A hidegvérű hadsereg

Kedves Mr. Durrell,

tegnap egy kerti ünnepségen a fagylalttartóban egy gyíkot találtunk. . .

Tudom, sötét és elfajzott különcködésnek látszik, mégis be kell vallanom, hogy nagyon szeretem a hüllőket. Megengedem, hogy az intelligencia nem teng túl bennük. Az ember hiába várja tőlük azokat a reakciókat, amiket egy emlősállattól vagy akár egy madártól is megkap, mégis szeretem őket. Furcsa, színes, többnyire nagyon kecses állatok -- és hát mit akarunk többet?

Nos, az emberek többsége ilyenkor közli (mintha valami teljesen egyéni sajátság lenne), hogy „ösztönös" irtózás él benne a kígyók iránt, és szemét forgatva, rémes fintorok közepette számos okkal igazolja félelmét, a kifinomult „ez ösztönös nálam" érvtől a nevetséges „olyan nyálkásak" panaszig. Az idők folyamán annyiszor és annyit untattak már a kígyókomplexusok bevallásával, hogy amint valami beszélgetés során a hüllőkre terelődik a szó, legszívesebben világgá rohannék és elbújnék. Kérdezd meg az átlagembert, mi a véleménye a kígyókról, és tíz percen belül több ostobaságot fog összehordani, mint fél tucat politikus.

Mindenekelőtt nem „természetes", hogy egy emberi lény féljen a kígyóktól. Ugyanúgy azt is mondhatná valaki, hogy természetes irtózás van benne attól, hogy elgázolja egy autóbusz. Mégis, a legtöbb ember meg van róla győződve, hogy vele született kígyóellenes érzelmekkel jött a világra. Ennek az ellenkezőjét egészen egyszerűen be lehet bizonyítani azzal, ha az ember egy ártalmatlan kígyót ad egy kisgyermek kezébe, aki túl fiatal még ahhoz, hogy a fejét megtömték volt légyen egy csomó ostobasággal ezekről az állatokról: a gyermek meg fogja ragadni a csúszómászót, majd egészen vidáman játszadozni kezd vele, a félelem legkisebb nyoma nélkül. Emlékszem, hogy egyszer kifejtettem ezt egy hölgynek, aki a szerinte évek óta tartó kígyóiszonyáról locsogott.

Igencsak méltatlankodott.

-- Engem sohasem tanítottak arra, hogy féljek a kígyóktól, én már egyszerűen ilyen vagyok -- mondta fölényesen. Aztán diadalmasan hozzátette: -- És ilyen volt az anyám is!

Mit lehet felelni erre az érvelésre?

Az emberek félelme a kígyóktól egy sor téves elképzelésen alapszik. A legelterjedtebb ezek között az a meggyőződés, hogy az állatok mindegyike eleve mérges. Valójában a nem mérges kígyók száma tíz az egyhez arányban meghaladja a mérgesekét. Másik nagyon népszerű elképzelés, hogy érintésre ezek a hüllők mind nyálkásak, holott a kígyók szárazok és hidegek, és egyáltalán nem különböznek egy kígyóbőr cipő vagy krokodilbőr táska érintésétől. Az emberek azonban ragaszkodnak hozzá, hogy képtelenek megérinteni a kígyót a csuszamlóssága miatt, az viszont nem izgatja őket, ha egy nedves szappandarabot kell megfogniuk.

A hüllőházunk elég kicsi, de egészen jó állományunk van bemutatható csúszómászókból és kétéltűekből. Remekül szoktam szórakozni, ha olyankor megyek be, amikor tele van látogatókkal, és végighallgatom, ahogy a nagyközönség lélegzetelállító biztonsággal nyilvánítja ki tudatlanságát. Például ott van a kígyó nyelve: ez nem más, mint egyszerű szaglószerv, amellyel az állat szimatol -- ezért röpköd olyan gyorsan ki-be a száján --, amellett tapintásul is szolgál, ugyanúgy, ahogy a macska használja bajuszát. A hüllőházat látogató kígyószakértők azonban jobban tudják.

-- Cor, Em -- kiáltják izgatottan --, gyertek, nézzétek ennek a kígyónak a fullánkját! Hű, nem szeretném, ha ezzel megmarna !

És Em odarohan, és irtózva nézi az ártatlan siklót, és kéjesen borzong. Természetesen minden hüllő hosszú időt tud tölteni tökéletes mozdulatlanságban, ilyenkor még azt is nehéz észrevenni, hogy lélegzik, legfeljebb egész közelről. A klasszikus megjegyzés annak a látogatónak a szájából származik, aki miután számos kalitkába belesett, ahol mozdulatlanul feküdtek a hüllők, a feleségéhez fordult olyan arccal, mint akit becsaptak, és odasziszegte:

-- Milly, ezek ki vannak tömve!

