kérlelésünk ellenére ragaszkodott hozzá, hogy huszonnégy óráig ott álljon, bokáig vízben, és megszoktassa őket. Nem látszott, hogy a hattyúkra bármi hatása lett volna, de Trumpy élvezte a dolgot.

Remek szerzemény a szép fiatal hím mandrill, Frisky is. Kék-vörös hátsófertályával és kék-vörös orrával igencsak festői látványt nyújt. Ha az ember közel megy a ketrechez, rámered élénk, borostyánszínű szemével, miközben fel-felhúzza a szemöldökét, aztán torokhangú kis morranások közepette megfordul, és az ülepét mutatja felénk, a vállán keresztül hátralesve, vajon milyen hatást tesz ez a naplementeszínű hátsórész.

Frisky, mint családja minden tagja, különlegesen kíváncsi volt, és egy szép, tavaszi napon emiatt járt pórul. A majomketrecek tetejét akkor mázoltuk át szép gombaszínűre, és Frisky a legnagyobb érdeklődéssel figyelte a műveleteket. Nyilvánvalóan az volt az elképzelése, hogy a festékesbögrében valami élvezetes dolog lehet -- amilyen például a tej --, amit érdemes lenne megvizsgálni. Nem volt azonban módja megtapasztalni, mert a mázoló (bosszantó és önző módon) szorosan maga mellett tartotta a festékesdobozt. A türelem azonban mindig rózsát terem, és néhány óra múlva elérkezett Frisky pillanata. Átdugta karját a dróton, megragadta a doboz szélét, és magához húzta. A következő pillanatban gombaszínű festékzuhatag alatt prüszkölt, fulladozott és rá kellett döbbennie, hogy gombaszínű mandrill lett belőle. Nem sokat tehettünk érdekében, mert egy majdnem felnőtt mandrillt nem lehet csak úgy egyszerűen kiszedni a ketrecéből és megfürdetni, mintha pudli lenne. A festék viszont olyan keményre száradt a bundáján, mint a páncél, és olyan szerencsétlenül festett szegény pára, hogy úgy határoztunk, áttesszük a szomszédos ketrecbe (ahol egy nőstény cerkófmajom és két nőstény mandrill lakott), abban a reményben, hogy azok majd megtisztogatják. Amikor Friskyt beengedték közéjük, meghökkenve nézték, és időbe telt, míg némi bátorságot szedtek össze és megközelítették. Mikor végre a közelébe lopóztak, és rájöttek, mi van vele, lelkesen körülvették, és hozzáláttak, hogy kimosdassák és kicsinosítsák. A baj csak az volt, hogy a festék olyan keményre száradt a szőrén, hogy a hárem nősténynek nagy erőfeszítésre volt szüksége, és bár a második nap végére leszedték a festéket, Frisky bundája jó részét is kitépték vele.

Most ahelyett, hogy gombaszínű mandrillünk lenne, helyenként kopasz és eléggé szégyenkező mandrill van a birtokunkban.

Új jövevény az oroszlán is, amely a patinás Leó nevet kapta. A híres dublini állatkerti oroszlánok közül jött, és talán ötvenedik nemzedéke a már fogságban született oroszlánoknak. Amikor megérkezett, csak akkora volt, mint egy kiskutya, ezért az emlősök házában helyeztük el egy ketrecben, de mivel elképesztő gyorsasággal növekedett, hamarosan elkerülhetetlenné vált, hogy tágasabb lakóhelyet keressünk a számára. Épp akkor fejeztük be egy nagy ketrec építését a csimpánzok számára, és úgy határoztunk, ide szállásoljuk Leót addig, amíg hozzájutunk, hogy saját ketrecet építsünk neki. Leót tehát átraktuk ide, és őkelme nagyon elégedetten helyezkedett el itt. Örültem, amikor a sörénye nőni kezdett, és láttam, hogy szőke oroszlán lesz belőle, mert tapasztalataim szerint a szőke oroszlánoknak, ellentétben a sötét sörényűekkel, mindig kedves természetük van, bár enyhén ostobák. Leó viselkedése teljességgel igazolta ezt az elméletet. A ketrecébe játékszerül egy nagy farönköt raktunk be, továbbá egy fekete gumivödröt, ebben azonban a vízadagját kapta. A vödör tökéletesen lenyűgözte! Amikor teleitta magát, rendszerint kiborította a maradék vizet, aztán két nagy mancsával paskolni szokta a vödröt, majd ide-oda gurította a ketrecben, hogy aztán rávesse magát, és karmaival megragadja. Egyszer épp a közelben voltam, amikor odajött egy hölgy, és megkérdezte, vajon cirkuszból szereztük-e Leót. Kicsit csodálkozva feleltem, hogy nem, és megkérdeztem, miért gondolja.

-- Azért -- felelte --, mert olyan ügyes mutatványai vannak.

Akkor láttam, hogy valamilyen módon sikerült a gumivödröt a fejére helyezni, és most büszkén sétál körös-körül a ketrecében, kalapként viselve a vödröt.

