Néhányan a Szalon munkatársai közül (infó: egérrávitel a képre)

 
 

 

 

 

 

 

 

 
 
Bejelentkezés:
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 


 

 

Kedves Látogatónk! Hálásak vagyunk a bejegyzések olvasására szánt idejéért!


Bookmark and Share

 
Látogatottság:
Indulás: 2010-07-05
 

A porból kiáltok!

Ne nézzetek

rám ferde szemmel,

tele van a lelkem félelemmel,

és nem vagyok más

csak egy ember,

sem szentéletű,

sem gazember.

Nem vagyok

pogány mint vazúl,

csak a föld porából gyúrt az Úr,

néha keservesen sírok,

néha buta verseket írok,

néha szeretnék még élni,

máskor a túlvilágra lépni.

De lelkemben halkan

cseng az ének

"szeretném ha szeretnének

s lennék valakié!"

 

Katt a képekre!

 

 
Bloggereink

 

 

 

Munkatársaink honlapjai, blogjai

 

 

 

 Baráti blogok:

 
Finom sütemények blogja!

 
Szalonunk a Facebookon

 


Jépont honlapja,

blogjai


Irodalmi portálok


Dudás Sándor képei





 

Váczy J. Tamás est 1992. Hatvan

 

 
Pályázati hírdoboz

 

 

 
Szabad Szalon
 
Linkajánló:
 
Felíratkozás hírlevélre
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Blogajánló

 

 

 

A nap vicce

 

 

Üzenőfal
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Blogoldal: ide lehet tartalmat feltölteni, írni!

Gerald Durrell: Állatkert a kastély körül (4. fejezet)

2011.08.31. 06:21, Közzétette: Kepes Károly
Címkék: durrell irodalom

Claudius a melegágyak közt

 

Kedves Mr. D urrell,

szokta Ön kitömetni az állatait? Ha egyszer ki akarja tömetni az állatait, én kitömném Önnek, nagy tapasztalatom van állatok kitömésében...

 

Amikor az ember új állatot szerez, az adódó sok bökkenő közül az egyik az, hogyan szokik majd meg! Amíg rá nem jön, hogy az új ketrecét otthonának tekintse, és meg nem tanulja azt is, hogy bízzék az emberben, addig nyugtalan lesz. Sok módja van annak, hogy egy állatot rávezessünk arra, otthon érezze magát nálunk, és ezek aszerint változnak, hogy milyen fajjal van dolgunk. Néha különleges kis ínyencfalatokat kell az állatnak adnunk, hogy mohó étvágya feledtesse félelmét. Ha nagyon ideges jószággal akad dolgunk, külön ládát kell neki készíteni, ahova elbújhat, vagy fedjük be a ketrec elejét zsákokkal, amíg el nem hiszi, hogy nem akarjuk bántani. Néha a legkülönösebb módszert kell alkalmaznunk, hogy bizalmat ébresszünk az állatban. Sok gondunk Topsyval jó példa erre.

Egy hideg téli napon egy észak-angliai állatkereskedő üzletében nézelődtem, van-e valami érdekes, amit megvehetnék állatkertem számára. Ahogy a boltban körülsétáltam, az egyik sarokban egy igen nedves aljú, sötét ketrecet vettem észre, és a rácsok közül végtelenül szomorú kis arc meredt rám, szánandóbbat talán sohasem láttam. Szénfekete volt, nagy, fényes szempár ragyogott benne, amely mintha állandóan könnyben úszott volna. Az arcot vörösesbarna szőrzet keretezte, rövid és tömött, mint holmi drága szőnyeg bolyha.

Jobban odahajoltam és láttam, hogy az arc egy kölyök gyapjas makié, ez az egyik legelragadóbb dél-amerikai majomfaj. Ez a szerencsétlen nem lehetett több néhány hetesnél, és túl kicsi volt még ahhoz, hogy elválasszák az anyjától. Nyomorultul kuporgott a ketrec padlóján, didergett és köhécselt, az orra csöpögött, a prémje ragacsosan és kócosán tapadt a piszoktól. A ketrec állapotából, szagából úgy ítéltem, hogy nyilván enteritise van, ráadásul meg is hűlt, láthatólag már a tüdőgyulladás határán tart. Nem olyan állat volt, amelyet bárki ép ésszel megvenni szándékozna. De szegény pára csak rám tekintett a nagy, sötét, kétségbeesett szemével, és nekem végem volt. Megkérdeztem a kereskedőt, mennyit kér a kis majomért. Azt felelte, hogy eszében sincs eladni nekem, mert én mindig jó vevője voltam, az állat pedig nyilvánvalóan rövidesen elpusztul. Azt feleltem, tudom, hogy az állat megvétele kockázatot jelent, de ha odaadja nekem, és életben marad, megfizetem az árát, ha pedig elpusztul, nem fizetek. Némileg vonakodva, de belement az alkuba, a panaszosán sipítozó kis makit beraktuk egy szalmával teli dobozba, és rohantam vele vissza Jerseybe. Tudtam, ha nem kap nagyon gyorsan valamilyen kezelést, vége, és lehet, hogy már most is túl késő.