Földön vagy faágak közt sikló kígyó a világ egyik legkecsesebb látványát nyújtja, és ha meggondoljuk, hogy a bordáival mozog, még csodálatosabb az egész. Ha gondosan figyelünk egy mozgó kígyót, olykor láthatjuk, ahogy a bordák mozognak a bőr alatt, amint a kígyó továbbvonszolja magát. Az állat pislogás nélküli bámulása (ez is olyasvalami ami az embereknek nem tetszik) nem annak tulajdonítható, hogy a kígyó hipnotizálni próbál, hanem egyszerűen: nincs szemhéja. A szemét finom, átlátszó hártya borítja, mint az óraüveg. Ezt nagyon jól észre lehet venni, ha egy kígyó vedlik, amit időről időre megtesz. A bőr megtágul a szája körül, aztán kövekhez és faágakhoz dörgölődzve, a kígyó fokozatosan lehántja a régi bőrét. Ha megvizsgáljuk ezt a levedlett bőrt, látjuk, hogy a szemek hártyáját ugyanúgy levetette.

Minden kígyó azonos módon táplálkozik, de az eledel megszerzésének mikéntje változik. A nem mérges kígyók és az óriáskígyók (mint a pitonok) a szájukkal ragadják meg zsákmányukat, aztán testük két vagy három gyűrűjét az áldozat köré dobják, olyan gyorsan, ahogy csak bírják, hirtelen megszorítják és összeroppantják. A mérges kígyók ezzel szemben megmarják az áldozatukat, aztán várnak, amíg a méreg hat, ami rendszerint nagyon gyorsan megtörténik. Amikor a zsákmány utolsó vonaglása is megszűnt, az áldozatot meg lehet enni. A méregfogak természetesen a felső állkapocsban vannak, és rendszerint elég elöl a szájban. Amikor nincsenek használatban, visszahúzódnak a foghúsba, mint egy zsebkés pengéje; amikor viszont a kígyó kinyitja a száját, hogy lecsapjon, vágó helyzetbe zuhannak. A méregfogak üregesek, hasonlók egy fecskendő tűjéhez, esetleg mély barázda fut végig a hátsó oldalukon. A foghús fölött van a méregzacskó. Amikor a kígyó harap, a méreg kipréselődik, és vékony sugárban lefolyik a barázdán vagy a fog üregében, és bejut a sebbe. Akármilyen is azonban a támadás módszere, amikor a zsákmány halott, a nyelő folyamat minden kígyónál azonos. Az alsó állkapocs úgy ízül a felsőhöz, hogy akaratra kikapcsolható, a száj, a torok és a test bőre pedig rendkívül rugalmas; ez módot ad a kígyónak, hogy jóval nagyobb állatot is megegyen, mint a saját feje. Ahogy az élelem a gyomorba kerül, az emésztés lassú folyamata megkezdődik. A lenyelt állat minden olyan részét, amit nem lehet feldolgozni -- így például a szőrét --, később labdacsok formájában felöklendezi. Egyszer egy nagy, megölt piton gyomrában négy kerek labdányi szőrt találtak, kb. teniszlabda nagyságúak voltak és igen kemények. Amikor a gombócokat felvágták, látták, hogy mindegyikben egy vaddisznó körme volt. Ezek az éles körmök felsérthették volna a piton gyomorfalát, így mindegyiket gondosan beburkolta egy vastag, sima szőrréteggel.

A legtöbb állatkertben ma már döglött állatokat etetnek a kígyókkal. Ez nem azért van így, mert ez jobb a kígyóknak, vagy mert ezt jobban szeretik, hanem egyszerűen a nagyközönség rosszul alkalmazott gyengédségének következménye, amely azt képzeli, hogy a fehér patkány vagy nyúl rettenetesen szenved, ha a kígyó ketrecébe teszik. Hogy ez ostobaság, arról teljes mértékben meggyőződhettem, mert a kontinensen egy állatkertben láttam egyszer egy nyulat, amely egy piton hátán üldögélt (az nyilvánvalóan nem lehetett éhes), és tökéletes hidegvérrel tisztogatta a bajuszát. Az állatkert igazgatója elmondta, ha fehér patkányokkal etetik a kígyókat, fontos, hogy amelyiket nem evett meg rögtön a kígyó, azt azonnal eltávolítsák, mert különben lyukakat rágnak a kígyó testébe.