Mikor Leó a második évébe lépett, érett megfontolás után úgy döntött, hogy az oroszlán kötelességei közé tartozik a bőgés. Nem volt azonban teljesen bizonyos benne, hogy ezt miképpen is kell csinálnia, ezért rendszerint ketrece valamelyik nyugalmas sarkába vonult vissza, és halkan gyakorolt, csak úgy önmagának, mert még gátlásokkal küszködött új tudománya miatt, és ha meglátta az embert, azonnal abbahagyta a dolgot, úgy tett, mintha neki semmi köze sem lenne az előbbi zajhoz. Amikor végre meggyőzte magát, hogy a hangja csengése megfelelő, és a légzési technikája tökéletes, megörvendeztetett bennünket első hangversenyével. Szép, holdsütötte éjszaka volt, amikor rákezdte, és mindnyájan majd kibújtunk a bőrünkből örömünkben, hogy íme, Leó végre igazi oroszlán. Az oroszlánbőgés pontosan úgy hangzik, mintha valaki fát fűrészelne egy óriási, kongó hordón. Az első horkantások és reszelések gyorsak, és elég sebesen következnek egymás után, az ember szinte látja, ahogy a fűrész belemar a fába; utána a morranások lelassulnak, nyújtottabbá válnak, aztán hirtelen megállnak, és a hallgatóság ösztönösen várja a levágott fadarab puffanását, amint a földre zuhan. Csak az volt a bibi, hogy Leó tökéletesen el volt ragadtatva tudományától, egyszerűen ki sem bírta várni a napnyugtát, hogy hangszálai áldásaiban részesítsen bennünket. Minden este korábban kezdte a bőgést, és kitartóan végigüvöltötte az egész éjszakát, miközben minden ordítás után ötperces szünetet tartott elmélkedésre. Néha, amikor különösen jól hangjánál volt, szinte azt képzeltem, az ágyam végén ül, és onnan zengi szerenádját. Kezdtünk mindnyájan eléggé kimerülni. Rájöttünk, ha feltépjük a hálószobaablakot, és kiordítunk: „Leó, fogd be a szád!" ezzel félórára el tudjuk hallgattatni; de amikor ez a rövid idő lejárt, úgy ítélte, hogy nem komolyan gondoltuk, és újra elölről kezdte. Nagyon fárasztó korszak volt ez minden érintett számára. Mostanra Leó végre megtanulta, hogy bizonyos mértéket tartson a bőgésben, de még így is vannak éjszakák, főleg telihold idején, amikor az egyetlen megoldás, ha párnát szorít az ember a két fülére, és átkozza azt a napot, amikor elhatározta, hogy állatkertet akar.

Fennállásunk első évében kaptunk két dél-afrikai pingvint, Dillyt és Dallyt. Sürgősen hozzáteszem; nem mi neveztük el őket így, ezek a viszolyogtató nevek velük érkeztek, a ketrecükre voltak pingálva. Tavat építettünk számukra a főutat szegélyező nagy fák árnyékában, és úgy látszott, egészen jól érzik ott magukat. Trumpy természetesen eltöltött velük huszonnégy órát a ketrecükben, bár kicsit rosszkedvű lett, mert a tavat túl mélynek találta ahhoz, hogy Dillyt és Dallyt a vízbe kövesse. Miután megszoktatta őket, továbbra is nagy érdeklődéssel viseltetett a pingvinek iránt; minden reggel meglátogatta őket, ott álldogált a dróton kívül, furcsa, süvöltő kiáltást hallatva, Dilly és Daily pedig feltartott csőrrel bőgtek az ég felé, mint két megőrült szamár.

Nem tudom, mikor támadt hasadék a boldog barátságon, vagy mi történhetett közöttük, de egy reggel tanúi voltunk, hogy Trumpy berepül a pingvinek elkerített helyére, és a legdurvább módon ütlegelni kezdi Dillyt és Dallyt. Kitárt szárnnyal, felborzolt tollakkal rontott nekik, csőrével vagdosva és karmolva őket. míg a két pingvin -- kétszer akkorák voltak, mint ő -- végül is a tóba nem menekült. Trumpy a tó szélére állt, és diadalmasan kotkodácsolt utánuk. Kikergettük Trumpyt az elkerített részből, és megdorgáltuk, mire hányavetin megrázta a tollait, és nemtörődöm arccal ellépdelt. Ettől fogva vigyázni kellett rá, mert kihasznált minden alkalmat, hogy átrepüljön a dróton, és megtámadja Dillyt és Dallyt, akik ha csak meglátták, hisztérikus riadalommal vetették magukat a vízbe. Egyik reggel azonban betelt a pohár. Nagyon korán repülhetett be, mielőtt még bárki a közelben lehetett volna, eltökélve, hogy ma aztán jól elnáspángolja majd őket; a pingvinek azonban megunták ezeket a folytonos támadásokat, és nekimentek. Egyikük, úgy látszik, szerencsés csőrcsapással kibillentette az egyensúlyából, és belelökte a tóba, amelyből -- tollai teleivódtak vízzel -- nem bírt kimászni. Diadalnap volt a pingvinek számára, míg Trumpy tehetetlenül vergődött a vízben; körülötte köröztek, ádázul csapkodva feléje borotvaéles csőrükkel. Amikor megtaláltuk, még mindig a tóban évickélt, számos csőrvágástól bőségesen vérezve, és épp csak annyi ereje maradt, hogy a víz fölött tartsa a fejét. Gyorsan bevittük a házba, megszárítottuk, bekentük a sebeit, de nagyon beteg, kimerült madárnak látszott, és sötét mélabú szállta meg az állatkertet, mert mindenki azt gondolta, ebbe belepusztul. A következő nap se hozott változást, és úgy éreztem, hajszálon függ az élete. Amikor a harmadik nap reggel korai teámat iszogattam, megdöbbenésemre ismerős sivító rikkantást hallottam. Kiugrottam az ágyból, és kinéztem az ablakon. Az udvaron ott állt Trumpy a levendulasövény mellett, kissé viharvert, megviselt agámimadár, még sántikált némiképp, de a régi királyi fellépéssel igyekezett érzékeltetni, hogy ő itt a birtokos. Az ablakból üdvözöltem, mire vidáman rám kacsintott. Aztán felborzolta tépett tollazatát, hogy kedve szerint elrendezze újra, hosszú, recsegő hahotában tört ki, és büszkén elvonult külön körzetébe, az emlősök házába.