Amikor visszaértem Jerseybe, az apróságot -- akit valaki Topsynak keresztelt el -- beraktuk egy meleg ketrecbe, és megvizsgáltam. Tüstént láttam, először is antibiotikumot és vitamininjekciókat kell adni neki, hogy le tudja küzdeni az enteritist és a hűlést. Másodszor pedig meg kell tisztítani a tulajdon ürülékével beszennyezett bundáját, mert ha ilyen állapotban hagyjuk, kiütéseket kap, és minden szőre kihull. Fő gondunk az volt, hogyan fogjuk Topsyt rávenni, engedje mindezt elvégezni magán. A legtöbb kismajom néhány óra leforgása alatt ragaszkodni kezd emberi mostohaszüleihez, és általában semmi baj nem szokott lenni velük. Mivel azonban Topsynak nyilvánvalóan a lehető legrosszabb tapasztalatai lehettek az emberi lényekkel, amint kinyitottuk a ketrece ajtaját, idegbeteg visító rohamokba lovallta magát (amilyenekre csak a gyapjas majmok képesek). Ha erőszakot alkalmazunk, ez több bajjal jár, mint haszonnal, márpedig az orvosi kezelést meg kell kapnia, különben elpusztul. Ekkor fényes gondolatunk támadt.

-- Topsy ugyan minket nem fogad el mostohaszülőnek, de hátha elfogad valami mást? Vajon mit szól egy játék mackóhoz?

Tele voltunk kétségekkel, de valamit próbálnunk kellett, szereztünk hát egyet. A medve kellemes, bár kissé üres arckifejezéssel bámult, és kb. akkora volt, mint Topsy anyja lehetett; beraktuk hát a ketrecbe, és vártuk az eredményt. Topsy eleinte nem mert a közelébe menni, később azonban felülkerekedett a kíváncsisága, és megérintette. Amint felfedezte, hogy prémes bundája van, és oda lehet hozzá simulni, melléje bújt, és félórán belül olyan vad, birtokló szenvedéllyel csüngött rajta, hogy egészen meghatódtunk.

Ezek után Topsy teljesen megváltozott. Addig, amíg karjával, lábával, farkával a játék mackóba kapaszkodhatott, megszűnt a félelme az emberi lényektől. Egyszerűen kiemeltük a mackót a ketrecből a piócaként hozzátapadó Topsyval, a pöttöm jószág pedig hagyta, hogy azt tegyünk vele, amit akarunk. Sikerült is neki injekciót adnunk, meg tudtuk tisztítani az összeragadt bundáját; néhány nap múlva már a gyógyulás útjára lépett, és egészen szemrevaló kismajom lett belőle. Ekkor jött azonban a másik baj : teltek-múltak a napok, a játék mackó egyre piszkosabb lett, úgyhogy végül elhatároztuk, kiszedjük Topsy ketrecéből, kimossuk és fertőtlenítjük. Topsy végtelen elkeseredésére ki is vettük a mackót. Azonnal visító rohamot kapott. A majmok családjából a gyapjas makiknak van a legharsányabb, legfülsértőbb sipítása, amit valaha hallottál, olyan sivítás, amely beléd hasít, és megfagyasztja a véredet, mint a kés csikorgása a tányér szélén, milliószorosára felerősítve. Bedugaszoltuk a fülünket, és azzal a gondolattal vigasztaltuk magunkat: tíz percen belül majd csak abbahagyja, ha rájön, hogy úgyse kapja vissza a mackóját. Topsy azonban nem hagyta abba. Kitartóan végigsipította a délelőttöt, és mire eljött a löncs ideje, foszlányokban voltak az idegeink.

Csak egy megoldás volt: felpattantunk a teherautóra, elvágtattunk a városba, és több játékboltot végigjárva sikerült végül találnunk egy olyan játék mackót, amelyik erősen hasonlított Topsy eredeti mackójához. Rohantunk vissza az állatkertbe, és a zsákmányt sietősen begyömöszöltük Topsy ketrecébe. Félbehagyta a visítozást, harsány örömsikolyt hallatott, rávetette magát az új mackóra, szorosan körülfonta karjával, lábával, farkával, és azonnal mély álomba merült. Ezek után a játék mackók váltották egymást, míg az egyik mosásban volt, a másik átvállalta a mostohaanya kötelességeit, és ez az elrendezés tökéletesen kielégítette Topsyt.