Míg a kígyók szenvtelen és elég kifejezéstelen állatok, a gyíkok jelentős értelmi képességekről és jellemről tesznek néha tanúbizonyságot. Ilyen volt egyszer egy birtokunkban lévő masztigur, akit Bóbitának neveztünk, lévén hogy nagyon kedvelte a gyermekláncfű virágát. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a masztigurok nem a legvonzóbb gyíkok, és Bóbita különösen kevéssé csábos tagja volt fajtájának. Ennek ellenére, élénk egyénisége szeretetre méltó lénnyé varázsolta. Tompa, kerek feje volt, kövér, lapos teste; vastag farkát rövid, éles tüskék borították. A nyaka hosszú volt és vékony, ezért úgy hatott, mintha két teljesen össze nem tartozó faj darabjaiból rakták volna egybe. A színét csak úgy írhatjuk le, hogy sötét, piszkosbarna. Bóbita, mint említettem, szerette a gyermekláncfű virágát, és ez egész megszállottsággá fajult nála. Elég volt, ha meglátta, hogy valami sárgával a kezünkben közeledünk a hüllőház felé, azonnal előrohant a ketrecében, és vadul kaparászni kezdett az üvegen. Ha valóban gyermekláncfű-virágot hozott az ember, csak el kellett tolni kalitkája üvegelejét, és akkor a felindulástól lihegve végigrohant a karodon, aztán behunyt szemmel kinyújtotta hosszú nyakát, és mint a gyermek, aki várja, hogy valami édességet dugjanak a szájába, kitátotta állkapcsát. Ha beraktad a virágot a szájába, mámoros boldogsággal kezdett csámcsogni, a szirmok kilógtak a szájából, és úgy festett, mintha vidám, sárga harcsabajusza volna. Ő volt az egyetlen gyík, amelyik hajlandó volt játszani velem. Ha a homokban feküdt, és az ember a kezét

lassan feléje csúsztatta, mintha meg akarná támadni, fényes szemmel, fejét félrehajtva figyelt. Amikor már eléggé megközelítetted, hirtelen előrecsapta a farkát, szelíden a kezedre paskolt vele, aztán sietősen visszavonult, újra elhelyezkedett, és várta, hogy megismételd az egész mutatványt. Hogy ez igazán játék volt, nem kétséges, mert a farkával rám mért csapásai mindig nagyon gyengédek voltak, holott láttam, amikor más gyíkokat vert meg vele annyira, hogy azok nemcsak sebesen menekültek, de a vér is csöpögött belőlük.

Nem sokkal azután, hogy Bóbitát megszereztük, a teguexinekkel gyűlt meg a bajunk. Ezek nagy, tetszetős és igen értelmes gyíkok Dél-Amerikából. Kb. három és fél lábnyira tudnak megnőni, a bőrük szépen mintázott, sárga és fekete színű. Nagyon gyors észjárású, harcias lények, és a nőstény az egész hüllőház legvadabb lakójának bizonyult. A teguknak -- ahogy röviden neveztük őket -- három támadási módszerük van, és mindegyiket vígan alkalmazzák, egyenként vagy együtt, minden kihívás nélkül. Vagy harapnak, és jól fejlett körmeikkel kaparnak, vagy a farkukkal ütnek. Ez a mi nőstény gyíkunk a támadást a farkával szokta megindítani. Ha kinyitottad a ketrecét, nyilvánvaló utálattal és bizalmatlansággal meredt rád, felfújta a torkát, és sziszegni kezdett, ugyanakkor félhold alakra hajlította a testét, mint egy íj. Amint a kezed elég közel került hozzá, hirtelen kiegyenesedett, és a farkával, mint egy korbáccsal, körülcsapkodott. Ha úgy tapasztalta, hogy ez a védekező mód nem térít el, előrerohant, és a szájával próbált megragadni. Ha ez sikerült neki, egy bulldog makacsságával csüngött rajtad, ugyanakkor még újabb erőfeszítéseket tett hátsó mancsai éles, hajlított körmeivel, melyekkel csíkokat tudott belőled kiszabni. Nem hinném, hogy ez a tegu kivételesen rossz természetű lett volna. Miután elég sok tapasztalatot gyűjtöttem a természetes állapotukban élő tegukkal, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a legeslegrosszabb indulatúak a gyíkok közt, és hozzá módfelett gyorsak és okosak, amivel szintén számot kell vetni, ha fogságba kerülnek.

Sokat szenvedtünk a nőstény tegu mancsától vagy inkább farkától, ezért vegyes érzelmekkel szemléltük, amikor holtan találtuk egy reggel a ketrecében. Nem értettem ezt a hirtelen halált, hiszen látszólag a legragyogóbb harci erőnlétben volt, és alig egy-két nappal előbb harapott meg alaposan. Elhatároztam, hogy felboncolom, talán rájövök, mi lehetett a halál oka. Nagy csodálkozásomra, amikor kinyitottam a gyomrát, valami fehér anyagot találtam benne, elég nagy mennyiségben, kicsit hasonlított a halikrához, és én azt hittem, talán valami óriási daganat. Miután kíváncsi voltam, mi lehetett ez a titokzatos dolog, elküldtem a tetemet részletesebb szakértői vizsgálatra, és érdeklődve vártam a véleményezést. Amikor ez megtörtént, az eredményt velősen és tárgyilagosan foglalták össze: a fehér anyag nem daganat volt, hanem nagy mennyiségű tiszta zsír. A gyík a kövérsége miatti szívzavarok miatt pusztult el, és azt ajánlották, a jövőben mértékletesebben etessünk. Ha meggondoljuk, érthető volt a dolog, hiszen vad állapotában a tegu nagyon mozgékony állat. Ezért ha körülhatárolt területre csukod, bőségesen és rendszeresen táplálod, hajlamos az elhízásra. Megfogadtam, hogy a következő teguval, amelyhez hozzájutok, másképp fogok bánni.

Nem sokkal ezután jött is az alkalom: egy kereskedő két gyíkot ajánlott megvételre. Amikor megérkeztek, kiderült, hogy csodálatos példányok, szép díszítmények ékesítik fényes bőrüket; a hímnek nagy, nehéz koponyája volt, húsos pofája, a nősténynek hosszabb, karcsúbb volt a feje. Minden várakozással szemben kiderült, hogy ezek korántsem tipikus teguk. Természetük egyáltalán nem vad, nem kezelhetetlenek, hanem olyan szelídek, mint a kismacskák; mindennél jobban szerették, ha a karunkban fekhettek, hogy szelíden ringassuk őket, míg álomba nem szenderülnek. Ha ketrecükhöz mentünk, és ott megálltunk, eszeveszett hízelgő kísérleteket tettek, hogy átmásszanak az üvegen, és karunkba vessék magukat. Eltekintve a társas élet e rohamaitól, kevés hajlamot mutattak rá, hogy bármit is tegyenek, kivéve a henye és önfeledt heverészést, miközben jóindulatúan néztek minden emberi lényre, aki véletlenül a hüllők házába tévedt.

E vajmi kevéssé lázas tevékenység eredményeképp persze napról napra kövérebbek lettek. Rémülten figyeltük növekvő derékbőségüket, s elhatároztuk, hogy teszünk valamit ellene, mert hamarosan újabb két szívrohammal lesz dolgunk. A megoldás a testgyakorlás lett volna, ezért Johnnak ki kellett engednie őket minden reggel, hogy mászkáljanak egy kicsit a hüllőházban, míg ő a teendőit végzi. Eleinte -- az első két-három napban -- ez jól bevált mint varázsszer, és a nehezen szuszogó teguk minden reggel néhány óra hosszat körültopogták a hüllőházat. Hamarosan felfedezték azonban, hogy ha átmásznak egy alacsony akadályon, bejutnak a teknősbékák ketrecébe, amely fölött infravörös fény ég, így aztán minden reggel, amikor kiengedték őket, egyenesen odasiettek a teknősökhöz, bemásztak, elhelyezkedtek az infravörös fény alatt, és álomba merültek. Nem volt más megoldás, csökkenteni kellett a fejadagjukat, és ennek következtében olyan szigorú fogyókúrára fogtuk őket, mint két özvegy hercegnőt egy luxusszanatóriumban. Mondanom sem kell, milyen kínosan érintette ez őket, milyen panaszosán néztek át az üvegen, figyelve a hüllőház többi lakóját, amint dúskálnak az ínyencfalatokban, nyers tojásban, vagdalt húsban, döglött patkányban, aprított gyümölcsben. Megkeményítettük a szívünket, és folytattuk a diétát; rövid idő alatt visszanyerték szilfid termetüket, és ennek eredményeként sokkal mozgékonyabbá is váltak. Most már hagytuk őket enni, amit jó néven is vettek, de a testesedés legkisebb jelére visszaszorítjuk őket a fogyókúrára, míg a vonalaik újra tisztességes formát nem nyernek.

A hüllőház egyetlen lakója, amelyik akármennyit evett is, sohasem látszott hízásra hajlamosnak, George néven ismert sárkányunk volt. Guayanai sárkány volt, elég ritka és érdekes gyíkfaj Dél-Amerika északi részéről. Ezek a gyíkok kb. két láb hat hüvelyk -- 76-77 cm -- hosszúak, nagy, busa fejük van, hatalmas, sötét, értelmes szemük. A test és farok krokodilszerű, a farok erősen páncélos és felül lapított, a hátat viszont a bőr felületéből kiálló, bab alakú tüskék borítják. A színük meleg rozsdabarna, a pofáknál sárgává halványul. Általában lassú, merengő és vonzó külsejű lények, és George-nak ehhez még nagyon szelíd és szeretetreméltó természete is volt.

A guayanai sárkányok egyik legérdekesebb tulajdonsága táplálkozási módjuk. Mielőtt George megérkezett, minden elérhető szakirodalmat elolvastunk a fajról, de nem sokra mentünk a tudományos könyvekkel. Mivel azonban teljesen normális gyíkfajta lényeknek látszottak, úgy véltük, étrendjük ugyanaz, mint bármelyik nagy húsevő gyíké. Amikor tehát George rendben megérkezett, megsimogattuk, megcsodáltuk, és ünnepélyesen elhelyeztük abban a nagy ketrecben, amelyet számára készítettünk, külön saját kis tóval. Ezt a kellemességet láthatólag teljes mértékben méltányolta, mert abban a pillanatban, amint beengedtük a lakásába, egyenest a tó felé tartott és belemerült. Vagy félórát töltött a vízben pancsolva, néha ledugta a fejét pár pillanatra a víz színe alá, és feszülten meredt a tó fenekére. Vacsorára döglött patkányt adtunk neki, ezt meglehetős undorral nézte. Aztán fiatal csirkével próbálkoztunk, ugyanezzel az eredménnyel. A haltól úgy visszariadt, mintha halálos méreg lenne, és már teljesen kétségbeestünk, mert semmi más nem jutott eszünkbe, amit esetleg szerethetne.

Épp mikor már kezdtünk beletörődni, hogy George halálra fogja magát koplalni, Johnnak remek ötlete támadt. Elszaladt és összeszedett egy marék kövér kerti csigát, és bedobta George tavába. George, aki egy fatörzsön ült a ketrec hátterében, és ott igen felségesen hatott, félrehajtott fejjel szemlélte ezt az úszó, nyüzsgő bőséget. Levonult a tóhoz, besiklott a vízbe, és érdeklődve szagolgatni kezdett egy csigát, míg mi reménykedve figyeltük. A szájával finoman felcsippentette a csigát, és hátravetve a fejét, becsúsztatta a szájüregébe. Most, hogy kitátotta a száját, a legérdekesebb fogsort figyelhettem meg, amit valaha gyíknál láttam: teljesen csigaevésre alkalmas fogakat. A száj első részében a fogak elég kicsik voltak, hegyesek, és enyhén hátrafelé hajlottak a szájüreg felé. Ezek voltak voltaképpen a fogószerszámok. Amikor a gyík megragadta a csigát, hátra vetette a fejét, úgyhogy a puhatestű besiklott a szájba, és a hátsó fogakon nyugodott. Ezek nagy, cipődoboz formájú zápfogak voltak, széles felülettel, leginkább talán miniatűr elefántfogakhoz hasonlítottak. A nyelve segítségével George addig taszigálta a csigát, míg csak ezek közé a hatalmas zápfogak közé nem került, aztán lassan becsukta az állkapcsát. A csigaház összeroppant és széttöredezett, és amikor már teljesen bizonyos volt benne, hogy a héj eltört, az egészet áttette a szája közepébe, és a nyelve ügyes mozgatásával kitakarította és kiköpte az összezúzott csigahéj minden törmelékét. A csiga héjától lehántott sima testét látható elégedettséggel nyelte le. Az egész művelet kb. másfél percig tartott, utána George egy darabig üldögélt, fekete nyelvével nyalogatta a száját, és maga elé merengett. Kisvártatva előrehajolt, kényeskedve kiemelt egy másik csigát, és ugyanúgy belapátolta. Félóra leforgása alatt tizenkettőt nyelt le ezekből a puhatestűekből, és mi ujjongtunk, mivel most, hogy így rájöttünk, mi az, amit George kedvel, tudtuk, nem lesz több nehézségünk az etetésével.

Mindig nagy megkönnyebbülés, ha egy hüllő elkezd magától enni, mert ha bizonyos időn át nem hajlandó táplálkozni, kényszeríteni kell rá, ami nagyon kényes és kellemetlen feladat. Az óriáskígyók sokszor visszautasítják a táplálékot, amikor érkeznek, és erőszakkal kell őket etetni addig, amíg meg nem szoknak, de ennek a műveletnek nem nagyon örülünk, mert olyan törékeny az állkapcsuk és a fogazatuk, hogy igen könnyen elroppan valami bennük, és akkor fertőzés keletkezhet a szájukban.

Azt hiszem, a legnehezebb kényszeretetési feladatunk egy pár fiatal ghariallal volt. Ezek a krokodilcsalád ázsiai tagjai, és vad állapotukban hallal táplálkoznak. Az alligátorok és krokodilok erős, inkább zömök állkapcsával ellentétben, a gharial állkapcsa hosszú és karcsú, leginkább csőrre hasonlít. Állkapcsa is, foga is nagyon törékeny, a foga különösen, szinte kiesik, ha csak ránézel. Következésképp amikor a mi két fiatal gharialunk megérkezett, és makacsul visszautasított minden élelmet, még a medencéjükben úszkáló halakat is, elkedvetlenedtünk, mert rájöttünk, hogy mesterségesen kell táplálnunk őket.

A művelet unalmas, hosszú, nehéz, és egy éven át hetenként meg kell ismételnünk, míg a gharial hajlandó lesz maga enni. Először szorosan meg kell markolni az állat nyakát és farkát. Azután ki kell emelni a víztartályából és valamilyen sima felületre helyezni. A segítőtársunknak lapos, sima fadarabot kell elhelyeznie az állkapcsok közé, a száj hátsó részében, közvetlenül az utolsó fogak után. Amikor az állkapcsok kicsit szétfeszülnek, lassan elengedi az ember a nyak szorítását, és előrecsúsztatja a kezét, a hüvelyk- és mutatóujját az állkapocs közé dugja, és nyitva tartja. Ez általában könnyebben megy, mint ahogy hangzik. A másik személy akkor felfegyverzi magát egy hosszú, vékony bottal és egy tál apróra vagdalt nyers hússal vagy nyers hallal. Egy darab húst vagy halat szúr a bot végére, bedugja a hüllő szájába, és előrenyomja a torok felé. Ez a kényes rész, mert minden krokodilcsaládhoz tartozó lénynél bőrlebeny fedi a torkot: ez az elrendezés lehetővé teszi, hogy az állat kinyissa a száját a víz alatt, és mégse nyeljen egy csomó vizet. Az ennivalót e mögé a bőrlebeny mögé kell betolni, jól le a torkon. Aztán masszírozni kell a torkot addig, míg az ember érzi, hogy az ennivaló lecsúszott a gyomorba. Mint említettem, unalmas munka, a gharial számára éppúgy, mint számunkra. ^-

Általában a hüllőház lakói közt a legkevesebb bonyodalmat a kétéltűek okozzák. Ezek rendszerint jól esznek, és nemigen pusztítja őket az a mérhetetlen sokféle fekély, bőrbaj, élősdi, ami a kígyókat és gyíkokat olyan gyakran megtámadja, bár el kell ismernem, alkalomadtán, csak hogy érdekesebbé tegyék számunkra az életet, ők is tudnak produkálni egy-két különleges betegséget.

A pipavarangyok erre a legjobb példa. Ezek a furcsa állatok Brit Guayanából valók, és meg kell hogy mondjam, olyanok, mint semmi más a világon. A testük majdnem négyszögletes, úgyszólván minden csücskén egy lábbal és a két első lábuk közt egy kiszögeléssel, ami azt jelzi, hogy itt kellene lennie a fejnek. Az egész dolog meglehetősen lapos, sötét feketésbarna színű, ezért az állat valójában úgy hat, mintha nemrégiben valami szörnyű szerencsétlenség áldozata lett volna, és azóta

a lassú rothadás állapotában tengődne. E kísérteties lények legfurcsább tulajdonsága a szaporodási módjuk, mert a pipavarangyok táskában hordják kicsinyeiket. A tenyészidő alatt a nőstény hátán a bőr megvastagszik, puha és szivacsos lesz, ekkor kész a párosodásra. A hím megragadja; amikor a nőstény tojásra kész, kibocsát magából egy hosszú peterakó csövet, amely felkanyarodik a hátán, a hím hasa alatt. Ahogy a peték megjelennek, a hím megtermékenyíti őket, majd benyomja a hát szivacsos bőrébe. Belesüppednek annyira, hogy csak egy kis részük áll ki a bőr felületéből. Ez a kiálló rész megkeményedik, így -- mindegyik a külön-külön zseb belsejében -- a békaporontyok végigmennek átváltozásuk minden szakaszán, míg szüleik apró hasonmásává nem válnak. Amikor készek arra, hogy kikeljenek, a héj megkeményedett része fellazul, a kis békák visszatolják és kimásznak, mint akik pilótafülkéből lépnek ki.

Egyszer szerencsém volt, és tanúja lehettem, hogyan kel ki néhány kis pipavarangyporonty, és kedvem szottyant megpróbálkozni tenyésztésükkel az állatkertünkben. Rendeltem tehát egy párt egy állatkereskedőnél, és amikor megérkeztek, igyekeztem őket jól elhelyezni a hüllőházban. Egy nagy, vízzel telt akváriumba raktuk őket, mert ellentétben a többi békával, a pipavarangyok teljesen víziállatok. Nagyon jól megszoktak, és hamarosan tucatszámra falták az óriási gilisztákat. Most már más dolgunk nem volt, úgy hittem, mint hogy várjuk, párosodjanak. Egy reggel John jött és jelentette, hogy a pipák egyike nyilvánvalóan megütötte magát a hasán, bár nem érti, ez hogyan történhetett. Megvizsgáltam a békát, és láttam, hogy ami zúzódásnak látszott, úgy fest, mint valami roppant vérhólyag. Nehéz volt eldönteni, mit csináljunk. Ha a békák nem víziállatok lennének, és száraz volna a testük, penicillinnel kezelhettem volna a bőrfelületet, így azonban huszonnégy órán belül mind a két pipa elpusztult, a testüket teljesen elborították ezek a vérrel és váladékkal teli vörös hólyagok. Elküldtem őket boncolásra, és a kapott jelentés szerint valami titokzatos betegséget kaptak, amit „vörös láb"-nak neveznek. Az volt az érzésem, hogy valami szerepe lehetett talán mindebben a víznek, amelyben tartottuk őket: normális csapvíz volt, de kissé savas. Hát-újabb pár pipát szereztem, de ezúttal csak tóvízben tartottuk őket. Ez eddig jó megoldásnak bizonyult, és most, amikor e sorokat írom, mind a két béka jó egészségben van. Egy kis szerencsével talán eljutok oda, hogy tenyészteni tudom majd a pipavarangyokat, hacsak valami újat ki nem találnak, hogy keresztülhúzzák számításaimat.

Másik kétéltű, amelyiknek majdnem olyan érdekes szaporodási módszere van, mint a pipáknak: a kis erszényes béka. Öt darabunk van ezekből az aranyos, zöld és fekete mintákkal csinosan díszített, zömök kis békákból. Ecuadorból hozták őket számunkra. Nagyon jól viselkedtek, jó étvággyal ettek, de semmi jelét nem mutatták, hogy szaporodni szeretnének. Ezért áttettük őket egy nagyobb tartályba, ahol több vizük és több szárazföldjük volt, és ez bevált.

Amikor nincs itt a tenyészidejűk, a nősténynek a háta alsó részén tartott erszénye alig vehető észre. Ha közelről nézed, kissé gyűrött szélű vékony vonalat látsz a bőrön, mintha valamikor megsérült volna, és rosszul forrt volna össze. Amikor azonban eljön a párosodás ideje, a nyílás szembeszökőbb lesz. A békák dalolni kezdenek egymásnak, a nőstény hamarosan visszavonul valami csendes zugba, és egészen furcsa műveletekbe merül. Tagjai hosszas csavargatása árán eljut oda, hogy egyik hátsó lábát felrakja a hátára, lábujjait beleillessze az erszénybe, és elkezdje tágítgatni a bőrt. Amikor az erszényt megfelelően szétfeszítette, kész a párosodásra. Hogy mi módon rakja a tojásokat az erszénybe, az még mindig titok előttem, mert sajnos, elmulasztottam megfigyelni magát a tojásrakást. A következő jellegzetes fázis az, hogy a nőstény porontyoktól dagadó erszénye feltüremlik a hátán, és olyan, mintha az állatot kibelezték volna. A nőstény addig cipeli a tojásokat, amíg valamilyen módon meg nem bizonyosodik róla, hogy a békaporontyok készek a kikelésre. Akkor bemegy a vízbe, és leül. A porontyok kikecmeregnek a zselatinszerű ikrából, és elúsznak, az anya pedig nem érdeklődik többet irántuk. Rájöttünk, hogy a békaporontyok kitűnően megélnek nyershús foszlányokon és fehér kukacokon, azokon a kicsi gilisztaféléken, amelyeket a horgászat szerelmesei csali eledelként tenyésztenek. Amikor kinőtt a hátsó lábuk, és kijöttek a szárazföldre, gyümölcslegyeken és kis földigilisztákon tartottuk őket addig, amíg elég nagyok nem lettek ahhoz, hogy elkezdjék a házi legyek és a dongók fogyasztását.

A kétéltűeket sokkal könnyebb tenyészteni, mint a hüllőket, mert nem kell törődnünk a nedvességgel. A hüllők tojásokat raknak, pergamenszerű héjjal, ami lehet puha vagy lehet kemény. Ha a ketrec hőmérséklete nem megfelelő, vagy ha a levegő nedvességtartalma túl nagy vagy túl alacsony, a tojás tartalma kiszárad vagy megpenészedik. Noha előfordult már, hogy sikerült hüllőtojásokat kikeltetnünk, mindig kilencven az egyhez, hogy hiába próbálkozunk.

Szép eredménynek számított, elég büszkék is voltunk rá, amikor sikerült néhány görög teknősbékatojást kikeltetni. A görög teknős egyike a legelterjedtebb házi kedvenceknek, és egyhangú rendszerességgel, állandóan tojik, de a tojásokból nagyon ritkán kel ki valami. Egy ízben John, azt gondolva, hogy ez a rakás tojás is ugyanolyan kudarcot hoz majd, mint eddig mindegyik, nem sokat teketóriázott velük, valamelyik ketrec alján- amelyikről azt gondolta, megfelelő hőmérsékletű -- elásta őket a homokba. Egyik hét a másik után múlt, és közben teljesen elfeledkezett róluk. Meglehetősen elképedt tehát, amikor egy reggel apró teknőspólyást látott, ahogy körültopogja a ketrecet. Odahívott, és kiástuk a többi tojást is. A hat közül négyben most volt a lakó kelőben. Egyik tojásban a bébi már majdnem kint volt, de a többi háromban a kicsikék csak most kezdték törögetni a tojáshéjat.

Egy kis akváriumba raktuk őket egy homoktányéron, hogy jobban meg tudjuk figyelni a kelést. A tojások akkorák voltak, mint egy pingponglabda, és hasonló alakúak, pergamenszerű héjuk vastag volt, és a pöttöm jószágoknak szemmel láthatóan kimerítő munkát jelentett, hogy kitörjenek a börtönükből. Azt, amelyik a legnagyobb lyukat vágta a héjban, már egészen jól lehetett látni belül, amint körbeforgott, hol első lábát, hol hátsó lábát használta, hogy tágítsa a lyukat. Az orrán ott volt az a kis szaruanyagú csőröcske, amely a kis teknősöknél arra való, hogy az első rést üssék vele a héjon: ez később lehull. De én nem láttam, hogy ez használta volna a csőrét -- a nehéz munkát az első és a hátsó lábával végezte, sok szünetet tartva közben, hogy visszanyerje az erejét. Háromnegyed óráig tartott, míg sikerült végre kitörnie: a tojás ekkor kettéhasadt, és ő kigurult a homokba, páncélja egyik felét kalapként viselve a fején.

Amikor a kis teknősök kimásztak a tojásból, a teknőjük szivacsos volt, idomtalan és nagyon puha, az átmérője kb. akkora, mint egy kétshillinges -- ötforintos -- pénzdarab. Egy-két órán belül azonban változás következett be: mintha valaki biciklipumpával fújta volna fel. A teknő kigömbölyödött, az eddigi lapossága eltűnt, csinosan domborodott, és sokkal keményebbnek is látszott, noha valójában még mindig olyan lágy volt, mint a nedves karton. A tojásnál annyival nagyobbak lettek most már, hogy ha nem magam láttam volna őket az előbb kikelni, azt mondtam volna, képtelenség, hogy most jöttek ki egy ilyen kicsi börtönből. Észrevettem, hogy amikor kikeltek, a körmük nagyon hosszú volt és éles, feltehetően hogy könnyebben kitörhessenek a tojáshéjból. Nagyon rövid idő alatt viszont a rendes hosszúságúra koptak.

Igen sok órát töltöttem azzal, hogy megfigyeljem ezt a kikelési folyamatot, de minden egyes pillanat megérte a fáradságot. Nagy csodálattal viseltettem ezek iránt a gömbölyű, komoly kis teknősök iránt, mert nem könnyű dolog kitörni a tojásból. A legjobban talán az mulattatott, hogy a kis hüllő -- miután a hátsó lábával tágított egyet a nyíláson -- megfordult bent a tojásban, a következő pillanatban pedig már ráncos és szomorú kis arca kukkantott ki a tojáshéj résén, mintha a teknős meg akarta volna magát nyugtatni, hogy a külvilág még ott van, és még mindig olyan vonzó, mint amikor utoljára látta.