A másik új jövevény, aki így vagy úgy, némi zűrzavart okozott, Delilah volt, egy hatalmas nőstény afrikai tarajos sül; akkora ládában érkezett a repülőtérre, amely több orrszarvú tárolására is elég lett volna. Amikor azonban benéztünk a ládába, tüstént értettük, miért kellett így bedeszkázni! Hatalmas, sárga fogaival még ez alatt a rövid légi utazás alatt is sikerült neki szinte teljesen szétrágni a láda egyik oldalát. Amikor látta: benézünk a ládába, olyan félelmetes morgást és hörgést hallatott, hogy nem lett volna csoda, ha úgy hisszük, egy falka éhező oroszlán van itt összezárva. Ingerülten dobogott a láda padlóján, és rázta, csattogtatta hosszú, fekete-fehér tüskéit, mint szélvihar a szálfaerdőt. Nyilvánvaló volt, már most számolnunk kell azzal, hogy Delilah olyan egyéniség, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Amikor visszaértünk az állatkertbe, ki kellett piszkálnunk szétesőfélben álló ládájából, és betuszkoltuk egy ideiglenes ketrecbe, mert állandó otthona még csak most épült. Ezalatt sikerült belopnia magát a személyzet legalább egy tagjának a szívébe azzal, hogy hirtelen nekifarolt a lábának. Ha több száz rendkívül éles sültüskét döfnek valakinek a lábszárába, az nem a legvidámabb élmény. Mire Delilah-t elhelyezték ideiglenes otthonában, több hasonló baleset történt, és a földet szinte elborították a tüskék, mert Delilah, ahogy más sül is, vidám bőkezűséggel döfködi tüskéit a legkisebb kihívásra is.

Az a régi mese, hogy a sül úgy tudja kilőni tüskéit, mint a nyilakat, teljesen alaptalan. Lényegében a következő történik: a tüskék -- némelyik tizennégy hüvelyk (35-36 cm) hosszú -- nagyon lazán illeszkednek a hátbőrbe. Ha az állatot ellenség zaklatja, azzal védekezik, hogy gyorsan a támadó felé hátrál (mert a tüskék hegyükkel mind hátrafelé állnak), belenyomja tüskéit, amilyen mélyen csak tudja, aztán újra előreugrik. E művelet során nemcsak hogy beledöfi a tüskéket az ellenségbe, hanem egyben a saját bőréből ki is húzza őket, úgyhogy ellenfele kísérteties tűpárnához fog hasonlítani. A hadmozdulatot olyan sebesen hajtja végre, hogy az ütközet hevében csakugyan úgy rémlik, mintha a sül telelőtte volna tüskéivel az ellenséget. Ezt az elbűvölő játékot Delilah rendkívül sokszor gyakorolta, ezért az etetés és ketrectakarítás idején készenlétben kellett lenni, hogy az ember mindent eldobva, magasra és messze tudjon ugrani egyetlen másodperc alatt.

A sülök rágcsálók, és ez az óriás tarajosfaj - mivel Afrikából átvándorolt Európa egyes részeibe -- arról nevezetes, hogy a legnagyobb európai rágcsáló, még nagyobb, mint a borz. A sülök közt is a legnagyobb, mert bár sokféle faj van szerteszórva a világban, egyik sem közelíti meg a tarajos nagyságát. Észak- és Dél-Amerikában a sülök nagy többségben fán élők, a dél-amerikai fajnak fogódzó farka is van, hogy a mászásban segítse. Az inkább Afrikában és Ázsiában található kicsi, földön élő fajnak a farka többnyire meglehetősen hosszú, rendszerint egy csokornyi puha tüskében végződik, mint egy kis söprű feje, és feszült, izgalmas helyzetekben ezt erősen rázzák. A nagy tarajos sül kétségtelenül nemcsak a legnagyobb, hanem a legmegkapóbb és legszebb tagja is a családnak.

