Szerelem és házasság

Kedves Mr. Durell,

én hétéves vagyok, és épp most kaptam egy kis teknősbékát.

Hogy egy állat jól érzi-e magát a fogságban, arra sokféle dologból lehet következtetni. Elsősorban megállapítható az erőnlétéből, az étvágyából, mert ha fényes a szőre vagy a tollazata, és jól eszik, nyilvánvalóan nem senyved. A végső bizonyíték, ami a kétség árnyéka nélkül is bizonyítja, hogy az állat otthonának fogadta el a ketrecét, ha szaporodik.

Valaha, ha egy állat nem élt nagyon hosszú ideig a fogságban, vagy nem szaporodott, az állatkertek azt gondolták, valami baj van vele, nem pedig azt, hogy valami baj van a módban, ahogy tartják.

-- Ezt és ezt az állatot lehetetlenség fogságban tartani mondták --, és még ha el is él egy darabig, mindenesetre lehetetlenség szaporítani!

Ezeket az ellentmondást nem tűrő kijelentéseket olyan sértett hangon közölték, mintha a nyomorult állat valami szörnyű összeesküvést szőtt volna ellenük, megtagadva, hogy életben maradjon vagy párosodjék. Valaha hosszú jegyzék volt azokról az állatokról, amelyekről azt mondták: nem lehet őket fogságban tartani vagy szaporítani, és ezen a listán olyan állatok is szerepeltek, mint a nagy majmok, az elefántok, orrszarvúak, vízilovak stb. Az évek során lassan-lassan bejutottak az állatkertek világába rugalmasabb szellemek is, és mindenki nagy meglepetésére és csalódására kiderült, hogy a pusztulások és a kölykök hiánya nem az állat részéről tanúsított makacsságnak tudható be, hanem a velük bánó emberek tudása és tapasztalata hiányzott. Meg vagyok róla győződve, hogy egészen kevés olyan állat van, amelyet nem lehet sikerrel fogságban tartani és tenyészteni, ha egyszer rájöttünk a fortélyára. Fortélyon azt értem, hogy fölfedezzük, melyik a számára legmegfelelőbb ketrecfajta, milyen ételt szeret legjobban, és mindenekfölött megtaláljuk a neki megfelelő párt. Ez kívülről nézve elég egyszerű, de sok évi kísérletezés és tapasztalat kell hozzá.

Persze, az állatkerti házasságokat éppúgy eltervezik, ahogy a XVIII. századi mamák összehozták a házasságokat. De a XVIII. századi mama egy szempontból előnyösebb helyzetben volt, mint egy állatkert: ha egyszer férjhez adta a lányait, nyugton maradhatott. Itt, az állatkertben az ember sohasem lehet nyugodt, mert mindig annyi minden jöhet még közbe! Mielőtt, hogy úgy mondjam, oltárhoz vezetheti az ember az állatokat, könnyen előfordul, hogy a hím vagy a nőstény hirtelen megutálja a választott jövendőbelit, és ha ez így történt, és nem vigyázunk, az arából vagy a vőlegényből tetem lesz, mielőtt még a mézeshetek megkezdődnének. Az állatkerti házasságközvetítőnek sok mindent kell számításba vennie, sok kockázatot vállalnia, mielőtt megkönnyebbült sóhajjal leülhet, és úgy érezheti, hogy a házasság befejezett tény. Mint tipikus esetet, nézzük például Charles házasságát.

Charlst fajára nézve -- kevéssé szakszerűen -- gibraltári sziklamajomnak nevezik. Tulajdonképpen nem is majom, hanem makákó, a Távol-Keleten talált nagy majomcsoportok egyikéből. Észak-Afrikában való feltűnésük körülményei kiderítetlenek, de nyilvánvalóan importálták őket Gibraltár szikláira, és ezért ragadt rájuk az a vajmi kétes értékű meghatározás, hogy az egyetlen európai majomfajta. Chariest akkoriban ajánlották fel nekünk, amikor a gibraltári majomcsapat átmenetileg épp fogyatkozóban volt, ezért nagyon örültünk eki. Gibraltárból a királynő őfelsége egyik hajója hozta el, illő pompával, és mi annak rendje és módja szerint birtokba vettük. Ha a combjain guggolt, két láb. hat hüvelyk -- 76--77 cm -- magas volt, testét rendkívül hosszú szőrű, vastag, sárgásbarna bunda borította. A járása kutyára emlékeztetett, de észrevehetően himbálódzott közben, ahogy a híres gibraltári sziklai támaszpont őrségének tagjaihoz illik. Élénk, okos, barna szeme volt és szeplőkkel dúsan borított, halvány rózsaszín arca. Kétségtelenül csúnyának számított, de rútsága különösképpen vonzó volt. Szintén különösnek találtuk, hogy erőteljes majom létére nagyon félénk volt, és minden afféle kísérlet, hogy más majmok vegyes társaságában tartsuk, teljes kudarcba fulladt, mert könyörtelenül terrorizálták. Charlest ezért saját külön ketrecbe költöztettük, és egy gondosan fogalmazott levelet küldtünk Gibraltár kormányzójának, szívfacsaró stílusban elmagyarázva, hogy szegény pára milyen magányos fogságra van ítélve, és célozva rá : messzemenően el lenne ragadtatva, ha számíthatna egy nőstény sziklamajom jövetelére. Hamarosan hírt kaptunk, hogy megfontolás alá vették Charles nőtlenségét, és döntés született, hogy rendkívüli engedéllyel egy Sue nevű nőstény sziklamajmot indítanak el számunkra. Ismét igénybe vétetett tehát őfelsége egy másik hajója, és Sue a megfelelő időben megérkezett.

Addigra persze Charles egészen jól odaszokott az új ketrecébe, és kezdte azt saját birodalmának tekinteni, ezért fogalmunk sem volt, hogyan fogadja majd, ha egy másik sziklamajmot-jóllehet nőstényt -- telepítünk be agglegénylakásába. Sue-t az utazóládájában vittük oda, leraktuk a földre Charles ketrecén kívül úgy, hogy láthatták egymást. Sue nagyon izgatott lett, amikor meglátta Charlest, és hangos csevegésben tört ki, Charles viszont az első meglepett odapillantás után leült, és szeplős arcáról olyan undor és megvetés sugárzott, amint rámeredt, hogy elállt a szívverésünk.

Ennek ellenére fejest kellett ugranunk a dologba, és Sue-t beengedtük a ketrecbe. Élénken perdült ki ládájából, és nekifogott, hogy fölfedezze a ketrecet. Charles, aki elhatárolva magát a történtektől, eddig fent ült az ágak közt, úgy határozott, eljött az idő, hogy megvívjon jogaiért. A földre ugrott, onnan Sue hátára pattant, mielőtt még az észbe kaphatott volna, mi is történik, és bármi védekező lépést tehetett volna. Egyetlen másodperc leforgása alatt éles csípést kapott a vállába, a haját megcibálták, a fülére két pofont sóztak, és egyetlen lendülettel a ketrec túlsó oldalára vágták, Charles pedig már újra fent ült az ágán, öntelten nézett körül, kis röffenésekkel motyogva maga elé. Sietve két nagy tál gyümölcsöt hoztunk, beraktuk a ketrecbe, mire Charles lejött, leült, és az ínyenc arckifejezésével csipegetni kezdte, míg Sue a sarokban ült, és éhesen nézte. Végül a Charles állán lecsurgó szőlőlé látványa túlontúl csábítónak bizonyult számára, félénken előrekúszott, a tál felé hajolt, kikapott egy fürtöt, és arra az esetre, ha Charles érte akarna nyúlni, sietve a szájába gyömöszölte. Ö azonban nem vett róla tudomást, bár gyors pillantást vetett rá a szemöldöke alól; Sue most már bátorságot merített, újra előrehajolt, és egész maroknyi szőlőt emelt ki. Néhány perc múlva már vidáman ettek mindketten ugyanabból a tálból, és mi megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Egy órával később, arra járván, Charlest a hátán fekve találtam, a szeme behunyva, az arcán gyönyörteljes kifejezés, míg Sue elmélyült figyelemmel vizsgálta át apróra a bundáját. Úgy látszott, a Sue elleni első támadása csak azt akarta jelezni, hogy ez az ő ketrece, és ha Sue is itt akar élni, tiszteletben kell tartania a tekintélyét.

Néha furcsa módon jut hozzá az ember, hogy párt szerezzen valamelyik állatnak. Egyik legszokatlanabb ilyen história az volt, ahogy Flowernek férjet találtunk. Flower igen csinos észak-amerikai szkunksz volt, és amikor hozzánk érkezett, karcsú volt, szilfid termetű és igen szelíd. Sajnos, Flower elhatározta, hogy két dolog van az életben, amiért élni érdemes: enni és aludni. E kimerítő életmódnak gyászos eredménye lett, annyira meghízott, hogy a szó szoros értelmében gömb alakúvá vált. Megpróbáltuk lefogyasztani, de eredménytelenül. Eléggé riasztó dolog, mert az elhájasodás éppúgy megölhet egy állatot, mint az éhezés. Pontosan tudtuk, hogy Flowernek mozognia kellene, és ugyanilyen pontosan tudtuk azt is, hogy semmi kedve kizökkenni a rendes kerékvágásból, csak azért, hogy ezt megtegye. Arra gondoltunk, hogy tulajdonképpen párra lenne szüksége, de ebben az időben a szkunksz hiánycikk volt a piacon, nem találtunk egyet sem, ezért Flower zavartalanul folytatta az evést és az alvást.

Aztán egyszer Jacquie és én véletlenül épp Londonban jártunk valami hivatalos ügyben, és mivel túl korán érkeztünk volna egy találkozóra, gyalog mentünk oda, ahova készültünk. Ahogy befordultunk egy saroknál, szembejött velünk egy kis ember, rézgombos zöld egyenruhában, és a karján nem más, mint egy csimpánzkölyök üldögélt. Először kicsit elképedtünk a libéria és a majom kevéssé összeillő egyvelegétől, de ahogy a közelünkbe ért, felocsúdtam és megszólítottam.

-- Mi a csodát csinál ezzel a csimpánzzal? -- kérdeztem, bár igazán nem tudom, miért ne állt volna jogában, hogy egy csimpánzzal rója az utcákat.

-- Churchill vikomtnak dolgozom -- magyarázta --, és neki egész csomó furcsa kedvence van. Van ám egy szkunkszunk is, de attól meg kell majd szabadulnunk, mert a csimpánz nem szereti.

-- Csakugyan?! -- kérdeztem mohón. -- Bizonyos benne, hogy valóban szkunksz?

-- De mennyire! -- felelte a kis ember. -- A legnagyobb mértékben!

-- Nos, épp azzal találkozott, akire szüksége van! Én ugyanis javában szkunszkot keresek! -- jelentettem ki. -- Átadná, kérem a névjegyemet Churchill vikomtnak, és megmondaná neki, hogy örömmel átvenném a szkunkszját, ha igazán meg akar tőle válni?

-- Magától értetődik -- válaszolta az emberke --, azt hiszem, örülni fog, ha odaadhatja.

Reménykedve tértünk vissza Jersey szigetére: ha párt nem is, de legalább talán társat találtunk Flowernek. Néhány napon belül udvarias levelet kaptunk Churchill vikomttól azzal, hogy örömmel odaadja a szkunkszját, és amint megcsináltatta az utazóládáját, elküldi. Hamarosan táviratot is kaptunk. A tartalma egyszerű volt és tömör, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a posta személyzetét kicsit zavarba ejthette. A távirat így hangzott:

Gerald Durrell, Állatkert, Les Augres, Jersey. Csatorna-szigetek. Gladstone repülőn, ma, szerdán, 19 órakor indul a-412-es járattal, a ketrec az öné. Churchill

Gladstone, amikor kiemeltük a ládájából, gyönyörű fiatal hímnek bizonyult; nagy izgalommal raktuk be Flowerhez, aztán félreálltunk, hogy lessük, mi fog történni. Flower, mint rendesen, a szalmaágyán hevert, olyan volt, mint egy fekete-fehér prémmel borított futball-labda. Gladstone kicsit rövidlátóan meredt a jelenségre, aztán közelebb lépdelt, hogy alaposabban megszemlélje. Flower szokásos rövid felébredéseinek egyike épp ebben a pillanatban következett be. Napközben időnként vagy harminc másodpercre magához tért, épp csak annyira, hogy gyorsan körülnézzen a ketrecében, véletlenül nem rakott-e be valaki egy tál ennivalót, amíg aludt. Gladstone hirtelen rádöbbent, hogy a labdának feje van, elképedve megállt, és védekezőén felborzolta a szőrét. Bizonyos vagyok benne, hogy egy pillanatig nem volt vele tisztában, tulajdonképpen micsoda is lehet Flower, és nem mondhatnám, hogy ezt rossz néven lehet tőle venni, mert Flower olyankor, amikor hirtelen ébredt mély álmából, ritkán volt szépsége teljében. Gladstone mozdulatlanul rábámult, farka mereven felállt, mint egy felkiáltójel; Flower zavartan pislogott, és mivel a jövevény annyira mozdulatlanul állt, és mivel a saját agya csak egy vágányon járt, nyilván azt gondolta, valami új, egzotikus ételt hoztak be táplálására. Kikecmergett az ágyából, és Gladstone felé totyogott.

A sétáló Flower talán még furcsább látványt nyújtott, mint a pihenő; a lábát nem lehetett látni, teljesen úgy rémlett, mintha titokzatos módon egy nagy fehér-fekete prémlabda evezne az ember felé. Gladstone még egyszer megnézte, aztán felmondták az idegei a szolgálatot, a sarokba rohant és elrejtőzött. Flower rájött, hogy nem valami ehető dolog, amit látott, csak egy másik szkunksz, újra visszavonult hát ágyára, hogy folytassa megszakított szendergését. Gladstone a nap hátralévő részében kerülte, de estére már elég bátorságot gyűjtött magának ahhoz, hogy odamenjen, végigszaglássza az alvó halmot, és fölfedezze, mi is lehet. A fölfedezés azonban éppoly kevéssé érdekelte, mint Flowert. Néhány nap leforgása alatt nagyon megszerették egymást, és mihamar eljött az a nagy éjszaka, amikor a ragyogó holdfényben egyszer véletlenül elmentem a ketrecük mellett, és a csodálkozástól földbe gyökerezett a lábam, mert ott láttam Gladstone-t, amint körbe-körbe kergeti Flowert a ketrecben, Flower pedig hápogva, levegő után kapkodva, még élvezi is a dolgot! Amikor Gladstone végre elfogta, játékos birkózással görgette ide-oda, és mire abbahagyták, Flowernek annyira elfogyott a lélegzete, hogy vissza kellett térnie az ágyára egy kurta pihenőre. Ám ez csak a kezdet volt, mert néhány hónapot töltve Gladstone társaságában, Flower visszanyerte leányos termetét, és nemsokára magát Gladstone-t is le tudta győzni futásban és birkózásban.

Az állatkerti házasságok lehetnek tehát sikeresek vagy sikertelenek. Ha sikeresek, általában némi szaporulattal szoktak járni, és ez újabb fejtörésre készteti az embert. A legfontosabb dolog, hogy az elkövetkezendő örvendetes eseményt minél korábbi stádiumában fölfedezzük, úgyhogy a jövendő anyának külön élelmet, vitaminokat és ilyesmit tudjunk adagolni. A másik alapvetően fontos kérdés elhatározni, mi történjék a leendő apával: az anyával maradjon-e vagy sem? Az apák néha több gondot jelentenek, mint az anyák. Ha nem távolítjuk el őket a ketrecből, zavarhatják a nőstényt, úgyhogy esetleg koraszülés következik be; ha viszont eltávolítjuk őket, előfordulhat, hogy a nőstény esik búskomorságba, és az eredmény megint csak koraszülés lesz. Ha az apa a ketrecben marad, féltékeny lehet a kölykökre, és megeheti őket; másrészt viszont segítségére is lehet a nősténynek a kicsik gondozásában, tisztogatásukban és szórakoztatásukban. Ezért ha rájössz, hogy egy nőstény terhes, egyik legfőbb feladat eldönteni, mi történjék a papával, és néha, ha nem cselekszel elég gyorsan, tragédia következik be.

Volt egy karcsú lórimajom párunk, amelyre mérhetetlenül büszkék voltunk. Olyanok voltak, mint holmi hajdan jobb napokat látott morfinisták: világosszürke prémmel borított, elképesztően hosszú és vékony lábuk és testük volt, furcsa, majdnem emberi kezük; nagy, fényes barna szemüket fekete prémből való karika vette körül -- az állatok úgy festettek, mintha vagy valami szörnyű tivornya, vagy egy nagyon sikertelen ökölvívó-mérkőzés lenne mögöttük. Általában az a hírük, hogy rendkívül nehéz és kényes dolog fogságban tartani őket, ami nagyjából meg is felel az igazságnak. Ezért voltunk annyira büszkék a lóri párunkra, mivel mi már négy éve gondoztuk őket, és ez csúcsteljesítménynek számított. Óvatos kísérletezéssel, gondos megfigyelések alapján kidolgoztunk számukra egy étrendet, ami szemmel láthatólag teljesen megfelelt igényeiknek.

A karcsú lórik kivételével semmiféle más állatnak nem lett volna elég ez a táplálék, tekintettel arra, hogy banánból, lisztkukacokból és tejből állt, ezek azonban ezen az egyhangú diétán is megéltek és virultak.

Ahogy mondtam, nagyon büszkék voltunk rá, hogy ez a mi lóri párunk olyan szépen megvan, tehát el lehet képzelni, milyen izgatottak lettünk, amikor rájöttünk: a nőstény várandós. Ez aztán az esemény! Hiszen legjobb tudomásom szerint ez lesz az első fogságban születő karcsú lórimajom! Mint mindig, most is előttünk állt azonban az apaprobléma, és mint mindig, most is haboztunk. Eltávolítsuk vagy ne? Végül is sok megbeszélés után úgy határoztunk, hogy ne válasszuk szét a szülőket, mert eddig nagyon ragaszkodó párnak bizonyultak. Eljött a nagy nap, és remek, egészséges kiskölyök született. Ellenzőket raktunk a ketrec köré, hogy a szülőket ne zavarják az állatkert látogatói, külön ínyencfalatokat adtunk nekik, és aggódva figyeltük, jól viselkedik-e az apa. Minden rendben ment három napig, ezalatt, mint rendesen, a szülők szorosan egymás mellett maradtak, a kölyök pedig anyja prémjébe fogódzva csüggött, azzal a kitartással és elszántsággal, amivel egy fuldokló a szalmaszálba kapaszkodik. A negyedik napon aztán minden reményünk összeomlott. A kicsi holtan feküdt a ketrec padlóján, és az anyát egyik szemére megvakította egy csúnya harapás, amely végighasította egész arcát. Máig se tudjuk, mi történhetett, csak feltételezem, hogy a hím talán párosodni akart a nősténnyel, az pedig a rajta lógó kölyökkel nem volt hajlandó, ezért az apa ellene fordult. Keserű lecke volt, de valamire megtanított: ha az életben még egyszer újra előfordul nálunk, hogy a karcsú lórik szaporodni hajlandók, az apát azonnal, amint a kölyök megszületik, el fogjuk távolítani a ketrecből.

Más állatoknál viszont a legrosszabb dolog, amit az ember tehet, ha eltávolítja az apát. Itt vannak például a selyemmajmok. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületnek, a hím veszi gondjaiba a kölyköket, megtisztogatja őket, hagyja, hogy a testén lógjanak, és csak olyankor adja át őket az anyának, amikor szoptatni kell. Régóta szerettem volna megfigyelni ezt a furcsa folyamatot, ezért aztán nagyon örültem, amikor egyik vattafülű selyemmajmunk várandós lett. Egyetlen félelmem volt, hogy akkor születik meg a kölyök, amikor véletlenül épp úton leszek, de szerencsére ez nem következett be. Sőt. Egy reggel nagyon korán Jeremy robbant be a hálószobámba, azzal az újsággal, hogy azt hiszi; a selyemmajom szülni készül. Gyorsan magamra kaptam valami ruhát, s lerohantam az emlősök házába. Itt találtam a két szülőt, teljesen zavartalanul kapaszkodtak a ketrecük drótjába, és reményteljesen csivogtak rá az arra járókra. A nőstényt tekintve nyilvánvaló volt, hogy hamarosan megszületik a kölyök, de őt sokkalta kevésbé izgatta a közelgő esemény, mint engem. Széket hoztam és leültem, hogy megfigyeljem. Én a nőstény majomra bámultam, az rám, a ketrec sarkában pedig a férj -- igazi férfiúi érzéketlenséggel -- szőlővel és lisztkukacokkal tömte magát, és eszébe sem jutott ügyet vetni élete párjára.

Három órával később még mindig a világon semmilyen változás nem történt, kivéve azt, hogy a hím selyemmajom felfalta az összes szőlőt és lisztkukacot. Addigra megérkezett a titkárnőm, és mivel rengeteg levélre kellett válaszolnom, kértem, hozzon egy széket, és üljön le mellettem a majomketrec előtt, míg diktálok. Azt hiszem, az állatkert aznapi látogatói némiképp furcsának találhatták a látványt, hogy ott csücsül egy férfi, és leveleket mond tollba, miközben a szeme hipnotikus figyelemmel mered egy ketrecből kibámuló nőstény selyemmajomra. Úgy déltájban befutott valaki, akivel beszélnem kellett. Alig tíz percig lehettem távol a ketrectől, és mire visszaértem, az apamajom buzgón mosdatott két kis szenvedélyesen belekapaszkodó szőrfoszlányt. Legszívesebben megfojtottam volna a nőstény majmot: annyi türelmes várakozásom után épp az alatt a kurta idő alatt kellett neki világra hoznia a gyermekeit, amíg távol voltam!

Az apát azonban figyelhettem, ahogy a csöppségeket ápolja, és ezzel be kellett érnem. Nagy igyekezettel és odaadással gondozta az ikreket, általában a csípőjéről lógatva cipelte őket, mint a szamár az oldalára erősített két kosarat. A szőre olyan vastag volt és a két kölyök olyan kicsi, hogy legtöbbször teljesen belevesztek; aztán hirtelen, a bunda mélységeiből egy mogyoró nagyságú kis arc jelent meg, és két fényes szem meredt komolyan ránk. Etetés idején az apa odament, és szorosan az anya mellé függeszkedett a drótra, a kicsik pedig egyikükről átsétáltak a másikukra. Miután szomjukat oltották, újra visszakecmeregtek az apára.

Amint az ikrek nőttek, egyre kalandvágyóbbak lettek, és lassanként hajlandók voltak apjuk bundájának biztonságát is otthagyni azért, hogy kirándulásokat tegyenek a közeli ágakon, míg a szülők büszkén, de kicsit aggódva szemlélték őket. Ha olyankor mentünk túl közel a ketrechez, amikor az ikrek valamelyike felfedező útra indult, az apa vad izgalomba jött, abban a hiszemben, hogy gonosz terveket forralunk értékes ivadékai ellen. A szőre felborzolódott, akár a dühös macskáé, és fülsértőén éles utasításokat sipított az ikreknek, amit azok, minél jobban megnőttek, rendszerint nem vettek figyelembe. Ez még nagyobb indulatra gerjesztette, és dühében és félelmében visítva fölrohant az ágak közé, megragadta az ikreket, és a helyükre akasztotta őket, egyet-egyet mindegyik csípőjére. Azután sötéten maga elé motyogva -- feltehetően a mai fiatalok engedetlenségét szidva -- eltopogott, hogy néhány könnyű falattal csillapítsa felzaklatott idegrendszerét, a válla fölött komor, sötét pillantásokat vetve ránk. Hallatlanul kedves volt ez a selyemmajom család; mintha egy csomó apró, szőrrel borított manót lestem volna, nem majmokat.

A legnagyobb izgalom persze akkor tör ki, ha olyan állatot sikerül szaporítani, amelyről kezdettől fogva tudod, hogy különlegesen ritkán fordul elő. Nyugat-afrikai utazásom alatt sikerült szereznem néhány Fernand-szkinket! A gyíkok családjában talán ez a legszebb faj: nagy, nehéz testét teljesen elborítja a fényesre csiszolt pikkelyekből álló mozaikmunka, citromsárga, fekete, fehér és élénk cseresznyepiros színekben. Mire felállítottuk az állatkertet Jersey szigetén, már csak kettő maradt ezekből a csodálatos lényekből, de ezek remek, egészséges példányok voltak, és jól megszoktak a hüllőházban. Hüllők nemét megállapítani úgyszólván lehetetlen, ezért nem tudtam, vajon ezek a szkinkek igazi párt képeznek-e, azt azonban tudtam, hogy ha valamilyen rendkívüli szerencse folytán igazi pár lennének, az esély, hogy sikerül majd őket tenyészteni, egy a millióhoz. Az ok ott keresendő, hogy általában a hüllők rakják a fogságban legnehezebben keltethető tojásokat. Például a teknősök kemény héjú tojásokat tojnak, amelyeket a földben vagy a homokban temetnek el. De ha nem tudod előállítani a megfelelő hőmérsékletet vagy nedvességi fokot a ketrecben, a tojások megpenészednek, vagy a fehérje összeszárad bennük. A gyíkok legtöbbjének pedig puha, pergamen héjú a tojása, ami még jobban megnehezíti mindezt, mert ezek még érzékenyebben reagálnak a nedvességre és a hőmérsékletre.

Mindennek tudatában vegyes érzelmekkel láttam azt a fészekalja tojást, amit a nőstény Fernand-szkink rakott egy reggel a ketrece alján lévő földbe. Fehér, ovális tojások voltak, kb. akkorák, mint egy cukrozott mandula, és a nőstény (ahogy ez néha előfordul a szkinkeknél) őrt állt fölöttük, és félelem nélkül támadta volna meg a kezemet, ha a tojások felé nyúlok. A legtöbb gyíkcsaládban a nőstény továbbsétál, miután lerakta a halomnyi tojását, és elfelejti őket; sok szkinknél azonban a nőstény őrzi a fészket, és a földre fekve időnként odavizel, ahol a tojások el vannak ásva, hogy fenntartsa a megfelelő nedvességtartalmat, és a kényes héjak össze ne száradjanak a hőségben. A mi nőstény szkinkünk, úgy látszik, tudta, mit csinál, nekünk hát nem lehetett más dolgunk, mint visszahúzódni és várni a fejleményeket, bár nem tápláltunk vérmes reményeket, hogy a tojások egyáltalán kikelnek. Ahogy a hetek múltak, reményeink egyre halványultak, míg egyszer leástam a fészekhez, gondolva, hogy talán már az összes tojás összeszáradt. Nagy meglepetésemre azt találtam, hogy csak négy tojás aszott össze, a többi még gömbölyű és puha, bár persze elszíneződtek. A négy összezsugorodottat kiszedtem, és az egyiket szikével óvatosan felnyitottam. Halott, bár jól kifejlődött embriót találtam benne. Ez biztató volt, mert azt bizonyította, hogy a tojások legalábbis termékenyek voltak. Ezért újra várakozásra adtuk a fejünket.

Egy reggel aztán, amikor valamiért lementem az emlősök házába, ahogy a szkink ketrece mellett elhaladtam, csak úgy véletlenül benéztem. Ahogy többnyire, a ketrec most is üresnek látszott, mert a szkinkszülők idejük nagy részét a ketrec alján lévő földbe beásva töltik. Már épp tovább akartam menni, mikor valami mozgást vettem észre a száraz levelek és a moha közt. Közelebb hajoltam, hogy jobban lássam, mi okozza, és egy nagy levél alól hirtelen apró, rózsaszín-fekete fej meredt felém. Alig tudtam hinni a szememnek, sóbálvánnyá meredve néztem, míg a szülők kicsinyített mása lassan kimászott a levél mögül. Másfél hüvelyknyi -- csaknem négy cm -- hosszú volt, a felnőttek gazdag színezésével, de olyan karcsú, törékeny és fényes, hogy azokhoz a dísztűkhöz hasonlított, amelyeket a nők a kabátjuk hajtókájára szoktak kitűzni.

Úgy gondoltam, ha egy kikelt, kikelhetett több is, és amilyen gyorsan csak lehet, ki akartam őket szedni, mert bár a nőstény eddig mintaanyának mutatkozott, lehetséges volt, hogy akár ő, akár az apa megeszi a kicsiket.

Előkészítettünk egy kis akváriumot, roppant óvatosan megfogtuk a kis szkinket, és beleraktuk. Ezután munkához láttunk, és átfésültük a szkinkek ketrecét. Hosszú munka volt, mert minden egyes levelet, fadarabot, fűcsomót újra meg újra ellenőrizni kellett, hogy megbizonyosodjunk, nem lapul-e benne összekuporodva egy kis szkink. Mire az utolsó levelet is megvizsgáltuk, négy kis Fernand-szkink gyerekünk szaladgált körül az akváriumban. Ha figyelembe vesszük, milyen kevés esély van rá, hogy ilyen tojások egyáltalán kikeljenek, négy a tizenkettőből, azt hiszem, nem is rossz arány.

Örömünket csak az csappantotta meg kissé, hogy a szkinkgyerekeknek épp tél elején jutott eszükbe kikelni, és mivel csak egészen pici dolgokkal lehet őket etetni, nehéznek ígérkezett elengedő élelmet szerezni számukra. Apró lisztkukacok persze rendelkezésünkre álltak, de felsorakozott minden kertes barátunk is, és hetenként egyszer vagy kétszer megjelent, bádogdobozban hozva fatetveket, fülbemászókat, apró csigákat és más finom falatot, amivel biztosítani tudtuk a kicsik étrendjében oly fontos változatosságot.

A kis gyíkok virultak és nőttek. Amikor e sorokat írom, vagy hat hüvelyk -- tizenöt-tizenhat cm -- hosszúak, és csinosak, akár a szüleik. Remélem, nemsokára ezek is tojásokat fognak rakni, és megpróbálhatjuk majd, hogy egy második fogságban született nemzedéket neveljünk fel.

Vannak aztán állatok, amelyeket csak a legnagyobb nehézségekkel lehet megakadályozni abban, hogy szaporodjanak a fogságban: ezek közé tartozik a koáti. Ez a kis dél-amerikai állatfaj kb. akkora, mint egy kisebb kutya; hosszú, gyűrűs farkát rendszerint fölfelé mereszti. Rövid, eléggé görbe lábuk van, ettől medveszerű, himbálódzó lesz a járásuk; hosszú, gumiszerű, fölfelé álló orruk állandóan ide-oda szimatol, minden zugot és repedést átvizsgál, hogy ennivalót keressen. Két színben fordulnak elő: foltos zöldes-barna és meleg gesztenyeszínben. Az Argentínából magammal hozott pár, Martha és Mathias, a foltos fajtából valók voltak.

Amint ezek elhelyezkedtek új ketrecükben az állatkertben, nagy lelkesedéssel fogtak hozzá a szaporodáshoz. Néhány érdekes dolgot vettünk ezzel kapcsolatban észre, amit érdemes megemlíteni. Általában Mathias volt az úr a házban. Ő járta körül rendszeresen a ketrecet, szagmirigyével jeleket hagyva, hogy mindenki tudja: ez az ő birodalma. Martnának kutya élete volt mellette, minden jó falatot elkapott előle, úgyhogy végül kénytelenek voltunk külön-külön etetni őket. Ez a múlt századbeli férfimagatartás csak akkor volt észlelhető, ha Martha nem volt terhes. Amint várandós lett, a helyzet megfordult. Ő lett az uralkodó személyiség, pokollá tette szegény Mathias életét, ok nélkül megtámadta, elzavarta az ételtől, és általában zsémbesen viselkedett. Hogy vajon Martha várandós-e vagy sem, azt korai stádiumában csak akkor tudtuk megállapítani, ha megfigyeltük, pillanatnyilag ki az úr a háznál.

Az első alom négy kölyökből állt, Martha nagyon büszke volt rájuk, és nagyon jó anyának bizonyult. Nem tudhattuk előre, mit szól majd Mathias a kölykeihez, ezért különleges ketrecet építettünk számára, amelyből ugyan láthatta és szagolhatta a kicsiket, fogait azonban már nem tudta beléjük mélyeszteni, ha történetesen erre szottyant volna kedve. Később kiderült, hogy Mathias éppúgy el van tőlük ragadtatva, mint Martha, de eleinte nem akartunk kockázatot vállalni. Hamarosan eljött a nagy nap, amikor Martha úgy gondolta, a kicsik már eléggé megnőttek ahhoz, hogy bemutassa őket a világnak, s naponta néhány órára kivezette őket barlangjából a külső ketrecbe.

A kis koáti sok tekintetben az elképzelhető legaranyosabb kis állat. Csupa fej és orr az egész, magas, értelmes homlokkal és olyan orral, amely ha lehet, kétszer olyan gumiszerű és kétszer olyan kíváncsi, mint a felnőtteké. Amellett természetüktől fogva bohócok, állandóan csetlenek-botlanak, vagy teljesen emberi módon, „kezüket" térdükön tartva, a hátsórészükön ülnek. Mindez nevetségesen kacsázó, lúdtalpú járásukkal együtt ellenállhatatlanná teszi őket. Kedvelték az „aki szeret, követ" játékot, felkúsztak a ketrecükben lévő ágak közt; amikor a legelső elérte a legmagasabb pontot, hirtelen megfordult, beleütközött a mögötte jövőbe, az a maga részéről szintén kénytelen volt megbökni az őt követőt, mindaddig, míg mind hátrafelé nem sorakozott lefelé az ágról, dallamosan csivogva és sipákolva egymásnak. Aztán fölmásztak a faágak közé, és merész trapézgyakorlatokat mutattak be, hátsó lábukkal markolva lógtak lefelé, vagy egyik első mancsukkal kapaszkodva, előre-hátra hintáztak, és mindent elkövettek, hogy lelökjék egymást. Noha sokszor egészen magasról pottyantak le a cementpadlóra, olyan rugalmasnak bizonyultak, mint a gumi, és sohasem ütötték meg magukat.

Mióta valamicskét idősebbek lettek és rájöttek, hogy át tudják szuszakolni magukat a ketrec dróthálóján, ki szoktak bújni, és a korláton belül játszanak. Martha aggodalmaskodva mindig szemmel tartotta őket ezek alatt a kirándulások alatt, és ha valamilyen valódi vagy képzelt veszély fenyegette őket, izgatottan lihegve, vészkiáltásokkal rohant elő, megragadta kövér testüket a dróthálón keresztül, és visszapréselte őket a ketrec biztonságába. Amint merészebbek lettek, egyre messzebb és messzebb mentek játszani. Ha csak kevés látogató járt arra, birkózómérkőzéseket tartottak a fő kocsiúton, amely a ketrecük mögött vezetett lefelé a lejtőn. Ez sokszor fárasztó volt, mert naponta legalább húsz jó szándékú látogató jött lihegve hozzánk azzal az újsággal, hogy kiszabadult néhány állatunk, és mindig újra meg újra el kellett magyarázni az egész koáti-helyzetet.

Egyszer, amikor a kölykök a hátsó úton játszottak, nagy ijedség érte őket, aminek hasznos hatása volt rájuk. Egyre távolabb kalandoztak ketrecük biztonságától, és az anyjuk egyre jobban aggódott. A kicsik épp most tanulták meg a bukfencezést, ezért nem voltak abban a hangulatban, hogy az anyjuk intésére hallgassanak. Jó messze jutottak már a ketrecükből, amikor Jeremy hajtott arra a hátsó úton az állatkert teherautójával. Martha figyelmeztető kiáltását hallatta, a kicsik pedig játék közben megtorpanva, hirtelen ráébredtek, hogy épp most fogja őket megtámadni egy óriási, bőgő szörnyeteg, amely elválasztja őket otthonuk biztonságától! Páni félelemmel fordultak meg, és futni kezdtek. Lúdtalpasan kacsázva elvágtattak lefelé a cerkófmajom, a csimpánz, majd a medve ketrece mögött, s még mindig nem tudjak sehová sem rejtőzni az őket üldöző szörnyeteg elől. Végre biztonságos menedéket láttak, és mind a négy bevetette magát. Hogy a hölgyek vécéjét épp üresen találták ebben a pillanatban, az merőben a véletlen műve volt. Jeremy, átkozva minden koátit, a fékre lépett és kiszállt. Óvatosan körülnézett, hogy megbizonyosodjék róla, nincsenek-e a közelben hölgyvendégek, aztán betört az illemhelyre, s keresni kezdte a kicsiket. Belül sehol sem látta őket, és már épp csodálkozni kezdett, hová az ördögbe tűnhettek, amikor felfigyelt az egyik fülkéből hallatszó fojtott visongásra. Akkor fedezte föl, hogy mind a négy kölyök átpréselte magát az egyik fülke ajtaja alatti résen. Jeremyt leginkább az bosszantotta, hogy egy pennyt kellett bedobnia az ajtón, hogy ki tudja szedni őket.

Mégis, akármennyi megpróbáltatást jelentenek is a kis kölykök az állatkertben, mérhetetlen örömet és mulatságot is szereznek. Látni a pekárikat, a közép-amerikai fehérörvű vaddisznókat, amint vad bújócskát játszanak apró malacaikkal; a kis koátikat, görögve és ugrándozva, mint egy cirkuszi társulat; a kis szkinkeket parányi világukban, óvatosan támadva meg egy fülbemászót, amely majdnem akkora, mint ők; a kis selyemmajmokat, ahogy az ágak közt táncolnak, mint apró gnómok, miközben dühös apjuk feldúltan kergeti őket -- mindez végtelenül izgalmas. Végül is csak akkor van értelme állatkertet tartani, ha az ember szaporítja benne az állatokat, mert ha szaporodnak, akkor tudod, eljutottak oda, hogy bíznak benned, és elégedettek.