A csöppség azonban idővel annyira megnőtt, hogy nagyobb lett, mint a mackói, és úgy gondoltuk, lassan el kell őt választani tőlük, hiszen ha bekerül majd egy nagy ketrecbe, a többi gyapjas maki közé, oda nem viheti magával a mackókat. Itt az ideje, határoztuk el, szokjon hozzá, hogy valami társa legyen a ketrecében, kikerestünk hát egy nagy, vörös, nyugodt természetű és teljesen agytalan tengerimalacot. Beraktuk Topsy ketrecébe; az eleinte nem vett róla tudomást, épp csak ha túl közel ment a drága mackójához, pofon ütötte. Elég hamar rájött azonban, hogy mint hálótársnak, a tengerimalacnak van egy nagy előnye a mackóval szemben, éspedig az, hogy beépített központi fűtéssel rendelkezik. A tengerimalacnak -- az egyszerűség kedvéért Haroldnak neveztük -- elég borús véleménye alakult ki minderről. Először is, ha egyáltalán valami gondolat csiholódott valahogy a fejében, ez csak ennivalóra vonatkozhatott. Harold élete munkája kimerült abban, hogy ehetőség szempontjából megvizsgált mindent, amivel érintkezésbe került, és semmiképp nem volt ínyére, hogy életművét megzavarja egy zsarnokoskodó gyapjas maki. Topsynak viszont tökéletesen kialakult elképzelései voltak arról, mikor helyes fölkelni, mikor helyes lefeküdni, mikor kell játszani stb., és nem látta be, miért változtasson ezeken az elképzeléseken pusztán azért, hogy összeegyeztesse Harold étkezési szokásaival. Harold rádöbbent: abban a pillanatban, amikor egy tisztességes darab sárgarépát vagy hasonló kellemességet talál, Topsy azonnal elhatározza, hogy itt a lefekvés ideje, megragadja a két hátsó lábát, és a legmegalázóbb módon bevonszolja a szalmás ládájukba. Itt, méltatlanságra méltatlanságot halmozva, Topsy a hátára mászik, karját, lábát és farkát ráfonja, hogy ne tudjon elmenekülni, és azonnal mély álomba merül, miközben olyan látványt nyújt, mint egy nagyon kicsi és gömbölyű sárga lovon ülő túlméretezett zsoké.

A másik dolog, ami Haroldot nyugtalanította: Topsynak az a szilárd meggyőződése volt, hogy adott alkalommal a tengerimalac ugyanolyan könnyedséggel tud az ágak között ugrálni, mint ő maga. Bizonyosra vette, ha egyszer fel tudja vinni az ágak közé, Harold nagyszerű mászónak fog bizonyulni, csak addig nehéz, míg felemeli a földről. Csupán egyik kezével tudta fogni, Harold viszont kövér volt, súlyos, és ő maga egyáltalán nem igyekezett. Topsy némi erőfeszítés után az egyik hóna alá dugta őkelmét, aztán mászni kezdett felfelé, de alig jutott föl néhány hüvelyknyit, Harold kicsúszott a karja alól, és lepottyant a ketrec padlójára. Szegény Harold, azt hiszem, nagyon sokat szenvedett Topsy keze közt, céljainknak azonban megfelelt, mert Topsy hamarosan elfeledkezett a játék mackóiról, és el tudta foglalni helyét a nagy ketrecben a többi gyapjas makimajom közt. Haroldot visszaraktuk a tengerimalac-ketrecbe, ahol reggeltől estig térdig zöldségben állva, komor elszántsággal majszol magának utat az ennivalóban.

A szoktatási korszaka alatt elég sok gondot okozott nekünk egy másik állat, Fred, a nyugat-afrikai patasmajom. Felnőtt hím, a valaha látott legnagyobb patasok egyike, és személyes házikedvence volt egy családnak Angliában. Rejtély előttem, hogyan sikerült nekik megférniük Freddel, míg ekkora méreteket öltött, s még komolyan meg sem harapta őket! A metszőfogai ugyanis jó két hüvelyk -- öt centiméter -- hosszúak voltak, és olyan élesek, mint a borotva. Addig a napig, amíg hozzánk került, Fred esténként bejáratos volt a gazdái lakásába, és nézte a televíziót.

De a legeslegborzasztóbb dolog Fred ruházata volt! A patasmajmokat vastag, élénk árnyalatú, vöröses bunda borítja, és Fred úgy érkezett, hogy egy rikító, postaláda-piros kötött pulóvert viselt. Ettől a színösszeállítástól a személyzetünknek még a divat iránt legközönyösebb tagja is meghökkent. A bajt az okozta, hogy Frednek hiányzott a televízió és az autózás, és szentül hitte, hogy valamilyen módon mi vagyunk a felelősek azért, amiért mindezt nélkülöznie kell, és ezért a kezdet kezdetétől fogva utált mindnyájunkat, teljesen és részrehajlás nélkül. Ha valaki közel ment a ketrecéhez, nekiugrott a dróthálónak, és dühösen rázni kezdte, vad fintorokkal vicsorítva összes fogait. Beláttuk: amíg valami kis jelét nem adja majd, hogy bízik bennünk vagy megszeretett minket -- ha erre egyáltalán sor kerül valaha --, semmit nem tehetünk, hogy szörnyű kis kötött kabátját leszedjük róla. Fred pedig csak üldögélt az ágak közt a ketrecében, makacsul viselte vörös zekéjét, és semmi jelét nem adta, hogy megbocsátana nekünk. Hozzá még, ahogy a napok múltak, a pulóver egyre piszkosabb és borzasabb lett, úgyhogy Fred végül úgy festett, mintha épp most került volna elő valami ínség sújtotta nyomortanyáról.