Hamarosaa elkészült Delilah új otthona, és elérkezett a nagy nap, amikor át kellett szállítanunk az állatkert egyik végéből a másikba. Keserű tapasztalatok tanítottak meg bennünket arra, hogy Delilah-t behajtani egy ládába - ez olyan kísérlet, amelyre a „hiábavaló" jelző kevés. Egyszerűen felborzolja összes tüskéjét, vadul ránk morran, és behátrál mindenbe a világon, ami a láthatáron van, hatalmas csomókban hagyva hátra a tüskéit, olyan bőkezűséggel, amire még nem láttam példát. Egy láda puszta megpillantása is őrjöngő toporzékolást és tüskecsörgetést vált ki belőle. Rájöttünk, hogy egy módon tudunk csak elbánni vele: ki kell engednünk a ketrecéből, és ekkor két, söprűvel felfegyverzett embernek kell óvatosan hajtania. Delilah akkor kilép a helyéről, mint egy izmos, szúrós atlétanő, és amíg az ember a söprűk gyenge ütögetésével tűrhetően egyenletes tempóban tartja, bármely távolságra el lehet hajtani.

Új lakóhelyére való átvitelénél erre a módszerre határoztuk magunkat, és kezdetben jól is ment minden. Nagy lendülettel indult el a főúton, Jeremy és én mögötte lihegtünk söprűinkkel. Sikeresen átirányítottuk a sarkon, be az udvarba, ekkor azonban felmerült benne a gyanú: elképzelhető, hogy talán pontosan azt csinálja, amit csináltatni szeretnénk vele. Mintha úgy erezné, hogy a rágcsálók becsülete forog kockán, elkezdett körbe-körbe rohangászni az udvaron, akár valami cirkuszi porondon, mögötte Jeremy és én loholtunk zihálva. Amikor végre sebes futásba lendültünk, hirtelen megtorpant, hátrálni kezdett, úgyhogy hatalmas ugrásokkal kellett kitérnünk az útjából, és védekezésül söprűinket használtuk. Néhány perc múlva több tüske állt már ki a söprűk fájából, mint Delilah-ból. Végül azért mégiscsak elfáradt ebben a játékban, és minden teketória nélkül hagyta, hogy betereljük új ketrecébe.

Boldogan élt új otthonában kb. három hónapig, ekkor azonban elhatalmasodott rajta a vándorkedv. Hideg, téli este volt, amikor Delilah rádöbbent: bizonyára lehet valami a külső világban, ami az ő ketrecéből hiányzik, és nagy, görbe, sárga fogaival munkához látott, hatalmas lyukat szakított a vastag, fonott drótba, átszuszakolta rajta testes termetét, és elkocogott az éjben. Épp úgy esett, hogy azon a bizonyos estén valami távolabbi vacsorameghívásom volt, ezért a sülcsata megvívásának dicsősége Johnra hárult.

Éjfél körül anyám arra ébredt, hogy kocsi gördül be az udvarba, és vadul tülköl hálószobája ablaka alatt. Kihajolt az ablakon, s látta, hogy egyik legközelebbi szomszédunk érkezett a dombon túli farmjáról. Közölte anyámmal, hogy egy roppant nagy és az okozott zajból ítélve rendkívül vad állat dübörög az udvarában, és jó lenne, ha tennénk valamit. Anyám, aki mindig hajlott rá, hogy a legrosszabbtól tartson, meg volt róla győződve, hogy ez csak Leó lehet -- talán elszabadult? --, és rohant a kis házba, hogy felkeltse Johnt. Ő eldöntötte a leírás alapján, hogy Delilah-ról van szó, és mit sem késlekedett, tüstént felragadott egy söprűt, beugrott az állatkert teherautójába, és a farmhoz hajtott. Valóban Delilah topogott a holdfényben, maga elé röfögve és tüskéit csattogtatva. John megmagyarázta a farmernak: egy mód van rá, hogy Delilah visszakerüljön az állatkertbe, mégpedig az, hogy a kb. félmérföldnyi út hosszat végigsöprűzni kell. A farmer, bár nyilvánvalóan azt tartotta, az eljárás kissé bizarr, azt felelte: ha a dolognak ezt a részét John vállalja, ő megteszi, hogy visszavezeti a teherautót az állatkertbe.

Így aztán John -- pizsamában! -- hozzálátott, hogy a horkantó, zörgő Delilah-t végigsöprűzze a keskeny, holdsütötte úton. Elbeszélte aztán, hogy soha, egész életében nem érezte még magát ilyen futóbolondnak! Menet közben számos kocsival találkoztak, kései duhajokkal; mindegyik lefékezett, és tátott szájjal, ámultán nézte a pizsamás embert, aki söprűvel taszigál egy nyilvánvalóan vonakodó sündisznót. Bizonyos vagyok benne, sokan rohantak közülük haza azzal a szent fogadalommal, hogy ezentúl tartózkodnak a szeszes italoktól. Mert arra végül is igazán senki nem számít, hogy éjnek évadján, egy tisztességes község határában egy dühödt sündisznóval találkozik, amelyet egy meglehetősen zavart ember üldöz hálómezben! Végül azonban Johnak sikerült Delilah-t biztonságban visszavezérelnie az állatkertbe, és a rendbontót nagy méltatlankodására bezárta a szenespincébe.

-- Mert -- mint magyarázta -- ott betonpadló van, és kétlábnyi vastagok a gránitfalak, és ha innen is ki tud törni, akkor megérdemli a szabadságot, és felőlem akár élhet is vele.

Nem sokkal ezután Delilah egészen másfajta zavarokat okozott. Mivel az állatkertnek a reklám minden elérhető fajtájára szüksége van, nyilvánvaló volt, hogy ennek a televízió a legmegfelelőbb eszköze, én pedig meg is próbáltam, hogy amikor csak lehet, ezzel népszerűsítsem. Egy televíziós gyártásvezető egyszer azt mondta nekem, hogy ő lesz a legboldogabb, ha sikerül összehoznom valamilyen műsort televíziós sztár vagy hivatásos színész nélkül. Értettem a szempontjait, de ő nem tudhatta, hogy holmi televíziós sztárral vagy hivatásos színésszel csinált műsornál lehet valami sokkalta elkeserítőbb dolog is. Sohasem próbálta még, hogy élő vadállatokkal dolgozzon, és ennek a megpróbáltatásnak a nehézségei mellett a televíziós sztárok és színészek nagyképűsége és idegeskedései jelentéktelenné fakulnak. Ha állatokkal készít az ember felvételt, vagy olyan rosszul viselkednek, hogy az emberből tébolyult idegcsomó marad a végén, vagy olyan jól, hogy mindenki mást elhomályosítanak. Bármelyik történik a kettő közül, az ember csak rosszul járhat, nyerni nem nyerhet, és -- alaposan megfontolt véleményem szerint -- bárki ilyesmibe akar fogni, a barátai legjobban teszik, ha szelíden és határozottan a legközelebbi elmegyógyintézetbe szállítják. Ha hagyják, hogy végigőrjöngje a filmezést, a végén úgyis oda kerül, így csak elébe vágnak az eseményeknek.

Az első általam összeeszkábált adások egyike a főemlősökről szólt, vagyis a majmok családjáról, amelyekből az állatkert egész szép gyűjteménnyel dicsekedhetett. Első ízben volt alkalmam, hogy remek eleven sorozatot mutassak be az óriási brit közönségnek ezekből az állatokból, a csöpp, óriás szemű pápaszemes makiktól a lórimajmokig, az Ó- és Újvilág majmain keresztül a gorillákig és csimpánzokig, magamat is bedobva, mint a homo sapiens egy példányát. Nem aggodalmaskodtam : a kis és nagy majmok mind nagyon szelídek voltak, a pápaszemes makikat üvegfalú kalitkákba szándékoztam tenni, a lórikat pedig ágakra helyezni, ahol -- bizonyos voltam benne -- egyszerűen összegöngyölödve alusznak majd, míg én föl nem ébresztem őket a felvétel folyamán. Azazhogy így kellett volna történnie a dolognak, ám sajnos, nem vettem tekintetbe az utazás hatásait, ugyanis Jersey szigete egyórányi repülőutat jelent Bristol városától, ahol a műsort fel akarták venni. Mire az állatokat ládákba raktuk, Bristolba repültünk velük, és kipakoltuk őket a rendelkezésünkre bocsátott öltözőben, mind teljesen neurotikus állapotban voltak. Én is.

Mikor az első próba ideje elérkezett, a majmokat mind ki kellett venni utazóládájukból, nyakörveket és pórázt kellett rájuk rakni, és bele kellett helyezni (fülkénként egyet) egy szerkezetbe, amely olyan, mint egy miniatűr tehénistálló. Az eddig mindig szelíd, kezes és jó viseletű majmok egy pillantást vetettek a tehénistállóra, és úgy látszott, kollektív ideg-összeroppanást kaptak. Visítottak, haraptak, birkóztak; az egyik elszakította a szíját, és eltűnt egy csomó díszlet mögött, ahonnan hangosan ugatva és pókhálóval borítva, kb. félórányi hajkurászás után cibálták ki egyesült erővel. A próba kezdése már tizenöt percet csúszott. Végül sikerült majmaimat megfelelően, többé-kevésbé nyugodt állapotban elhelyezni. Mentegetőztem, megígértem a gyártásvezetőnek, legközelebb pillanatok alatt készen leszünk, hiszen semmi más dolgunk nem lesz, mint rárakni a lórimajmokat a megfelelő fatörzsekre, és ez -- ilyen letargikus állatoknál -- egy perc alatt lezajlik. Kinyitottuk a ketrecajtókat, abban a hiszemben, hogy az álmos lórikat úgy kell majd kipiszkálni és fáikra rakni; ehelyett kirontottak, mint egy csapat versenyló, a felháborodástól égő tekintettel, undorukat és fenyegető szidalmaikat macskaszerű, hangos vernyákolással adván tudtunkra. Mielőtt bárki is valami okosat tehetett volna, lerohantak fatörzseikről, tátott szájjal, meredt szemmel átcsörtettek a stúdió padlóján. A technikusok sietve rebbentek szét minden irányba, kivéve néhány bátrabbat, akik összegöngyölt újságokat használva fegyverül, igyekeztek megelőzni, hogy az elszánt lórik ugyanúgy bebújjanak a díszletek közé, ahogy a maki tette. További meglehetősen hosszú késlekedés után sikerült visszarakni a lórikat utazóládáikba, és a kelléktár sürgős megbízást kapott, hogy minden fa aljára készítsen egy kartontölcsért, ezzel akadályozza meg az állatokat abban, hogy a törzset megmarkolva, lecsússzanak a padlóra.

A próbával már egy órát késtünk.

Végre aztán valahogy belelendültünk, de addigra már olyan idegállapotba kerültem, hogy az egész próbából merő zűrzavar lett; elfelejtettem a szövegemet, a legtöbb állatot tévesén neveztem meg; a legkisebb zajra majd kiugrottam a bőrömből, attól félve, hogy valamelyik megszökött. És mindennek betetőzéseképpen Lulu, a csimpánz az ölemben ülve, zajosan és a saját teljesítménye iránti óriási érdeklődéssel, alaposan végigvizelt. Szemünk körül fekete karikákkal, őrjítő fejfájással és komor előérzettel mentünk, hogy elköltsük löncsünket. A gyártásvezető révült mosollyal hajtogatta, hogy bizonyosra veszi, kitűnően fog sikerülni minden, és én, miközben igyekeztem lenyelni a sült fűrészpornak rémlő dolgot, bágyadtán helyeseltem. Visszamentünk a stúdióba, hogy megcsináljuk a felvételt.

Bizonyos műszaki okokból, amelyek meghaladják értelmem határait, túl költséges és túl bonyolult a televíziós felvétel vágása, így az egész olyan, mintha élő műsort venne fel az ember: ha hibázunk, az megmarad. Ez persze nem túl jó arra, hogy az ember biztonságérzetét növelje; ha együtt kell játszanunk egy csomó ingerült és gátlástalan állattal, amilyenek a majmok is, őszülni kezd a halántékunk, mielőtt még elkezdenénk. A vörös fény kigyúlt, és én, bár kezem remegett, mély lélegzetet véve, vonagló mosolyt lövelltem a kamera felé, mintha úgy szeretném, mint édestestvéremet, és belefogtam. Meglepetésemre a majmok kifogástalanul viselkedtek. Lassan visszatért a bizalmam. A makik nagyszerűek voltak -- halvány reménysugár lopódzott a szívembe. Eljutottunk a lórimajmokhoz, és lám, pompásan szerepeltek. Hangom elvesztette reszketegségét, és -- úgy reméltem -- érces, férfias, határozott színezetet öltött. Kezdtem belejönni. Épp amikor buzgó lelkesedéssel már egy sodrófarkú medve védő pózába vágtam magam -- akár hiszed, akár nem -- odajött a stúdióvezető, és közölte: valamilyen hiba támadt a felvevőgépben, és elölről kell kezdenünk mindent.

Ilyen tapasztalatok után természetesen agybaj még csak próbálkozni is a további televíziózással. Én azonban elvállaltam még öt folytatást. El kell ismernem, ez az öt nem bizonyult annyira fárasztónak, mint a majomműsor, de egy-egy kiemelkedő mozzanat még élénken él az emlékezetemben, és néha ordítva ébredek fel éjjelente, és Jacquie-nek kell megnyugtatnia.

Ott volt például a madaras műsor. Eredetileg úgy képzeltük, annyi különböző fajt sorakoztatok fel, amennyit csak lehet, és bemutatom, csőrük alakja hogyan alkalmazkodik eltérő életmódjukhoz. Két madárnak sztárszerepe lett volna, mert nekik lehetett vezényelni. Egyikük Dingle volt, a havasi csóka. A varjúcsalád e tagja ma már igencsak ritka Nagy-Britanniában, és nagy szerencsénk, hogy birtokunkban van egy példány. Gyászos, fekete tollazatú, de skarlátszínű a lába és hosszú, hajlott, skarlátszínű a csőre. Dingle, akit házilag neveltünk, elképesztően szelíd volt. A második sztár egy kakadu lett volna -- előző tulajdonosa, hihetetlen találékonyságra vallóan -- Kuksinak nevezte el. Nos, ez a jószág megszokta, hogy felszólításra felborzolja csodálatos bóbitáját, és hangos kiabálásban törjön ki. Fölöttébb lenyűgöző látványt nyújt. A műsorban részt vevő többi madárnak semmi dolga nem akadt, nagyon okosan megelégedtek azzal, hogy ott üljenek, és önmagukat adják. Bajom ekképpen csak Dingle-vel és Kuksival lehetett, és én mélyen hittem mindkettőben.

A program velem kezdődött volna, ahogy ott állok, csuklómon Dingle-vel, miközben róla beszélek. A próbák alatt ez nagyszerűen ment, mert ha Dingle fejét vakarjuk, transzba esik, és teljesen csendben marad. Mikor viszont a valódi felvételre került sor, Dingle úgy vélte, mára elég a vakarásból, és abban a pillanatban, amikor kigyúlt a vörös fény, fellendült a csuklómról, és a stúdió tetőgerendái közé röppent. Félórába telt, míg újra meg tudtuk fogni létrák segítségével és lisztkukacokkal, húsdarabokkal, sajttal (amit rendkívül szeret). Ezek után tökéletesen viselkedett, és olyan mozdulatlanul ült a csuklómon, mintha kitömték volna. Minden simán ment, míg Kuksihoz nem értünk. Itt elkövettem a hibát, hogy megmondtam a hallgatóságomnak, mit várjanak -- pontosan ez az a dolog, amit soha nem szabad állatokkal kapcsolatban megtenni! Ezért aztán, míg ötmillió néző tátott szájjal, feszült várakozásban meredt a képernyőre, hogy meglássa, amint Kuksi felfújja a bóbitáját, és rikácsolásban tör ki, lázas kísérleteket tettem, hogy rávegyem erre. Öt gyötrő percen át tartott az elkeseredett küzdelem, és ezalatt Kuksi olyan mozdulatlanul ült a rúdján, mint egy múzeumi kirakatpéldány. Amikor aztán végső kétségbeesésemben a következő madár felé fordultam, hogy folytassam, Kuksi azonnal felállította a taraját, és gúnyosan rikkantott.

Ott volt az a műsor, amelyet a csúszómászóknak szenteltünk. Ekkor úgy éreztem, biztosabb talajra lépek, mert ezek általában eléggé közönyös és könnyen kezelhető lények. A felvétel mégis megpróbáltatást jelentett, mert épp nyakig estem egy influenzába, és az, hogy egyáltalán ott lehettem a stúdióban, csupán orvosom erőfeszítéseinek volt köszönhető, aki teletömött a legundorítóbb dolgokkal, csak hogy lábon tudjak maradni a kívánt időben. Ha amúgy is ideges természete van az embernek -- mint nekem --, és a feje zúg a különféle antibiotikumok hatásától, akkor könnyen megesik, hogy úgy szerepel, mintha egy korai némafilmben játszana. Az első próbák alatt a technikusok mind észrevették, hogy nyamvadt és egyben túlfeszített állapotban vagyok, ezért amikor szünet adódott, felváltva vontak félre egy sarokba, és megpróbáltak felvidítani, csekély vagy éppenséggel semmi sikerrel. Elérkeztünk a második próbához, és rosszabb voltam, mint valaha. Valamit nyilvánvalóan tenni kellett, és egyikük végre ihletet nyert ahhoz, hogy megtalálja a megoldást. Amikor a teknősök családjáról beszéltem, elmagyaráztam, hogyan van beleforrasztva az állat csontváza a teknőhéjba. Hogy ezt világosabban tudjam érzékeltetni, elhoztam bemutatásra egy remek teknőchéjas csontvázat. A héj alsó fele elvágva, sarokvason forgott, mint egy ajtó, és amikor kinyitottam, feltárult a teknős anatómiájának minden rejtélye és titka. Miután elmondtam kis bevezetésemet a teknősök családjáról, kinyitottam a héj alsó részét, és nagy meglepetésemre nemcsak a csontvázat találtam ott, hanem egy kartonlap is meredt rám a következő nyomtatott felirattal:

Munkásfelvétel nincs!

Néhány percbe beletelt, míg helyreállt a rend a stúdióban, de én utána sokkal jobban éreztem magam, és a próba hátralévő része zökkenő nélkül ment.

Delilah egy olyan műsorban szerepelt, amelyet az alkalmazkodásról csináltam. Úgy gondoltam, jó példa lesz arra, hogyan védekezik egy állat, és csakugyan, ezt igen meggyőzően mutatta be. Amikor odáig jutottunk, hogy ládába tegyük, vadul támadt minden irányba, hol belénk, hol a deszkafalakba farolva és tüskékkel szurkaivá tele a láda oldalát és a söprűk fáját. A bristoli út folyamán hörgött, bőgött, tüskéit csörgette, és a stúdió segédszemélyzete, amely megérkezésekor beszállította, egy ideig abban a tévhitben élt, hogy egy felnőtt leopárdot hoztam magammal. Ezek után át kellett helyeznünk útiládájából abba a különleges ketrecbe, amelyet számára építettek a stúdióban. Ez félórai viaskodásba került, és mire sikerült megvalósítanunk, Delilah annyi tüskét döfött a stúdió rengeteg sok díszletébe, hogy kezdtem attól félni, nem lesz-e teljesen kopasz, mire első televíziós fellépésére sor kerül.

Az adás alatt, nagy csodálkozásomra, tökéletesen viselkedett, mindent megtett, amit vártam tőle: félelmetesen hörgött, toppantgatott a lábával, és rázta tüskéit, akár a kasztanyettát, mintha született televíziós sztár lenne. Az adás végére már valósággal barátságot kezdtem iránta érezni, és felmerült bennem, hogy talán félreismertük. Aztán eljött az a pillanat, hogy a stúdióban lévő ketrecből átirányítsuk az utazóládájába. Nyolcadmagunknak háromnegyed órájába került. Egyik segédmunkás éles tüskét kapott a lábikrájába; két díszletdarab jóvátehetetlenül megsérült, és az egész berendezés úgy tele volt tűzdelve sültüskékkel, mintha indián támadás zajlott volna le a teremben. Hálás voltam, amikor az akkorra már tüskétlen Delilah-t vissza tudtam vinni az állatkertbe, a saját ketrecébe.

Azt hiszem, hogy az átélt szörnyűségek élénkebben maradnak meg az ember emlékezetében, mint a kellemes események, így én is úgy nézek vissza az állatokkal tartott televíziós előadásaimra, ahogy az ember egy sor rémes balesetre gondol. Egy jelenetre azonban élvezettel emlékezem vissza, és ez az az alkalom volt, amikor a BBC-nek szüksége támadt a fiatal gorillánkra, N'Pongóra, hogy egy műsorukban szerepeljen.

Előzékenységben odáig mentek, ami példa nélkül való, hogy egy kis gépet béreltek számunkra, azzal repüljünk Bristolba. Fényképészt is küldtek, hogy kövesse az utat kamerájával -- egy félénk fiatalembert, aki bevallotta: nem szeret repülni, és émelyeg tőle. Ragyogó napsütésben indultunk, de majdnem azonnal fekete felhőbe jutottunk, amely telis-tele volt légtölcsérekkel. N'Pongo hátradűlt ülésén, mint egy tapasztalt utazó, és rendkívül élvezett mindent. Hat darab árpacukrot fogyasztott el, hogy ellensúlyozza a fülzúgást, érdeklődve és felajzottan tekingetett ki az ablakon, és amikor a légtölcsérek elkezdődtek, elővette a hányózacskót, és a fejére rakta. Szegény fényképész, miközben fényképezni próbálta N'Pongo bohóckodásait, egyre zöldebb lett, de amikor az a fejére húzta a zacskót, ez az emlékeztető mindent elsöprő hatással volt rá, rohanva csapott le sajátjára, és rendeltetésének megfelelő módon használta fel.

1 hozzászólás
Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
Idézet
2011.08.31. 16:22
kodrane

Érdekes történet 

Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
 

 <-Kezdő old.  Utolsó old.->

 
Feltöltés: Bejelentkezés után középen az Új blogbejegyzésre kell kattintani
 
 
Navigáció
 

 

 Vendégírók blogja  

  English blog  

  Bejegyzések  

  Galériák  

  Vendégkönyv  

 Regisek fotói  

  Levélküldő

 Rekámoldal

 Fórum (Itt lehet véleményezni a bejegyzéseket!)


 

 
 
Menü
 

 


Feltöltési minitanfolyam


A cimkézésről


 Cimkézettek:

(Bármelyik névre kattintva az illető szerző minden bejegyzése megjelenik!)

abububerczy

Áron Attila

Balla D. Károly

Bátai Tibor

 Boér Péter Pál

Bogdán József

Csárádi Edit 

Császár László

 Csordás László

Dudás Sándor

Fabó Kinga

Faludi Éva

Faludy György

Farmosi László 

 Kepes Károly

Kodrán Erzsébet

Kun Éva   

Láng Judit

Németh Péter Mikola

Petrozsényi Nagy Pál

Polgár Julianna

Radmila Marković 

S. Szabó István

Szalay' Netala' László 

Szmolka Sándor

Stolmár Aladár

T. K. Faber

Tóth János Janus

 Turcsány Péter

Urbán-Szabó Béla

Varga Árpád

Vasi Ferenc Zoltán allen

Váczy Jépont Tamás

* * *

közzétettek'

'csángó 'építészet 'erdélyi

'földrajz 'internet 'interjú

'irodalom 'képzőművészet

'kritika  'közlemény

'műfordítás 'politika

'riport 'társadalom

'természet  'történelem

'tudomány 'vendégíró

'vers 'vicc



 

 

 

 
 
Szerkesztői üzenetek
/

A webhely firefox alatt működik optimálisan, és flash player is szükséges!


Kérem szerzőinket, hogy - akinek nem esik nehezére - bejegyzését ossza meg közösségi.oldalakon (facebook, stb.) a látogatottságunk növelése érdekében. Köszönöm!


Észrevettem, hogy néhányatoknak apróbb nehézsége van a feltöltéssel, azok írását javítom, persze tiszteletben tartva az eredeti tartalmat, betűtípust.


Üzenem minden kedves regisztráltnak, hogy  törvénybe ütköző bejegyzéseken kívül más tartalmat, hozzászólást nem moderálok!


Továbbá: ez nem íróóriások, zsenik kizárólagos portálja, szívesen látok amatőr szerzőket is, kérem ezt figyelembe venni.


Tisztelettel, barátsággal hívom azokat az amerikai, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki olvasóinkat, akik bármely profilunkba vágó műfajban jeleskednek, hogy legyenek munkatársaink, regisztráljanak portálunkon.


Ha valaki az oldalsávokon, a fejlécen, vagy a láblécen szeretne elhelyezni valamit, kérem, hogy levél-csatolmányként küldje el

kkepes@gmail.com

címre.


 

 

 

 
Bagoly mondja...

 Az a regisztrált, aki nem tudja visszatartani az agymenését, a képre kattintva írjon egy mondatot.


 

 

 
BlogPlusz:
Friss bejegyzések
2023.12.07. 19:30
2023.07.09. 11:52
2023.04.08. 08:25
2023.02.12. 19:29
2022.12.24. 10:59
2022.10.26. 18:09
2022.09.17. 18:47
2022.05.22. 20:31
2022.04.09. 19:47
2022.01.13. 20:21
2021.12.04. 20:46
2021.11.28. 18:56
2021.10.06. 10:27
2021.09.25. 20:59
2021.07.26. 20:59
2021.07.24. 23:36
2021.07.24. 19:21
2021.07.11. 09:34
2021.07.06. 00:11
2021.03.11. 17:59
Friss hozzászólások
 
Live Traffic Feed
 


 


Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierj&#232;t!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre