Akárcsak Nightingale

Tisztelt Mr. Durrell,

•*••••

maga a leggonoszabb ember, akit ismerek. Isten teremtményeinek szükségük van szabadságra, és az Ő akarata ellen való, hogy maga bezárja őket. Ember maga vagy ördög? Ha rajtam állna, magát csuknák börtönbe életfogytiglan...

Akár disznó-, akár tyúk- vagy nercfarmja van az embernek, akár állatkertje, elkerülhetetlen, hogy valamelyik jószág néha meg ne sérüljön, meg ne betegedjék, vagy esetleg el ne pusztuljon. Elhullás esetén azonban a disznó-, nerc- vagy tyúkfarm tulajdonosa merőben más helyzetben van, mint az, akinek állatkertje van. Ha valaki felkeresi a disznófarmot, és megkérdezi, hova lett a fekete fülű fehér disznó, azt a választ kapja, hogy elvitték a vásárra. A kérdező akadékoskodás nélkül elfogadja ezt a magyarázatot, mint a sertésvégzet egyik válfaját. Ugyanez az ember elmegy egy állatkertbe, ott megszeret valamely állatot, időnként meg-meglátogatja, és egyszer aztán, amikor újra jön, nem találja többé. Ha megmondják neki, hogy az állat elpusztult, azonnal a legsötétebb gyanúval telik el. Vajon rendesen bántak vele? Kapott eleget enni? Kihívták hozzá az állatorvost? És így tovább. Ebben a modorban folytatja, mintha a Scotland Yard egyik nyomozója hallgatná ki egy gyilkosság gyanúsítottját. Persze, minél kedvesebb volt az állat, annál behatóbb lesz a faggatódzás. Ügy látszik, abban a hitben vannak: míg teljesen természetes, hogy a disznók, baromfiak vagy nercek elpusztulnak vagy levágják őket, addig a vadállatoknak valamiféle örök élettel kellene megáldva lenniük, és csak valami részünkről elkövetett otromba műhiba küldhette át őket az örök vadászmezőkre. Ez eléggé megnehezíti az életet, mert minden állatkertnek, akármilyen jól tápláltak és gondozottak is az állatai, megvan a gyászos veszteséglistája.

Amikor vadállatok betegségét próbálja az ember kezelni, olyan területre téved, amelyről kevesen tudnak bármit is -- még a szakképzett állatorvosokat is beleértve --, ezért az esetek többségében, ha nem is teljes sötétben, de legalábbis félhomályban tapogatózik. Van, hogy az állat az állatkertben kapja meg a betegséget, máskor a betegség már kifejlődött, amikor az állat megérkezik, és ez lehet különösen kellemetlen trópusi nyavalya is. Jellemző módon ez történt gibbon majmunkkal, Louie-val is.

Louie nagy, fehér kezű, fekete gibbon majom volt, egy singapore-i barátunk küldte. A légierők valamilyen apróbb állatkertjének fő vonzóereje volt, ahol -- abból ítélve, mennyire utálta az embereket, főleg a férfiakat -- elég durván bánhattak vele. Tágas ketrecbe helyeztük el az emlősök házában, és reméltük, hogy jó bánásmóddal idővel elnyerjük majd a bizalmát. Egy hónapon át minden jól ment. Louie nagyszerűen evett, néha megengedte, hogy a dróthálón át megsimogassuk a kezét, és reggelenként vidám harci kiáltásai ébresztettek fel, csengő „hupp"-ok sora, ezek hangereje egyre fokozódott, majd eszelős vihogáshoz hasonló hangokká csendesedett. Egy reggel Jeremy azt újságolta, hogy Louie nem jól van. Lementünk megnézni, és ott találtuk: a ketrece sarkában kuporgott, láthatólag nyomorult állapotban, hosszú karjait védőn kulcsolta a teste köré. A legvigasztalanabb arckifejezéssel nézett, amíg a fejem törtem, hogy megpróbáljak rájönni, mi baja lehet. Meghűlés jeleit nem mutatta, a funkciói normálisaknak látszottak, bár azt észrevettem, hogy a vizeletének különösen kellemetlen, orrfacsaró a szaga. Ez valami belső bajra vallott, ezért elhatároztam, hogy antibiotikumot adok neki. Ilyenkor általában tetramycint szoktunk használni, mert ez valamilyen sűrű, édes, élénkpiros folyadék formájában kerül forgalomba, és tapasztalatból tudjuk, hogy igen kevés állat tud ennek ellenállni. Némelyik majom literszámra inná, ha hagynánk. Louie először szemmel láthatóan annyira rosszul volt, hogy még oda se akart jönni, hogy megkóstolja az orvosságot. Végül jelentős erőfeszítések árán sikerült odacsalogatnunk a dróthálóhoz, és a kezére öntöttem egy kanálnyit ebből a folyadékból. Nyilvánvaló, hogy ilyen mozgékony, fán lakó állatoknál a kéz nagyon fontos, és Louie mindig kényesen vigyázott rá, hogy tisztán tartsa a kezét. A szőrére öntött ragadós, rózsaszín anyag több volt, mint amit el bírt viselni, neki is fogott, hogy lenyalja; minden nyálas után megállt kicsit, hogy megtapasztalja az ízét. Amikor kellőképpen megtisztogatta a kezét, újabb kanál tetramycint dugtam át a dróthálón, és nagy örömömre mohón megitta.

Három napon át folytattam ezt a kezelést, de nem sok eredménnyel, mert Louie egyáltalán nem evett, és rohamosan gyengült. A negyedik napon véletlenül beleláttam a szájába, és láttam, hogy élénksárga. Nyilvánvaló volt, hogy sárgasága van, és ezen nagyon meglepődtem, mert nem tudtam, hogy a majmok megkaphatják ezt a betegséget. Az ötödik napon Louie csendben kimúlt, és szánalmas tetemét elküldtem boncolásra, hogy megbizonyosodjam róla, helyes volt-e a diagnózisom. A boncolás eredménye nagyon érdekes volt. Louie csakugyan sárgaságban pusztult el, de ezt az okozta, hogy a mája nagyon rossz állapotba jutott valami filaria nevű trópusi fertőzéstől, ami többek közt vakságot és elefantiázist is okozhat. Ekkor láttuk, hogy hiábavaló lett volna, ha bármit próbálunk is, Louie sorsa meg volt pecsételve. Tipikus volt, hogy Louie érkezésekor nem mutatott semmiféle betegségi tünetet, sőt úgy látszott, egész jó bőrben van.

Ez az egyik nagy hátránya, ha az ember vadállatokat próbál gyógyítani. A legtöbb eltitkolja a betegségét, és semmi jelét nem adja, hogy valami nincs rendben, addig, míg túl késő nem lesz, vagy majdnem túl késő, hogy bármi érdemlegeset tegyünk. Láttam egy kis madarat: napfelkelte után még bőségesen evett, egész reggel jókedvvel énekelt, délután háromkor pedig halott volt, bár a leghalványabb jelét sem adta, hogy bármi baja lenne. Sok állat, még amikor a legszörnyűbb belső bajoktól szenved is, teljesen egészségesnek látszik, jól eszik, és jó hangulatot mutat, s elhiteti velünk, hogy virágzó egészségnek örvend. Aztán egy reggel bágyadtabbnak mutatkozik, mint eddig, és mielőtt bármi okosat tehetnénk, már vége. És persze, még ha az állat nyilvánvaló jeleit mutatja is a betegségnek, töprenghetünk, mi lehet a baja. Ha az ember az állatorvosi lexikont megnézi, látja, hogy több száz betegség jöhet számításba, és mindegyiket másképp kell kezelni. Nagyon elcsüggesztő.

Általában kísérletezni kell, hogy a megfelelő gyógymódra rájöjjön az ember. Néha ezek a próbálkozások is igen látványos eredményeket hoznak. Ott van például a kúszó paralízis! Szörnyű betegség, többnyire az Újvilág majmait támadja meg. Valaha semmiféle orvosság nem volt rá, és a betegség olyan istencsapás volt, amely teljes majomkolóniákat el tudott söpörni a föld színéről. Az első tünetek nagyon enyhék: az állat mintha kicsit merevebben mozgatná a csípőjét. Néhány nap múlva azonban észrevehető, hogy a majom nem hajlandó többé mászni, csak egy helyben üldögél. Amikor ebben a stádiumban van, már mindkét hátsó lába megbénult, de még érez valamennyire. A bénaság fokozatosan terjed, míg az egész testét meg nem támadja. Korábban, amikor a betegség ebbe a szakaszába ért, mást nem lehetett tenni, mint elpusztítani az állatot.

Sok esetünk akadt ezzel a bénasággal, és néhány nagyon szép és értékes majmot veszítettünk el miatta. Mindent megkíséreltem, ami csak eszembe jutott, hogy rájöjjek valami gyógymódra. Masszíroztuk, más táplálékon tartottuk őket, vitamininjekciókat adtunk nekik -- minden haszontalannak bizonyult. Nagyon sok gondot okozott nekem, hogy nem találtam gyógymódot erre a nagyon kínos betegségre, mert végignézni, hogy egy majom hogyan lesz napról napra egyre bénább, nem valami kellemes látvány.

Egyszer egy állatorvos barátommal beszélgettem erről, és azt fejtegettem neki, hogy meggyőződésem szerint a betegség oka az étrendben van; s én mindent megpróbáltam, ami csak eszembe jutott, de teljesen eredménytelenül. A barátom töprengett egy darabig, aztán azt mondta, szerinte a majmok étrendjében kevés lehet a foszfor, illetőleg a kapott foszfort a szervezetük valamiért nem tudja feldolgozni. Ha valóban ez a baj, D₃-injekciók ellensúlyozhatják. Ezért, amikor a legközelebbi majom első jeleit mutatta a paralízisnek, minden teketória nélkül kirángattuk a ketrecéből (miközben hangosan tiltakozott a méltatlan bánásmód ellen), és beadtunk neki egy D₃-injekciót. Gondosan figyeltem egy héten keresztül, és nagy örömömre a javulás észrevehető jeleit mutatta. A hét végén újabb injekciót kapott, és két héten belül teljesen rendbe jött. Ekkor egy szép, vörös nyugat-afrikai patasmajomra fordítottam figyelmemet, amely már egy ideje megkapta a bénaságot. A szerencsétlen állat már eljutott a teljes mozgásképtelenségig, úgyhogy fel kellett emelnünk a fejét, amikor etettük. Úgy véltem, ha a D₃ neki is használ, minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy ez a helyes gyógymód. Megdupláztam a normális adagot, és injekcióztam a majmot; három nappal később újabb nagy adagot adtam neki. Egy hét múlva fel tudta emelni a fejét, hogy egyék, és egy hónapon belül teljesen meggyógyult. Ez igazán látványos javulás volt, és meggyőzött, hogy a paralízisnek a D₃ az ellenszere. Ma már, ha egy majom vonszolni kezdi magát, nincs az a nyomasztó érzésünk, mint amikor még úgy tudtuk, hogy ez az első lépés a halál felé; egyszerűen adunk neki egy injekciót, és az állat rövidesen újra egészséges és vidám.

Szemmel látható sikerrel alkalmazzuk a B₁₂-injekciót is. Ez általános erősítőként hat, és ami még fontosabb, étvágygerjesztőként is. Ha valamelyik állat bágyadtnak mutatkozik, vagy kezdi elveszteni az érdeklődését az étel iránt, egy B₁₂-injekció hamar rendbe hozza. Ezt a készítményt azonban csak emlősökön és madarakon próbáltam ki, hüllőkön soha. A hüllők szervezete annyira más, mint a madaraké és az emlősöké, hogy vigyázni kell, milyen orvosságot alkalmaz náluk az ember, mert ami használhat egy mókusnak vagy egy majomnak, az könnyen megölhet egy kígyót vagy egy teknőst.

Volt azonban a hüllőházban egy fiatal Boa constrictor, amelyet egy kereskedőtől vagy hat hónapja szereztünk. Érkezésétől kezdve meglepően szelídnek mutatkozott, csak az aggasztott, hogy makacsul megtagadta az evést. Ezért hetenként ki kellett szednünk a ketrecéből, erőszakkal kinyitottuk a száját, és döglött patkányokat vagy egereket toltunk le a torkán; az eljárást nem nagyon szerette, de szokott szelídségével fogadta. Egy ilyenfajta kígyót erőszakkal etetni mindig kockázatos, mert akármilyen óvatosan csináljuk is, mindig ott a veszély, hogy kárt tesz az ember a száj érzékeny nyálkahártyáiban, ez fertőződhet, és hamarosan fekéllyé válhat, amire a kígyók nagyon hajlamosak, és amit nagyon nehéz gyógyítani. Némi habozás után hát elhatároztam, hogy megpróbálok egy B₁₂-est adni neki, és meglátjuk, mi történik. Az injekciót a teste közepe táján adtam be, abba a vastag izomrétegbe, amely a gerincet borítja. Látszólag észre se vette, nyugodtan feküdt, a kezemre csavarodva. Visszatettem a ketrecébe, és ott hagytam. A nap folyamán nem látszott, hogy rosszabb állapotban lenne az injekciótól, ezért azt javasoltam Johnnak, éjjelre tegyen valami ennivalót a ketrecébe. John két patkányt tett be, és reggel örömmel jelentette, hogy a kígyó nemcsak megette a patkányokat, hanem még a keze felé is vágott, amikor kinyitotta a ketrecet. Attól kezdve a boa állandó javulást mutatott. Mivel neki nyilvánvalóan használt, más hüllőkön is kísérleteztem B₁₂-vel. Úgy találtam, gyíkoknak és teknősöknek szintén nagyon jót tett egy-egy időnkénti injekció, különösen hidegebb időben, és sok esetben a szóban forgó hüllő minden bizonnyal elpusztult volna az injekciók nélkül.

A vadállatok persze a világ legrosszabb betegei. Annak az ápolónőnek, aki úgy érzi, nehéz dolga van, amikor emberi lényeket kezel, meg kellene kicsit próbálnia, milyen az, vadállatokat ápolni. Ritkán hálásak a segítségért, de az ember nem is ezt várja. Amit remélne (és soha vagy majdnem soha nem kapja meg), az egy kis együttműködés lenne az állat részéről, hogy vegyék be az orvosságokat, hagyják helyükön a kötéseket stb. Az első pár száz keserű tapasztalat után az ember belenyugszik a ténybe, hogy minden orvosságbeadás olyan, mint egy szabadfogású birkózómérkőzés, amelynek során a gyógyító balzsamból több kerül saját testfelületeinkre, mint a páciens belsejébe. Az ember hamar feladja a reményt, hogy bekötve tudjon tartani egy sebet, mert hacsak nem gipszeli be tetőtől talpig a beteget, semmi meg nem akadályozza, hogy harminc másodpercen belül el ne távolítsa a kötést. A majmok talán a legrosszabb páciensek. Először is négy kezük van hozzá, hogy hadakozzanak az emberrel, vagy eltávolítsák a kötést. Nagyon értelmesek, és alapjában túlfeszített, érzékeny idegrendszerük van; minden gyógykezelést úgy tekintenek még ha tudván tudjuk is, hogy az teljesen fájdalommentes --, mint valami kifinomult kínzási formát. A túlérzékenységük azzal jár, hogy hajlamosak úgy viselkedni, mint a hipochonderek, és bármely egészen egyszerű és gyógyítható betegség megölheti őket, pusztán azért, mert olyan heveny búskomorságba lovallják magukat, amibe egyszerűen belepusztulnak. Vidám, szívélyes doktorbácsi-modort kell kifejlesztenünk (mint valamelyik előkelő szanatórium hírneves magántanárának), ha egy gyászos hangulatú majommal bánunk, amelyik úgy érzi, már nem e világra való.

A magasabb intelligenciájú emberszabású majmokkal nem ennyire ingoványos talajon mozog az ember, sőt néha még valami segítséget is lehet tőlük várni. Az állatkert fennállásának első két évében megbetegedett mindkét csimpánzunk, Chumley és Lulu. Az esetek különbözőek voltak és egyaránt érdekesek.

Egy reggel jelentették nekem, hogy Lulu füle furcsa szögben áll, de ettől eltekintve nem látszik, hogy valami baja lenne. Lulu füle többnyire elállt, ezért valószínűnek tartottam, hogy valamilyen rendellenességről lehet szó, ha ez annyira szembeszökő. Odasiettem, hogy megnézzem, és ott találtam a padlón guggolva. Egy almát majszolt éppen, láthatóan jó étvággyal, miközben szomorú, ráncos arca élénk figyelemmel szemlélte a világot. Vigyázva rágta az alma húsát, hangos szürcsöléssel kiszopta a levét, aztán amikor már teljesen kiszívott belőle minden nedvet, kényeskedve a kezébe köpte, majd a térdére helyezte, mint egy öreg tudós, aki akkor, amikor már túl öreg hozzá, hogy értékelje, felfedezte az életelixírt.

Szólítottam, mire odajött a dróthálóhoz, izgatott kis morranásokkal üdvözölve. Tény, hogy nagyon furcsa lett a füle, derékszögben állt el a fejétől. Igyekeztem rávenni, forduljon meg, hogy megnézhessem hátul a füle tövét, de túlságosan el volt foglalva azzal, hogy az ujjait átdugdosva a dróton, megpróbálja letépni kabátomról a gombokat. Nem volt mit tenni, ki kellett vennünk a ketrecből, és ez bonyolult feladat volt, mert Chumley nagyon féltékeny lett, ha Lulu nélküle jött ki a ketrecből. Mégsem volt sok kedvem hozzá, hogy Chumleyt partnerként magam mellé vegyem az orvosi vizsgálat folyamán. Néhány jó falat segítségével sikerült becsalogatnom a komát a hálószobájába, és hangos méltatlankodása ellenére bezártam oda. Aztán visszamentem a külső ketrecbe, mire Lulu azonnal odajött, az ölembe ült, és átfogott a karjával. Végtelenül melegszívű majom volt, igen gyengéd természetű. Kockacukrot adtam neki, hogy jó hangulatban tartsam, és megvizsgáltam a fülét. Elszörnyedve láttam, hogy a füle mögött, a mastoid csonton óriási daganat van, fél narancs nagyságú, a bőr pedig sötét, feketés bíborszínű körülötte. Azért nem vettük ezt korábbi stádiumában észre, mert Lulunak sűrű haja volt, különösen a füle mögött, és mindaddig, míg a daganat úgy meg nem nőtt, hogy kinyomta a fülét normális helyzetéből, semmit sem lehetett látni. Lulu semmi jelét nem adta, hogy nem jól lenne, amit elég furcsának találtam, tekintettel a daganat méreteire. Hagyta, hogy gyengéden kitapogassam a daganat körvonalait, mindössze vigyázattal és udvariasan eltávolította néha az ujjaimat, ha nyomásuk túl fájdalmassá kezdett válni. A vizsgálat után láttam, hogy a daganatot fel kell majd nyitnom, mivel nyilvánvalóan gennyel van tele, karomba vettem hát Lulut, bevittem a házba, leültettem a pamlagra, és egy banánt adtam neki, hogy legyen mivel foglalkoznia, míg mindent előkészítek.

Mind ez ideig a csimpánzokat csak nagyon ritkán, különleges alkalmakkor engedtük be a házba, Lulu tehát el volt ragadtatva, hogy valami külön mulatságban lesz része Chumley tudta nélkül. Ott ült a pamlagon, a szája banánnal tele, fenséges kézszorítással és tompa rikkantásokkal üdvözölt mindenkit, aki csak bejött, mintha övé lenne a helyiség, és éppen fogadónapot tartana. Amikor mindent előkészítettem, leültem melléje a pamlagra, és óvatosan levagdostam a hosszú hajszálakat a beteg fül mögött. A daganat, ahogy teljesen szabaddá vált, még csúnyábbnak látszott, sötét szilvaszínű volt, és a bőrfelület száraz, kérges. Vigyázva megtisztítottam az egészet fertőtlenített meleg vízzel, kerestem, találok-e valami magot vagy nyílást a daganaton, mert most már bizonyosra vettem, hogy fertőződött furunkulussal vagy tályoggal van dolgom, de egyáltalán nem találtam nyílást rajta. Közben Lulu alaposan és körültekintően megszemlélt minden orvosi kelléket, és újabb banán fogyasztásának szentelte magát. Injekciós tűt vettem elő, és óvatosan megszúrtam az elszíneződött bőrt a daganat fölött; Lulu emiatt nem hagyta abba a majszolást: nyilvánvaló volt, hogy az elszíneződött bőrrész elhalt.

A helyzet elég kényes volt. Bár valószínűnek tartottam, hogy át tudom vágni a halott bőrt, és ki tudom engedni a gennyet anélkül, hogy Lulunak fájdalmat okoznék, teljesen bizonyos nem lehettem benne. Ahogy már említettem, a természete szeretetreméltó és kedves volt, de a termete hatalmas, jól felépített, a szájában kitűnő fogsor csillogott, és nekem nem sok kedvem volt hozzá, hogy összemérjük erőinket. Döntően fontosnak tartottam tehát, hogy valamivel lekössem a figyelmét, míg a feladatomat végzem, mert mint a csimpánzok legtöbbje, Lulu is képtelen volt egyszerre több dologra figyelni. Anyámat és Jacquie-t is megkértem, segítsenek: nagy doboz csokoládés kekszet adtam nekik azzal az utasítással, hogy azt adogassák Lulunak, míg a műtét folyik. Miattuk nem aggódtam, mert tudtam, ha Lulu valakit egyáltalán meg akar majd harapni, az csak én lehetek. Rövid imát mondva sterilizáltam egy szikét, vattatamponokat készítettem, fertőtlenítettem a kezemet, és munkához láttam. Végighúztam a kést a daganaton, de meghökkenve tapasztaltam, hogy a bőr olyan kemény, mint a cipőtalp, és a penge egyszerűen lecsúszik róla. Még egyszer belevágtam, ezúttal erősebben nyomtam a pengét, ugyanazzal az eredménnyel. Anyám és Jacquie idegességükben záporként szórták a csokoládés süteményt, Lulu pedig elragadtatott és enyhén ragacsos morranásokkal fogadta a kekszdarabokat.

-- Nem tudnál kicsit sietni? -- kérdezte Jacquie. -- A sütemény nem tart a végtelenségig.

-- Megteszem, amit tudok -- feleltem ingerülten --, de az ápolónő nem mondhatja operáció közben az orvosnak, hogy siessen.

-- Azt hiszem, nekem van még csokoládém a szobámban! -- mondta segítőkészen anyám. -- Elhozzam?

-- Igen, jó lenne, a biztonság kedvéért.

Míg anyám a csokoládéért ment, én eldöntöttem, hogy egyetlen mód a daganat felnyitására, ha a szike hegyét beledöföm, aztán lefelé húzom, és ezt meg is tettem. Sikerrel jártam : a sűrű, gennyes váladék áradatként ömlött a nyílásból, elborítva engem és a pamlagot. A szaga rémítő volt; Jacquie és anyám sietve takarodót fújtak. Lulu ott ült, zavartalan nyugalommal, és tömte magába a csokoládés süteményeket. Igyekeztem, hogy csak annyi lélegzetet vegyek, amennyi feltétlenül szükséges, és kinyomtam a daganatot; mire kiürült, azt hiszem, vagy félcsészényi gennyes vért és váladékot szedtem ki belőle. Ollóval óvatosan körülvágtam az elhalt bőrt, és fertőtlenítettem a körülötte lévő nyers részeket. Bekötni hiába próbáltam volna, tudtam, hogy Lulu azonnal leszedné, amint visszakerül a ketrecébe. Miután alaposan kitisztítottam a sebet, karomba vettem Lulut, és visszavittem a ketrecébe. Itt igazi hitvesi odaadással köszöntötte Chumleyt, ám az sötéten és gyanakvóan pislogott. Megszemlélte Lulu fülét, de úgy döntött, hogy az egész nem érdekes. Amikor aztán felesége éppen egy vidámat süvöltött, hirtelen előrehajolt, és megszagolta a leheletét. Nyomban kiderült, hogy csokoládét evett, így Lulu, ahelyett hogy férji ölelésben részesült volna, gyors fejbe kólintást kapott. Végül is el kellett mennem a megmaradt csokoládéért, hogy kiengeszteljem Chumleyt. Lulu füle teljesen meggyógyult, és hat hónap múlva már nagyon közelről kellett nézni ahhoz, hogy észre lehessen venni a forradást.

Körülbelül egy év múlva Chumley úgy vélte, most rajta a sor, hogy megbetegedjék; ezt meg is tette, és ahogy mindent, ezt is nagyszabásúan csinálta.

-- Chumleynek fáj a foga! -jelentették egy nap.

Eléggé meglepett a dolog, hiszen nemrégiben vesztette el a tejfogait, alig nőttek még ki a felnőtt fogai, és túl korainak tartottam, hogy azok közül már szuvasodjon valamelyik. Pedig csakugyan szerencsétlenül gubbasztott a ketrecében, kezével állkapcsát és fülét tapogatta; nagyon szánalmas látványt nyújtott. Láthatólag fájdalom kínozta, de nem lehetett tudni, vajon a füle vagy az állkapcsa okozza-e. A fájdalom elég erős lehetett, mert nem engedte, hogy elvegyem a kezét, és megvizsgáljam az arcának ezt a felét, és amikor mégis megpróbáltam, olyan izgalomba jött, hogy nyilvánvaló volt, több bajt csinálok vele, mint hasznot. Fel kellett hát adnom a próbálkozásomat. Sokáig ott álltam a ketrece mellett, a viselkedéséből próbálva kikövetkeztetni, mi baja lehet. Fekve maradt, kezével tapogatta a feje fájó oldalát, s csöndben vinnyogott maga elé. Egyszer, amikor felkapaszkodott a drótra, hogy könnyítsen magán, nehézkesen kecmergett le utána a földre, és amikor lába a ketrec padlójára dobbant, felvisított, mintha a zökkenés komoly fájdalmat okozott volna neki. Visszautasított minden eledelt, és ami még rosszabb volt, minden folyadékot is, ezért nem tudtam neki antibiotikumot beadni. El kellett távolítanunk Lulut, aki ahelyett, hogy hitvesi aggodalmat tanúsított volna, ide-oda ugrándozott a ketrecben, időnként beleütközött Chumleybe, vagy ráugrott, úgyhogy az felsikoltott fájdalmában.

Délutánra már annyira aggódtam az állapota miatt, hogy konzultációra hívtam Mr. Blampiert, a helyi állatorvossebészt és dr. Taylort, az itteni emberorvost. Az utóbbi, gondolom, kicsit meglepődött, amikor arra kérték, egy csimpánzot is vegyen be a betegei jegyzékébe, de eljött. Nyilvánvaló volt, hogy Chumley állkapcsát és fülét gondosan meg kell vizsgálni, és tudtam, hogy jelenlegi állapotában nem fogja engedni, ezért megállapodtunk abban, hogy érzéstelenítenünk kell. No jó, rendben, ezt kell tenni. De hogyan csináljuk? Az már nem volt olyan egyszerű. Úgy beszéltük meg, nekem kell majd megpróbálnom valamilyen nyugtató injekciót adni Chumleynek, ami reméltük, estére olyan kellemes hangulatba ringatja majd, hogy elfogad egy érzéstelenítést. A kérdés az volt, engedi-e Chumley, hogy beadjam neki az injekciót. Ott feküdt összekuporodva a szalmaágyán, háttal felém, és nyilvánvalóan nagy fájdalmai lehettek, mert körül sem nézett, hogy lássa, ki nyitotta ki a ketrece ajtaját. Vagy egy negyedóra hosszat beszéltem hozzá a legjobb doktorbácsi-modoromban, és a végén már hagyta, hogy a hátát és lábát simogassam. Ez már haladás volt, mert mindeddig azt sem tűrte, hogy simogatási távolságon belül kerüljek. Összeszedtem hát a bátorságomat, és folytonos lázas csevegés közepette megragadtam az injekciós tűt, és gyorsan belemélyesztettem a tomporába. Nagy megkönnyebbülésemre nem adta jelét, hogy észrevenné. Olyan gyengéden és lassan, ahogy csak tudtam, beadtam a nyugtatót. Ezt meg kellett hogy érezze, mert apró, panaszosnak rémlő horkantást hallatott, de túl fásult volt hozzá, hogy törődjön vele. További vidám csevegés közepette becsuktam a hálófülkéje ajtaját, és visszavonultam, hagytam, hadd fejtse ki hatását a nyugtató.

Estére megérkezett dr. Taylor és Mr. Blampier, és én jelentettem, hogy a nyugtató hatott: Chumley félig kába állapotban volt, de még így sem engedte, hogy megvizsgáljam a fülét. Felvonultunk ketrecéhez, ahova kívülről erős fényszórókat erősítettem fel, és egy kecskelábú asztalt raktam be, hogy legyen mire fektetni a pácienst. Dr. Taylor étert öntött egy maszkra, én kinyitottam Chumley hálószobaajtaját, behajoltam, és óvatosan az arcára helyeztem. Egy-két gyenge kísérletét tett, hogy a kezével ellökje, de az éter az előző nyugtatóval kombinálva túl sok volt a számára, és elég hamar elvesztette az öntudatát. Amikor teljesen elaludt, kihoztuk a ketrecéből, és felfektettük az asztal deszkájára, a maszkot még mindig az arcán tartva. Ezután a szakemberek munkához láttak. Először a fülét vizsgálták meg, és teljesen egészségesnek találták; a biztonság kedvéért a másik fülét is megnézték, de ezzel sem volt semmi baj. Azután kinyitottuk a száját, és alaposan ellenőriztük a fogait: tökéletes, ragyogó fehér fogsora volt, a szuvasodás legkisebb jele nélkül. Megvizsgáltuk a pofáit, az állkapcsát, az egész fejét, és a világon semmi baját nem láttuk. Megnéztük a nyakát, vállát, ugyanezzel az eredménnyel. Amennyire meg tudtunk róla bizonyosodni, a betegségnek nyoma sem akadt Chumleyn, pedig valami mégiscsak komoly fájdalmat okozott neki. Dr. Taylor és Mr. Blampier teljes tanácstalanságban távoztak, én pedig bevittem Chumleyt a házba, pokrócba csavartam, és egy tábori ágyra fektettem a nappali szoba kandallója előtt. Azután Jacqie még több takarót hozott, ezeket halomba raktuk rá, és leültünk, várva, hogy az altató elveszítse hatását.

Ahogy ott feküdt, behunyt szemmel, buzgón szuszogva ki magából az éter gőzeit, olyan volt, mint egy kissé sátáni képű kerub, aki az egész napi csínytevésekben kifáradva, jól megérdemelt pihenőre tért. A tüdejéből kibocsátott rengeteg étertől bűzlött a szoba levegője, ezért kénytelenek voltunk ablakot nyitni. Kb. félóra múlva kezdett mélyeket sóhajtani, és meg-megrándult, jelezve, hogy kezdi visszanyerni az eszméletét, én pedig odamentem, melléje ültem, készenlétben tartva egy bögre vizet, mert tapasztalatból tudtam, milyen szörnyű szomjúság fogja el az embert, amikor altatásból tér magához. Néhány perc múlva kinyitotta a szemét, és mihelyt megpillantott, gyenge kiáltással üdvözölt, majd kinyújtotta a kezét, noha még félig aludt. Megfogtam a fejét, a szájához tartottam a bögrét, és ő mohón szürcsölte a vizet, majd az éter hatása újra elhatalmasodott rajta, mély álomba merült. Úgy gondoltam, egy közönséges bögre túl ügyetlen valami ahhoz, hogy abból itassuk, a folyadék nagy része kiömlik közben. Telefonáltam a barátaimnak, és sikerült segítségükkel egy betegitató csészét szereznem, azt a torz teáskannára emlékeztető valamit, és amikor Chumley legközelebb felébredt, a csésze sikert aratott, mert a csőréből remekül tudta szívni a vizet, még csak fel sem kellett ülnie.

Bár megismert, még mindig nagyon kába és bamba állapotban lehetett, ezért elhatároztam, hogy ott töltöm mellette az éjszakát a heverőn, arra az esetre, ha felébredne, és szüksége lenne valamire. Miután még egyszer megitattam, megágyaztam magamnak a díványon, leoltottam a lámpát, és elaludtam. Éjjel két óra körül a szoba legtávolabbi sarkából hallatszó robajra ébredtem. Gyorsan villanyt gyújtottam, és láttam, hogy Chumley ébren van, és a szobában imbolyog, mint a részeg ember, nekiütközve a bútoroknak. Ahogy világos lett, és meglátott, örömvisítást hallatott, keresztülbotorkált a szobán, és ragaszkodott hozzá, hogy átöleljen és megcsókoljon, mielőtt még egy nagy adag vizet bekortyolt volna. Ezután visszasegítettem az ágyába, betakartam a pokrócaival, és most már békésen aludt reggelig.

A nap folyamán nyugodtan feküdt az ágyán, a mennyezetet bámulva. Evett egy kis szőlőt és nagy mennyiségű szőlőcukrot, és vizet ivott, ami jó jelnek számított. A legbiztatóbb azonban az volt, hogy már nem fogta az arcát, és nem látszott, hogy fájdalmai lennének. Valamilyen furcsa módon, úgy látszik, meggyógyítottuk, noha az égvilágon semmit nem csináltunk vele. Amikor dr. Taylor később a nap folyamán felhívott, és megkérdezte, hogy van a beteg, mindezt elmondtam neki, és ő éppoly tanácstalan volt, mint én. Azután később újra telefonált azzal, hogy eszébe jutott valami lehetséges magyarázat: Chumley talán egy elcsúszott porckorong miatt kínlódhatott. Elképzelhető, hogy ez erős fájdalmat okozott az áll és a fül idegeiben, bár ott semmilyen külső jel sem mutatta. Amikor Chumley ernyedten és lazán feküdt a kezünk közt, a vizsgálat során elég sokat forgattuk a fejét, és talán közben helyresiklott a porc, jóllehet nem is voltunk tudatában.

Mr. Blampier is egyetértett ezzel a kórismével. Bizonyítékunk nem volt rá, de tény, hogy Chumley teljesen meggyógyult, és a fájdalom többé nem tért vissza. Eléggé lefogyott a betegsége alatt, ezért két-három hétig külön fűtött ketrecben tartottuk, és ínyencfalatokkal etettük. Rövidesen már hízott valamit, és újra a régi volt, úgyhogy ha valaki közel ment a ketrecéhez, marokkal szórta rá a fűrészport. Gondolom, ezen az úton akart köszönetet nyilvánítani.

Néha az állatok az elképzelhető legnevetségesebb módon tudnak megsérülni. A madarak közt a sólymok és a fácánok a leghisztérikusabbak. Ha valami váratlan dolog felizgatja őket, szörnyű állapotba kerülnek, rakétaként vágódnak egyenesen fölfelé, és beleütköznek kalitkájuk mennyezetébe, és vagy kitörik a nyakukat, vagy alaposan lenyúzzák a fejbőrüket; de más hasonlóan buta madár is akad. Itt van például Sámuel esete.

Sámuel dél-amerikai kariáma. Ezek a madarak eléggé hasonlítanak az afrikai kígyászsasokhoz. Körülbelül akkorák, mint egy félig felnőtt pulyka, hosszú, erős lábuk van, és nevetséges kis tollbóbita díszeleg a csőrükön. Vad állapotban nem nagyon sokat repülnek, idejük zömét azzal töltik, hogy a réteken sétálgatnak, kígyót, egeret, békát és más nyalánkságokat keresve. Sámuelt Észak-Argentínában szereztem egy indiántól, és mivel fogságban nevelkedett, teljesen (néha zavarba ejtően) szelíd volt, amikor Jerseybe hajóztam vele és a többi állattal, kivettük a kis utazóládájából, s egy csinos, tágas madárkalitkába helyeztük. Sámuel el volt ragadtatva, és hogy háláját bizonyítsa, első dolga volt felrepülni a rúdra, leesett róla, és eltörte a bal lábát. Az állatok néha olyan ostobaságokat csinálnak, hogy az embernek megáll az esze.

Sámuel szerencséjére a törés szép, tiszta volt, kb. a közepén annak a csontnak, amely megfelel az emberek sípcsontjának. Gondosan sínbe tettük, a sínt gipsszel borítottuk, és amikor a gipsz megszáradt, a madarat kisebb kalitkába raktuk, hogy ne tudjon túl sokat mozogni. Másnapra a lába kicsit megdagadt, ezért penicillininjekciót adtam neki -- amit kivételesen eltűrt --, és a lába újra normális méreteket öltött. Amikor végre levettük a gipszet, láttuk, hogy a csontok tökéletesen összeforrtak, és ma már, ha fontoskodva körülsétál a madárházában, nagyon közelről kell figyelnünk, hogy rájöjjünk, melyik is a törött lába. Ismerve Sámuel ostobaságát, egyáltalán nem lepne meg, ha valamikor a jövőben újra megismételné a mutatványt, lehetőleg olyankor, amikor fülig vagyok más munkában.

Ilyenkor nemegyszer érezhettem úgy magam, mint Florence Nightingale, ez a kimagasló múlt századi angol nőalak, a krími háború katonai kórházának a vezetője, ez az eszményi ápolónő.

A Florence Nightingale-hez méltó munkánk során az ember kénytelen hozzászokni, hogy a páciensei megharapják, megkarmolják, megrúgják vagy felhorzsolják, és sokszor, amikor elsősegélyben részesítjük őket, önmagunknak is elsősegélyt kell adnunk. Amellett nem mindig az a legveszélyesebb, ha nagy állatokkal kell bánnunk. Egy mókus vagy egy erszényes patkány, ha rászánja magát, majdnem ugyanannyi kárt tud tenni az emberben, mint egy falka bengáli tigris. Egyszer, amikor egy bolyhos, vattaszerű, érzelmes tekintetű pápaszemes makit kezeltem valami könnyű bőrfertőzés miatt, olyan alaposan megharapta a hüvelykujjamat, hogy az meggyűlt, és tíz napig kötöznöm kellett. A pápaszemes maki viszont negyvennyolc óra alatt meggyógyult.

Az emberorvosokat a hippokratészi eskü köti. A vadállatok orvosa sok esküvel élhet, mind virágos és színes, ezek hallatára azonban, azt hiszem, a Brit Orvosi Tanács összeráncolná a homlokát.