Mindenfélét próbáltunk, hogy megszabadítsuk ettől az egészségtelen ruhadarabtól, de teljesen sikertelenül. Fred, úgy látszott, még büszke is rá, és nagyon haragudott, ha megkíséreltük lehúzni róla. Kezdtük számítgatni, mennyi időbe fog telni, míg a gyapjú természetes úton szétbomlik és lehull róla, de bárki kötötte is a pulóvert, jó erős fonalat választott, és beláttuk, évekbe telik még, mire teljesen tönkremegy. A sors azonban kezünkre játszott. Hőhullám jött, és az emlősök házában, ahol Fred élt, felszökött a hőmérséklet. Eleinte élvezte, később azonban már neki is túl sok lett, és észrevettük, hogy merengve húzogatja magán a pulóverét. A következő reggel a szemsértő ruhadarab csinosan felakasztva ott lógott Fred ketrecében egy ágon, és egy hosszú bot segítségével sikerült kihalásznunk. Ettől kezdve Fred fokozatosan szelídült; sohasem lesz igazán megbízható, de legalább most már kevésbé hajlamos rá, hogy az emberi lényeket ellenségeinek tekintse.

Egy másik állat, amelyik elég sok bajt okozott nekünk az első időkben, Millicent volt, a malabarmókus. A malabarok a mókuscsalád legnagyobb tagjai, Indiából származnak. Vagy két láb -- 60-61 cm -- hosszúak, zömök testűek és nagyon bozontos farkúak. A testük hasi részei sáfránysárgák, a háti részek dús mahagóni vörösek, és hatalmas fülbojtjuk van, olyan, mintha két fekete skót erszényt tűztek volna a fejükre. Mint a mókusok általában, ezek is nagyon elevenek, fürgén mozognak, kíváncsiak, de a többivel ellentétben, bennük nincs meg az az ideges kívánság, hogy mindent megrágjanak, ami az útjukba kerül. Millicent azonban kivételt képezett. Azt tartotta, a természet pusztán abból a célból áldotta meg néhány kiálló, élénk narancssárga foggal, hogy szétromboljon velük minden ketrecet, ahova bezárják. Emögött nem volt semmiféle szökési vágy, mert amint egy nagy lyukat rágott a ketrec egyik oldalán, tüstént átment a másikra, és kezdte elölről. Egész vagyont költöttünk a javítási munkálatokra, míg aztán számára külön fémlemezekkel béleltünk ki egy ketrecet, és ez aztán gátat szabott további tevékenységének. Mivel azonban féltünk tőle, hogy hiányozni fog neki a munkaterápiás elfoglaltság, nagy fahasábokat raktunk be hozzá. Ezeken is keresztülrágta magát, akár a villanyfűrész.

Eleinte Millicent nem volt valami szelíd, és habozás nélkül belemélyesztette a fogait az ujjadba, ha elég balgán alkalmat adtál neki erre. Semmiféle vesztegetéssel, gomba vagy makk ínyencfalatokkal nem tudtuk elcsábítani, hogy kezesebb legyen, és arra a meggyőződésre jutottunk: ő is egyike azoknak az állatoknak, amelyek sohasem szelídülnek meg. Egyszer azonban furcsa dolog történt: Millicentet egy nap elerőtlenedve, fekve találtuk ketrece padlóján. Betegségének semmiféle nyilvánvaló tünetét nem lehetett látni, és nehéz volt megállapítani, mi baja lehet. Ha látom, hogy egy állat valamilyen titokzatos betegségben szenved, két dolgot szoktam csinálni : valami antibiotikumot adok neki, és melegen tartom. Ezért Millicent kapott egy injekciót, és átvittük a hüllők házába, mert ez az egyetlen hely, ahol a nyári hónapok alatt is tart a fűtés.

Néhány nap alatt eléggé rendbe jött, de még mindig bágyadtan lézengett. A csodálatos az volt, hogy valami változás következett be a természetében is. Heves embergyűlölőből olyan forró homo sapiens-rajongóvá vált, hogy szinte zavarba estünk. Elég volt kinyitni a ketrece ajtaját, már a karjaidba vetette magát, gyengéden szopogatta az ujjaidat, komolyan a szemedbe nézett, miközben hosszú bajusza remegett az érzelmektől. Mindennél jobban szeretett a karunkon elnyúlni, mintha egy faágon lenne, és ebben a helyzetben órákon át szunnyadozott, ha hagytuk.

Mivel ennyire megjavult a természete, minden reggel kiengedték a ketrecéből, hogy őgyelegjen a hüllőházban. Nagyon hamar fölfedezte, hogy a teknősök rekesze nyújtani tudja mindazt, amit egy magára adó malabarmókus kívánhat: infravörös lámpa áraszt kellemes, egy helyre központosított meleget, eszményi ülőhelyül szolgál az óriásteknősök háta, és nagy bőségben akad gyümölcs és zöldség, így, míg az óriásteknősök nehézkesen mászták körül ketrecüket, Millicent a teknőjük tetején kuporgott. Olykor, ha valamelyik egy csábító gyümölcsdarabot látott, és épp kezdte kinyújtani a nyakát, hogy bekapja, Millicent leugrott a hátáról, felkapta a gyümölcsöt, és újra visszapattant a nyergére, mielőtt a teknős rájött volna, mi is történt. Amikor elkövetkezett az idő, és Millicent eléggé felépült ahhoz, hogy visszatérjen a kisemlősök házába, azt hiszem, az óriásteknősök boldogok voltak, hogy megválhattak tőle: nemcsak többletterhet jelentett teknőjük cipelésénél, hanem nagyon megviselte az idegeiket is az ínyencfalatok folytonos eltűnése az orruk elől.

Csodálatos, hogy a vadon fogott állatok (ellentétben a fogságban neveltekkel) mennyire másként szokják meg a bezártságot. Némelyiknél jókora időre van szükség, hogy végre beilleszkedjék, a másik meg az érkezés pillanatától fogva úgy viselkedik, mintha ott született volna az állatkertben. Egyszer egy ügynök egy pár szürke gyapjas majmot küldött, akkor kapta őket közvetlenül Brazíliából. Úgy találtuk: a hím nagyszerű példány, teljesen felnőtt, kb. tizenkét-tizennégy éves. Ennek nem nagyon örültünk, mert félő volt, hogy egy ilyen korú felnőtt majomnak hosszú időre lesz szüksége, míg megszokja a fogságot; az is lehet, hogy emészti majd magát, és elpusztul. Ahogy megérkezett, a párjával együtt kiengedtük a ketrecébe, gyümölcsöt és tejet hoztunk számukra. Amint ezt meglátta, izgalomba jött, és amint a ketrecajtót kinyitottuk, legnagyobb elképedésünkre egyenesen odajött, enni és inni kezdett, úgy, hogy mi a kezünkben tartottuk a tányérját, mintha évek óta élt volna velünk, nemcsak néhány perce. Az első pillanattól kezdve szelíd volt, jól evett, és úgy látszott, nagyon élvezi az új életét.

Sok állat van, amelyik a szoktatás ideje alatt elszánt kísérleteket tesz, hogy megszökjék ketrecéből, nem azért, mert szabadságra vágyik, hanem mert hiányzik neki a régi helye, az utazóláda, amelyet már megszokott, és otthonának tekintett. Láttam egyszer egy állatot: amikor kivették a kis utazóládájából, és tágas, jól felszerelt ketrecébe tették, három napig küszködött, hogy ki tudjon törni, és amikor végül sikerült neki, nyílegyenest rohant a régi utazóládájába, ott találtunk rá, ahogy benne ült. Az egyetlen megoldás az volt, hogy berakjuk az utazóládát az új ketrecbe. Ez meg is történt, ezután az állat azt használta hálószobául, és egészen otthonosan elhelyezkedett.

Előfordul aztán, hogy ha egy állatnak sikerül megszöknie, súlyos problémák elé állítja az embert. Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, amikor Claudius, a dél-amerikai tapír valahogy kiszabadult a karámjából. Aki az esti etetésnél bement a ketrecébe, gondosan becsukta maga után a kaput, de a reteszt nem húzta a helyére. Claudius, aki épp egyik éjjeli körjáratát tartotta birodalmában, nagy örömmel észlelte, hogy az eddig áthatolhatatlannak vélt kapu most enged gyöngéd döfögetésének. Úgy vélte, ez az éjszaka kiválóan alkalmas arra, hogy egy kis kirándulást tegyen a környékre. Az ő szemszögéből nézve csakugyan alkalmas is volt az éjjel, mert koromsötét volt, és a zápor úgy ömlött, hogy a trópusokon kívül ritkán láttam hozzá foghatót.

Negyed tizenkettő lehetett, már épp lefeküdni készültünk mindnyájan, amikor egy feldúlt és bőrig ázott gépkocsizó érkezett, és zörgetni kezdett a bejárati ajtón. Az eső zuhogását túlkiabálva közölte: az autó reflektora fényében épp most látott egy nagy állatot, és bizonyos benne, hogy csak hozzánk tartozhat. Megkérdeztem, milyen volt az állat, mire azt felelte, rosszul sikerült shetlandi póninak rémlett, elefántormánnyal. Megállt a szívverésem, mert tisztában voltam vele, milyen messze és milyen gyorsan tud vágtatni Claudius, ha alkalma nyílik rá! Ingujjban voltam és papucsban, de arra sem maradt időm, hogy az időjárásnak megfelelő ruházatot öltsek, mert a gépkocsivezető a birtokunkkal szomszédos földön látta az állatot, és el akartam kapni, mielőtt túl messze kóborol. Lerohantam a kis házhoz, és mindenkit felzavartam az itt lakó személyzetből. Különféle hálómezekben tódultak ki az esőbe, és arrafelé özönlöttünk, amerre a motoros szerint a tapírunk eltűnt. Ez jókora virágtábla volt, és legközelebbi szomszédunk, Leonard du Feu birtokához tartozott. Leonard eddig a legtürelmesebb és legrokonszenvesebb szomszédunknak bizonyult, ezért eltökéltem, ha csak egyetlen mód is van rá, nem hagyom, hogy Claudius kárt tegyen a birtokában. Miután ezt a fogadalmat kimondtam magamban, teljes borzalmamra visszaemlékeztem, hogy azt a virágtáblát, amelyen a hír szerint Claudius bujkál, Leonard a közelmúltban ültette be anemonákkal. El tudtam képzelni, hogy a több mázsás Claudius mit hagy meg a kényes növények gondosan ültetett soraiból, különösen mert rövidlátása miatt az irányérzéke még jó időben sem volt valami kiváló.

Bőrig ázva értünk a virágtáblához, és körülvettük. Csakugyan ott állt Claudius, nyilvánvalóan évek óta nem volt ilyen remek éjszakája. Kéjesen élvezte a számára eszményi nedvességet: nincs más, ami az életet olyan széppé tudná tenni, mint egy sűrű zápor. Ott állt, mint egy kicsapongó római császár a zuhany alatt, elmélyülten rágcsált egy nagy csomó anemonát. Amikor meglátott, üdvözlő hangokat hallatott -- nevetséges, magas sivítást, olyanfélét, mint amikor nedves ujjunkkal egy léggömböt dörzsölünk. Nyilvánvaló volt, örül a találkozásnak, és reméli, hogy csatlakozunk hozzá, az éjszakai kóborlásában, valahogy azonban egyikünknek sem szottyant nagy kedve ilyesmire. A csontunkig átnedvesedve reszkettünk a hidegtől, és egyetlen vágyunk az volt, hogy Claudiust a lehető legkevesebb bajjal visszahajtsuk a karámjába. Kiadtam a remény nélküli és teljesen hiábavaló jelszót:

-- Ne lépjetek a növényekre!

Majd előrevezényeltem tapírfogó különítményemet, és zord csapatként körülvettük Claudiust. Egyetlen pillantást vetett ránk, de magatartásunkból és viselkedésünkből tüstént felmérte: felfogásunk nem teljesen azonos, ha arról van szó, hogy más emberek földjén szökdécseljünk fél tizenkettőkor egy esős éjszakán, ezért úgy döntött, hogy nem szívesen bár, de faképnél kell hagynia bennünket. Csak addig a pillanatig késlekedett, míg újabb csomó anemonát nem tépett ki, aztán rövid vágtában átvágott a virágtáblán, a rombolás olyan sávját hagyva maga mögött, amilyet csak egy elszabadult bulldózer taposhatott volna. Földkoloncokat cipelő papucsos lábunkkal bukdácsoltunk utána. Sebességünket nemcsak a sár korlátozta, hanem az a tény is, hogy mi a virágsorok közt próbáltunk futni, nem pedig rajtuk szaladtunk. Emlékszem, megjegyeztem magamnak, arra fogom kérni Leonard-t, hogy a jövőben egymástól távolabbra ültesse a virágsorokat, mert ez fölöttébb megkönnyítené bármely szökött állat elfogását. A kár, amit Claudius a virágokban tett, épp elég nagy volt, de jött még rosszabb is. Hirtelen oldalra vágott, és ahelyett hogy a következő táblába rohant volna, mint reméltük (ugyanis az legelő volt), egyenest Leonard du Feu zöldségeskertjébe vágtatott. Megtorpantunk, és levegő után kapkodtunk, miközben az eső patakokban csurgott rólunk.

-- Az isten szerelméért -- mondtam csak úgy általában, mindenkinek --, kergessétek ki ezt az átkozott állatot ebből a kertből, mielőtt teljesen tönkreteszi!

Alig ejtettem ki ezeket a szavakat, a kert mélyéből már hallatszott is valamilyen csörömpölő zaj, ami mindennél világosabban jelezte, hogy Claudius, szokásos rövidlátó módján ügetve előre, keresztülgázolt Leonard melegágyain. Mielőtt még bármi okosat tehettünk volna, Claudius eldöntötte, hogy Leonard kertje nem eléggé kedvére való, utat tört magának egy sövényen keresztül, tátongó rést tiporva az addig gondosan nyesett kertészeti remekműbe, és szapora kocogással eltűnt az éjben. Az irány, amerre elindult, újabb veszedelmet rejtegetett, mert egyenesen a kis tavunk felé tartott. A tapírok vad állapotukban fölöttébb kedvelik a vizet, kitűnő úszók, és elég hosszú ideig víz alatt tudnak maradni. Az a lehetőség, hogy egy koromfekete, zimankós éjjel végig kell kutatnunk egy tapír után egy negyedhektárnyi sötét víztükröt, jelentéktelenné zsugorította egy tű szénakazalban való megkeresésének a feladatát. Csapatom többi tagjában ugyanakkor merült fel ugyanez a rémítő gondolat, rohanni kezdtünk, ahogy életünkben még nem rohantunk, és épp az utolsó pillanatban sikerült utolérnünk Claudiust. Megközelítve gömbölyű hátsórészét, lendületes vetődéssel rádobtam magam, és több szerencsével, mint irányérzékkel, sikerült elkapnom az egyik hátsó lábát. Harminc másodperc múlva már megbántam. Claudius kirúgott, patájával hatalmas ütést mért a fejemre, úgyhogy csillagokat láttam, aztán vágtába csapott át, engem megalázó módon a sárban vonszolva maga után. Addigra azonban már olyan vizes voltam, annyira fáztam, olyan sáros lettem és olyan dühös, hogy elszántan csüggtem rajta, mint kullancs a viharban. Makacsságom megtermetté a gyümölcsét, mert elvonszolt testem súlya annyira lelassította Claudius iramát, hogy a többiek utolérhették és rávethették magukat testének különféle részeire. A tapírokkal e tekintetben a fő nehézség az, hogy gyakorlatilag nincs rajtuk semmi, aminek igazán jó fogása volna: a fülek nagyon kicsik, és nagyon bizonytalanul lehet csak megmarkolni őket, a farok parányi, sörénye nincs, így az egyetlen dolog, amelyet a siker halvány reményével megragadhatsz, a lába, Claudius lába azonban kövér volt és síkos az esőtől. Mi azonban mindnyájan komor kitartással markoltuk, miközben Claudius ugrált, rúgkapált, és méltatlankodva horkantott. Amikor valamelyikünk fogása meglazult, a másik azonnal átvette a helyét, így aztán Claudius nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy rossz módszert választott elcsüggesztésünkre. Abbahagyta a pörgést, egy pillanatig elgondolkozva állt, aztán egyszerűen lefeküdt, és ránk pislogott.

Ott toporogtunk körülötte, átázva, kimerültén, és egymásra bámultunk. Mi öten voltunk, velünk szemben pedig egy több mázsás, vonakodó tapír. Az, hogy cipeljük, meghaladta erőnket, viszont teljesen nyilvánvaló volt, hogy Claudiusnak esze ágában sincs közreműködni. Ott feküdt, makacs arckifejezéssel. „Ha azt óhajtjátok, hogy visszakerüljek az állatkertbe -- jelezte világosan a tekintete --, akkor bizony cipelhettek!" További erősítésre nem számíthattunk, tehát úgy látszott, holtpontra jutottunk. De ha Claudius elhatározta, hogy megmakacsolja magát, csökönyös leszek én is -- gondoltam eltökélten. Víztől csöpögő csapatom egyik tagját visszaküldtem az állatkertbe kötélért. A fogságba ejtésnek ezt a roppant szükséges kellékét persze eleve magammal kellett volna hoznom, de naivságomban azt képzeltem, hogy Claudius visszahajtása a karámjába kb. annyi fáradságunkba fog kerülni, mintha egy házikecske lenne.

Amikor a kötél megérkezett, szorosan Claudius nyaka köré kötöttünk, vigyázva, nehogy csúszócsomót csináljunk. (Bőrig ázott különítményünk egyik tagja ugyan azt morogta, hogy az ideális egy csúszócsomó lenne.) Ezután ketten megragadtuk a kötelet, ketten megfogták a fülét, az ötödik elkapta a két hátsó lábát, és jelentős erőkifejtés árán felállítottuk és vagy tízlábnyira eltalicskáztuk a bitangot, míg újra összeomlott. Kis szünetet tartottunk, hogy lélegzethez jussunk, aztán újrakezdtük. Megint sikerült továbbfuvaroznunk vagy tízlábnyit -- azaz három métert --, miközben elvesztettem az egyik papucsomat, és a kezemre rátaposott a csapatunk egyik legnagyobb és legsúlyosabb tagja. Újra pihentünk egyet; leverten vesztegeltünk, lihegtünk az esőben, cigaretta után vágyakoztunk, és egyhangúan eldöntöttük, hogy a tapír olyan állat, amilyet soha, semmilyen körülmények közt nem lett volna szabad kitalálni.

A tábla, ahol ezek a műveletek folytak, nagy volt és sáros. Az éjszakának ebben az órájában, a zuhogó esőben úgy festett, mint egy hajdani tankgyakorlótér, amelyet most már elhagytak, mert a tankok többé nem bírnak átgázolni rajta. A sár olyan ragadósnak bizonyult, mint sehol másutt Jersey szigetén. Másfél óránkba került, míg Claudiust kicibáltuk erről a földről, és a végén úgy éreztük magunkat, mint azok, akik Stonehenget, ezt a délnyugat-angliai, hatalmas kövekből összerótt, druida szentélynek tartott őskori emléket létrehozták! Isten csodája, hogy egyikünk sem szakadt meg! Végső rettenetes erőfeszítéssel kivontattuk Claudiust a tábláról, átcibáltuk a mezsgyén, be az állatkertbe. Itt újra pihenni akartunk, hogy erőre kapjunk, Claudius azonban akkor úgy határozott, hogy miután visszavittük az állatkert területére, és nyilvánvaló, hogy elkerülhetetlenül vissza fogjuk hajtani a karámjába is, ostobaság volna tovább huzakodni. Hirtelen lábra állt, és mint a kilőtt rakéta, nekilendült, miközben mi kétségbeesetten fityegtünk teste különböző részein. Nevetségesnek tetszett másfél óra hosszat tett minden borzalmas erőfeszítésünk, hogy egyáltalán moccanásra bírjuk, miközben most meg azért kell ott lógnunk a kövér testén, hogy fékezzük a rohanásában, nehogy a szokásos csetlő-botló módján nekirohanjon még valamelyik gránit kapuoszlopnak, és megsérüljön, vagy talán meg is ölje magát. Úgy csüngtünk rajta, mint tengeri nyúlhalak a sebesen úszó cápán, és nagy megkönnyebbülésünkre további baleset nélkül sikerült visszakormányozni ingerlékeny járművünket a karámjába, majd mi is visszatérhettünk hálószobáinkba, tele zúzódásokkal, átfázva, sárral bontottan. Forró fürdőt vettem, hogy magamhoz térjek, és miközben álmosan hevertem a vízben, azon töprengtem, hogy a legrosszabb még hátravan: reggel telefonálnom' kell Leonard du Feu-nek, és meg kell próbálnom bocsánatot kérni fél hektár összetaposott anemonáért és tizenkét ripityomra tört üvegházért.

Jacquie, mint mindig, részvétlen maradt. Ahogy hanyatt feküdtem a fürdő vigasztaló melegében, kezem ügyébe helyezett egy nagy adag whiskyt, és röviden értékelte az éjszaka erőfeszítéseit:

-- Te vagy az oka -- mondta --, kellett neked ez az átkozott állatkert?!

1 hozzászólás
Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
Idézet
2011.08.31. 16:31
kodrane

Micsoda kalandok!  Jó lenne nekem is egy ilyen álatkert, de nekem csak az jutott, hogy ismét szaporodott a cicacsalád!  Így már 6 cicáról kell gondoskodnom!  

Utolsó hozzászólásokÚjabbak 1 KorábbiakLegelső hozzászólások
 

 <-Kezdő old.  Utolsó old.->

 
Feltöltés: Bejelentkezés után középen az Új blogbejegyzésre kell kattintani
 
 
Navigáció
 

 

 Vendégírók blogja  

  English blog  

  Bejegyzések  

  Galériák  

  Vendégkönyv  

 Regisek fotói  

  Levélküldő

 Rekámoldal

 Fórum (Itt lehet véleményezni a bejegyzéseket!)


 

 
 
Menü
 

 


Feltöltési minitanfolyam


A cimkézésről


 Cimkézettek:

(Bármelyik névre kattintva az illető szerző minden bejegyzése megjelenik!)

abububerczy

Áron Attila

Balla D. Károly

Bátai Tibor

 Boér Péter Pál

Bogdán József

Csárádi Edit 

Császár László

 Csordás László

Dudás Sándor

Fabó Kinga

Faludi Éva

Faludy György

Farmosi László 

 Kepes Károly

Kodrán Erzsébet

Kun Éva   

Láng Judit

Németh Péter Mikola

Petrozsényi Nagy Pál

Polgár Julianna

Radmila Marković 

S. Szabó István

Szalay' Netala' László 

Szmolka Sándor

Stolmár Aladár

T. K. Faber

Tóth János Janus

 Turcsány Péter

Urbán-Szabó Béla

Varga Árpád

Vasi Ferenc Zoltán allen

Váczy Jépont Tamás

* * *

közzétettek'

'csángó 'építészet 'erdélyi

'földrajz 'internet 'interjú

'irodalom 'képzőművészet

'kritika  'közlemény

'műfordítás 'politika

'riport 'társadalom

'természet  'történelem

'tudomány 'vendégíró

'vers 'vicc



 

 

 

 
 
Szerkesztői üzenetek
/

A webhely firefox alatt működik optimálisan, és flash player is szükséges!


Kérem szerzőinket, hogy - akinek nem esik nehezére - bejegyzését ossza meg közösségi.oldalakon (facebook, stb.) a látogatottságunk növelése érdekében. Köszönöm!


Észrevettem, hogy néhányatoknak apróbb nehézsége van a feltöltéssel, azok írását javítom, persze tiszteletben tartva az eredeti tartalmat, betűtípust.


Üzenem minden kedves regisztráltnak, hogy  törvénybe ütköző bejegyzéseken kívül más tartalmat, hozzászólást nem moderálok!


Továbbá: ez nem íróóriások, zsenik kizárólagos portálja, szívesen látok amatőr szerzőket is, kérem ezt figyelembe venni.


Tisztelettel, barátsággal hívom azokat az amerikai, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki olvasóinkat, akik bármely profilunkba vágó műfajban jeleskednek, hogy legyenek munkatársaink, regisztráljanak portálunkon.


Ha valaki az oldalsávokon, a fejlécen, vagy a láblécen szeretne elhelyezni valamit, kérem, hogy levél-csatolmányként küldje el

kkepes@gmail.com

címre.


 

 

 

 
Bagoly mondja...

 Az a regisztrált, aki nem tudja visszatartani az agymenését, a képre kattintva írjon egy mondatot.


 

 

 
BlogPlusz:
Friss bejegyzések
2023.12.07. 19:30
2023.07.09. 11:52
2023.04.08. 08:25
2023.02.12. 19:29
2022.12.24. 10:59
2022.10.26. 18:09
2022.09.17. 18:47
2022.05.22. 20:31
2022.04.09. 19:47
2022.01.13. 20:21
2021.12.04. 20:46
2021.11.28. 18:56
2021.10.06. 10:27
2021.09.25. 20:59
2021.07.26. 20:59
2021.07.24. 23:36
2021.07.24. 19:21
2021.07.11. 09:34
2021.07.06. 00:11
2021.03.11. 17:59
Friss hozzászólások
 
Live Traffic Feed
 


 


Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierj&#232;t!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre