Gorilla a vendégszobában

Kedves Mr. Durrell,

el tudná, kérem, helyezni a rhesus majmunkat ? Olyan nagyra nőtt már, és folyton ránk ugrál a fákról, és mindenféle kárt csinál, és annyi baj van vele. Anyám már háromszor ágynak esett, orvost kellett hozzá hívni…

A második év vége felé jártunk, amikor eldöntöttem, hogy most, amikor immár szépen fejlődik az állatkert, elég abból, hogy pusztán állatok mutogatásával foglalkozzék, el kell indulni a felé a cél felé, hogy állatfajok fennmaradását segítse elő. Úgy képzeltem, az állományunkból lassan ki kellene selejtezni a közönségesebb állatokat, és ritka vagy olyan fajokkal kellene őket helyettesíteni, amelyeket kihalás fenyeget. Ezeknek a jegyzéke hosszú volt és elszomorító, a hüllőkön kívül három vastag kötetre rúgott. Épp azon töprengtem, a veszélyeztetett fajok e tekintélyes listájából melyikkel kezdjük, amikor a döntést kivették a kezemből. Egy állatkereskedő telefonált, és megkérdezte, nem akarnék-e egy kölyökgorillát. A gorilla mint faj sohasem volt nagyon nagy létszámú, és Afrika mostani helyzetében (politikai szempontból értve) számításaim szerint vagy húsz éven belül teljesen ki is halhatnak, hiszen az újonnan alakult kormányok túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy bizonyítsanak a világ előtt, nem törődhetnek országuk vadállományának sorsával is. A történelem számtalanszor bebizonyította újra és újra, milyen gyorsan ki tud veszni egy faj, még akkor is, ha népes. Ezért a gorillák a listám élén szerepeltek. Viszont nem voltam benne biztos, hogy a kérdéses állat valóban gorilla-e. Tapasztalataim alapján az átlagos állatkereskedő némi nehézséggel különbséget tud ugyan tenni egy madár, egy hüllő és egy emlősállat között, de ezzel körülbelül ki is merül a zoológiái tudása. Sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy a gorillakölyök a valóságban kis csimpánznak bizonyul majd. Azt-viszont mégsem kockáztathattam, hogy egyáltalán ne foglalkozzam az ajánlattal, mert hátha mégis gorillakölyökről van szó.

-- Mennyit kér érte? -- kérdeztem, és keményen megmarkoltam a telefonkagylót.

-- Ezerkétszáz fontot! -- válaszolta a kereskedő.

Egy pillanatra felködlött előttem bankigazgatóm arca a bankban, de elszántan elhessegettem a baljós látomást.

- Rendben van -- mondtam, remélve, hogy hangom magabiztosan cseng --, odamegyek a londoni repülőtérre, és ha jó állapotban van, átveszem.

Letettem a telefonkagylót, és láttam, hogy Jacquie gyilkos pillantással mered rám.

-- Mit akarsz már megint vásárolni? -- kérdezte.

-- Egy gorillakölyköt -- legyintettem könnyedén.

-- Ó, de nagyszerű! -- szólt anyám elragadtatva. -- Olyan édes kicsi állatok!

Jacquie gyakorlatiasabban gondolkozott.

-- Mennyit kérnek érte? -- kérdezte.

-- Voltaképpen nagyon jutányos ár -- magyaráztam --, tudod, milyen ritkák manapság a gorillák, és tudod, hogy fejlesztési politikánk a ritka fajokra összpontosul. Azt hiszem, ez csodálatos alkalom. . .

-- Mennyi?! -- vágott közbe Jacquie brutálisan.

-- Ezerkétszáz font -- nyögtem ki, és vártam, hogy kitörjön a vihar.

-- Ezerkétszáz font?! Ezerkétszáz font?! Teljésen elment az eszed! A folyószámládon a hitel túllépés már nagyobb, mint Nagy-Britannia egész államadóssága, és azt mondod, hogy ezerkétszáz fontot akarsz kihajítani egy gorilláért? Te meghibbantál! Az isten szerelméért, mit gondolsz, honnan vegyünk ezerkétszáz fontot? És mit gondolsz, mit fog a bankigazgató mondani, ha meghallja? Tiszta őrült vagy!

-- Más forrásból fogok pénzt szerezni -jelentettem ki ridegen. -- Tudatában vagy annak, hogy ezt a szigetet szinte ellepik a gazdag emberek, akik egész nap mást se csinálnak, mint egyik koktélpartiról a másikra imbolyognak, akár egy csapat japán keringőző egér? Itt az ideje, hogy tegyenek valamit az állatvilág fennmaradásáért! Tőlük fogok hozzájárulást kérni.

-- Ez még annál is ostobább gondolat, mint az eredeti, hogy egyáltalán gorillát veszel -- szögezte le Jacquie.

Nem vettem tudomást feleségem borúlátó és antiszociális felfogásáról, felkaptam a telefont, és egy számot kértem.

-Halló? Hope? Itt Gerry...

-- Halló -- dünnyögte Hope bágyadtán. -- Mit tehetek érted?

-- Hope, szeretném, ha összeállítanál számomra egy listát a sziget leggazdagabb embereiről.

-- A sziget leggazdagabb embereiről? -- kérdezte Hope elképedve. -- Mi jár már megint a fejedben?!

-- Hát, tudod, az történt, hogy épp most kaptam egy ajánlatot egy gorillakölyökről, nagyon mérsékelt áron. . . ezerkétszáz font... és véletlenül pillanatnyilag épp nincs ezerkétszáz fontom. . .

A mondatom befejező részét elnyelte Hope kitörő kacaja.

-- Szóval azt reméled, a sziget gazdagjai megveszik a számodra? -- kuncogott. Gerry, igazán süsü vagy!

-- Nem tudom, mi bajod van ezzel az ötlettel? -- védekeztem. -- Örülhetnek, ha hozzájárulhatnak egy ilyen ritka állat megvételéhez! Végül is ha nem kezdünk gyorsan hozzá, hogy fogságban tenyésszünk ki állományokat olyan állatokból, mint például a gorilla, egy sem marad belőlük. Ezt csak belátják ezek az emberek?

-- Attól félek, tévedsz -- mondta Hope. -- Én belátom, és te belátod, de attól tartok, hogy az átlagember vagy nem látja be, vagy ha belátja, egy fikarcnyit se törődik vele.

-- Lehet, hogy igazad van - mondtam borúsan --, de azért érdemes megpróbálni, nem gondolod?

-- Meg lehet próbálni, de én a helyedben nem sokat várnék a nagylelkűségüktől -- mondta Hope. -- Mindenesetre adj egy félórát, majd visszahívlak.

Félóra múlva Hope vagy ötven ember névsorát diktálta le a telefonba, amit én lázas gyorsasággal följegyeztem. Aztán kikerestem a telefonszámokat, mély lélegzetet vettem, és elkezdtem.

-Jó reggelt kívánok, ott Mrs. Macgurgle? Gerald Durrell vagyok, innen, az állatkertből, sajnálom, hogy zavarom, de épp most kaptunk ajánlatot egy eladó gorilláról… nagyon elfogadható áron... ezerkétszáz font... Igen, igen, de mint gorilla, egyáltalán nem drága... szóval arra gondoltam, nem volna kedve egy részt megvenni belőle? Mondjuk egy lábat vagy ilyesmit? Igazán? Végtelenül kedves... Nagyon nagyon köszönöm... A viszontlátásra!

Mire elérkezett a löncs ideje, összeszedtem kétszáz fontot. Már csak ezer kell, és enyém a gorilla! Ekkor láttam, hogy a következő név a listán Domo őrnagyé. Sohasem találkoztam még vele, és fogalmam se volt róla, hogyan fogadja majd az ajánlatomat, hogy vegyen egy fertály gorillát. Mérhetetlen megkönnyebbülésemre úgy hallatszott, az ajánlat mulattatja, mert kuncogott.

-- Mennyibe kerül? -- kérdezte.

-- Ezerkétszáz fontba -- mondtam.

-- És eddig mennyit szedett össze? -- Kétszázat.

-- Nos -- mondta Domo őrnagy --, jöjjön át ma délután, a különbséget én vállalom.

Keveset mondok, ha azt mondom, elakadt a szavam. Amikor a telefonhoz indultam, azt reméltem, talán van rá valami esély, hogy huszonöt fontot kapjak, esetleg ötvenet. Száz font a legkapzsibb álmaimon is túlment volna. És most itt van Domo őrnagy; a szó szoros értelmében tálcán nyújt át nekem egy gorillakölyköt. Köszönetet dadogtam, lecsaptam a kagylót, és körülrohantam az állatkertben, hogy mindenkinek elújságoljam: lesz egy kis gorillánk.

A nagy nap elérkezett, és én átrepültem a londoni repülőtérre, hogy átvegyem a majmot. Egyetlen félelmem most már csak az volt, hogy ha megérkezem, kiderül: végül mégiscsak csimpánzról van szó. A kereskedő már várt, és átvezetett a repülőtér állatraktárába, egy külön helyiséghez. Kinyitotta az ajtót, és az első dolog, amit megláttam, néhány csimpánzkölyök volt, amint az asztalon ültek, és elmélyülten majszolták a banánjaikat.

A szívem elfacsarodott, már láttam magam, ahogy üres kézzel megyek vissza Jersey szigetére. De a kereskedő egyenesen egy sarokban álló ládához ment, kinyitotta az ajtaját, és N'Pongo belépett az életembe.

Körülbelül tizennyolc hüvelyk (azaz 45-46 cm) magas volt, és a legcsinosabb, legegészségesebb külsejű gorillakölyök, amelyet valaha láttam. Tömzsi termetével átkocogott a szobán, elém állt, és feltartotta a karját, hogy kapjam ölbe. Elképedtem, hogy a nagyságához képest milyen súlyos, és azonnal észleltem: csupa kemény csont és izom, egyetlen deka fölösleges háj sincs rajta. Világos csokoládészínű szőre sűrű és puha volt; a kezén, lábán és az arcán olyan fényesen, simán feszült a bőr, mint a lakk. A szeme kicsi volt, mélyen ülő, csillogott, mint két széndarab. Hátradőlt a karomban, átható tekintettel, pislogás nélkül, komolyan szemlélt, aztán felemelte kövér és gyengéd mutatóujját, és megtapogatta a szakállamat. Megcsiklandoztam a bordáit, erre fickándozni kezdett a karomban, rekedten kuncogva, a szeme ragyogott a jókedvtől. Leültettem egy kis asztalra, és egy banánt adtam neki, mire örömében apró medvemorranásokat hallatott, és finomkodva elmajszolta, ellentétben a csimpánzokkal, amelyek úgy teletömték a szájukat, ahogy csak bírták. Kiállítottam a csekket, a tiltakozóan morgó N'Pongót visszagyömöszöltük a ketrecébe, én pedig siettem, hogy még elcsípjem a Jerseybe induló gépet.

Amikor a repülőtéren földet értünk, N'Pongót kivettem a ládájából, és autón mentünk haza az állatkertbe: ő az ölemben ült, nagy érdeklődéssel nézte a teheneket, amelyek mellett elhajtottunk, és időnként megfordult, hogy az arcomba pillantson. Megérkeztünk, felvittem a lakásunkba, mert a ketrece mégsem készült el, és úgy gondoltam, egy-két napig elszállásoljuk a vendégszobánkban. Komoly, udvarias magatartása és szomorú arckifejezése azonnal megnyerte Jacquie-t és anyámat; hamarosan hátradőlve hevert a pamlagon, míg ők ínyencfalatokkal tömték; a személyzet tagjai egymás után néztek be, hogy leróják tiszteletüket előtte, mintha valami fekete nagyúr lenne. Mivel előzőleg egyszer eléggé megszenvedtem, amikor Chumleyt, a csimpánzt a házban tartottam, saját keserű tapasztalatomból tudtam, semmi nincs, ami hihetetlenül rövid idő alatt jobban át tudna változtatni szőnyegbombázás sújtotta tereppé egy civilizált szobát, mint egy majom, vércseszemmel figyeltem hát N'Pongót. Amikor megunta, hogy a pamlagon heverésszen, elhatározta, körüljárja a szobát, hátha talál valami érdekeset. Lassan körülsétált, mint egy kis fekete professzor valami múzeumban, néha megállt, hogy megnézzen egy képet, vagy megsimogasson egy dísztárgyat, de ezt rendkívül gyengéden csinálta, egyáltalán nem kellett félnünk, hogy eltör valamit. Az eddigiek után, Chumley szörnyű viselkedésére emlékezve, teljesen rabul ejtett N'Pongo gyönyörű modora. Ha az ember figyelte, arra kellett gondolnia, talán emberi otthonban nevelkedett. Attól a csekély kisiklástól eltekintve, amikor kisebb tócsát helyezett el a padlón (végül is nem várhattuk tőle, hogy tudja: jobb körökben ez nem divat), a viselkedése példás volt. Annyira az, hogy mire eljött a lefekvés ideje, anyám mindent megtett, hogy megpróbáljon rábeszélni, tartsuk állandóan a házban. Én azonban Chumley iskolájában megtanultam a magamét, és süket maradtam könyörgéseikre.

N'Pongo persze azért nem olyan állapotban hagyta el a vendégszobát, amilyenben találta, de hát ez várható volt. Viselkedése mintaszerű volt ugyan, de mégiscsak kisgyermek volt még, és nem kívánhattuk, hogy automatikusan civilizált magatartást tanúsítson, pusztán azért, mivel most lakásban élt. Így hát a vendégszoba, amikor kiköltözött belőle, ottléte számos nyomát viselte, az egyik falon például egy Japán térképére emlékeztető ábra díszlett, amelyet mintha egy nagyon részeg tengerész keze rajzolt volna. Bíborszínben ékeskedett -- ez oda vezethető vissza, hogy egyszer arra gondoltam, N'Pongo talán szeretni fogja a málnakonzervet. Csakugyan szerette, és az étrendjében felbukkanó új fogás feletti lelkesedés ihlette Japán térképének felvázolására. Minduntalan szalmaszálakra bukkant az ember. A paraffin mellett nem ismerek mást, ami annyira be tudna férkőzni -- egészen parazita módra -- minden repedésbe és hajlatba, mielőtt még észrevennéd! Hónapokkal N'Pongo vendégszobai szereplése után is mentegetőznünk kellett vendégeink előtt a padló miatt, amely minden porszívózás ellenére úgy hatott, mint egy tizenhatodik századi sörivóé. Aztán ott volt a kilincs, amely furcsa szögben lógott, mióta egyszer N'Pongo, miután megkapta ebédjét, megkísérelte, hogy utánam jöjjön, ki a szobából. Tudta, hogy valamilyen mágikus módon a kilincs nyitja és csukja az ajtót, de azzal nem lévén teljesen tisztában, hogyan is kell vele bánni, egyszerűen lefelé húzta teljes erejéből. Amikor sikertelenül próbálkoztam visszahajlítani az eredeti helyzetébe, azon merengtem, hogy N'Pongo még csak kétéves lehet, és abban a mértékben, ahogy növekszik, egyre fokozódni fog az ereje is.

Különösen érdekesnek találtam, milyen másképp viszonyul a dolgokhoz vagy egy adott helyzethez, mint a többi majom. Ha például egy kis csimpánzkölyköt az ember időnként kiszed a ketrecéből, amikor visszarakja, úgy viselkedik, mint a görög tragédiák legnagyobb szóbőségű hősnője -- tépi a haját, dühében hempereg a padlón, teljes hangerővel visít, és minden elérhető fa alkatrészen dübörög-dobog a sarkával. N'Pongo egészen másképp viselkedett ilyenkor. Bár nagyon nem szerette, mint szükségszerűséget elfogadta, ha újra bezártuk a ketrecébe. A cselekmény folyamán mindent elkövetett, hogy eltérítsen szándékunktól, de mikor rájött, hogy ami jön, az elkerülhetetlen, jó lélekkel alávetette magát. Egyetlen tiltakozása csak néhány éles és kicsit sértődött sipítás volt, amikor eltűnni látott, míg az átlagos csimpánz -- az ő korában és hátterével -- hosszú ideig tartó hisztérikus rohamokkal szolgált volna. Vonzó megjelenése, jó természete, illedelmes viselkedése és igen fejlett humorérzéke N'Pongót nagyon rövid idő alatt az állatkert kedvencévé avatta. Jó időben minden délután kihoztuk a tiszafasövény előtti gyepre, és itt produkálta magát csodálói előtt: vagy unott arckifejezéssel heverészett a fűben, vagy huncut villogással a szemében kiagyalta, milyen pózban álljon valamelyik komoly látogató fényképezőgépe elé, aztán a döntő pillanatban előreugrott, megragadta a szerencsétlen vendég lábát, és kirántotta alóla -- ez a fogás hallatlanul mulattatta, és általában azzal az eredménnyel járt, hogy a látogató porckorongsérvet kapott, és közben a gyep egy teljesen üres darabjáról csinált egy jól sikerült képet.

Tizenkét hónap leforgása alatt N'Pongo csaknem a kétszeresére nőtt, és úgy éreztem, itt az idő, meg kell kísérelnem, hogy akár tisztes, akár tisztességtelen úton valamilyen párt szerezzek a számára. Nem sokat tartok azokról az állatkertekről, ahol csak mutogatási célokra szerzik be az állatokat -- hacsak pénzügyi nehézségek nem magyarázzák tehetetlenségüket --, és nem próbálnak párt keresni a számukra -- ez különösen a majmok esetében igen fontos. Amíg fiatalok, ez még nem okoz gondot, mert elfogadják maguk körül az emberi lényeket, mint készen kapott, bár kissé faramuci családot. Azután eljön az idő, amikor olyan erőssé fejlődnek, hogy ha van egy csöpp eszed, már nem kezeled őket olyan bizalmas módon, mint azelőtt. Amikor egy gorilla vagy egy csimpánz vagy egy orangután három- vagy négyéves korában jókora magasságból a nyakadba ugrik, alaposan próbára teszi az erődet, pedig csak azért csinálja ezt, mert te vagy az egyetlen társ, akivel játszani tud. Ha egyedül marad, és kedves természetű majom, ugyanezeket a játékokat próbálja veled játszani, amikor már tizenegy-tizenkét éves -- ez törött lábat vagy törött nyakat jelent, így tehát, amikor egy barátságos, kiáradó kedélyű állatot magányosan tartanak, és a saját fajtája társaságától éppúgy meg van fosztva, mint az emberekétől, nem lehet csodálkozni, ha komor és mélabús lénnyé válik. Mivel nem akartam, hogy N'Pongo oda fajuljon, ahova azok a nagyszerű, de szomorú és magányos emberszabású lények jutottak, amiket sok állatkertben láttam -- beleértve olyan intézményeket is, amelyeknek bőségesen álltak volna rendelkezésére az anyagiak, hogy beszerezzenek nekik valamilyen társat --, azt gondoltam, eljött az idő: meg kell próbálnom feleséget keríteni N'Pongónak, noha tudtam, hogy pénzügyeink ehhez nem elég rózsásak. Telefonáltam annak a kereskedőnek, akitől N'Pongót vettük, és megkérdeztem, volna-e lehetőség rá, hogy egy nőstény gorillához jussunk. Azt felelte, épp most kapott ajánlatot egyre, kb. egy évvel lehet fiatalabb N'Pongónál, de tekintettel Afrika jelenlegi politikai helyzetére, az ára felment, és ezerötszáz fontot kért. Két napig folyvást töprengtünk. Tudtam, hogy egy összegben nem sikerül előteremtenünk ezt a pénzt, de hosszabb idő alatt talán majd csak megszerezzük. Újra telefonáltam a kereskedőnek, és megkérdeztem, nem tudná-e részletfizetésre adni az állatot. Javára szól, és nekem megkönnyebbülést jelentett, hogy azt mondta, a megbízottja egy héten belül át fogja hozni Jerseybe. Az egész állatkert visszafojtott lélegzettel leste a napot. Én -- a bankommal folytatott elég éles tárgyalás eredményeként -- azzal töltöttem a hetet, hogy csináltattam egy perselyt, amelyre kiírtam:

Nandyt részletfizetésre vettük, kérem, segítsen, hogy törleszteni tudjuk a részleteket!

Megérkezett tehát Nandy, akkora ketrecben kucorgott, amekkorát egy mókusnak is keveselltem volna. Akárcsak N'Pongo, ő is tökéletes egészségnek örvendett: a szőre fénylett, kövér volt, a bőre selymes, mint a szatén, de első látásra a szeme tette rám a legmélyebb hatást. N'Pongo szeme, mint már említettem, apró volt, mélyen ülő, számító és humorral teli. Nandy szempárja nagy volt, ragyogó, és amikor oldalra nézett, látszott a szemefehérje: ez a szem azonban ijedten repesett, és soha nem nézett egyenesen rád. Olyan állat szeme volt, amelyik még csak kevés tapasztalatra tett szert az emberi lényekkel kapcsolatban, de ez a kevés tapasztalat semmi okot nem adott rá, hogy bízzék bennük, vagy tisztelje őket. Amikor kiemeltük a ketrecből, láttam is, hogy miért: a koponyáján keresztül forradás húzódott, hat-hét hüvelyk (15-17 cm) hosszú is lehetett. Nyilván miközben elfogták, valamelyik túlbuzgó és rettenthetetlen emberi lény hosszú, éles késével rávághatott, ami úgy szétszelte a fejbőrét, mintha borotvapengével hasították volna végig. A vágás félrecsúszhatott, különben a koponyája kettéhasadt volna. Az emberi faj ilyen bemutatkozása után alig vehető rossz néven Nandytól, ha kissé antiszociális magatartást tanúsított. A csúnya vágás már teljesen begyógyult, és csak a hosszú fehér forradást lehetett látni a haján át.

Nandyt huszonnégy óráig külön ketrecben tartottuk, hogy kicsit megszokjon. A ketrec N'Pongóé mellett volt, hogy láthassa belőle jövendő férjét, de iránta éppoly kevés érdeklődést tanúsított, mint irántunk. Ha beszélni próbáltunk hozzá, és egyenesen az arcába néztünk, a szeme ide-oda járt, addig a pillanatig találkozott csak tekintetünkkel, míg fel tudta mérni, mit szándékszunk csinálni. Végül rendszerint úgy ítélte, hogy a köztünk lévő drótháló viszonylag ártalmatlanná tesz bennünket, így, csak hogy ne kelljen ránk néznie, inkább hátat fordított. Olyan szívfacsaró, rémült arca volt, hogy az ember szerette volna felkapni és megvigasztalni, de a sérülés túl mély nyomot hagyott benne, és kedveskedésünket aligha méltányolta volna. Durva becsléssel úgy számítottam, legalább hat hónapig tart, míg el tudjuk nyerni a bizalmát, még az emberbarát N'Pongo példamutatása mellett is.

Az a reggel, amikor beengedtük N'Pongo ketrecébe, piros betűs nap volt, de számunkra aggodalmakkal terhes. N'Pongo addigra olyan jól megszokott és olyan félelmesen extrovertált természete volt, hogy nyilvánvalóan azt képzelte, ő az egyetlen gorilla a földön és minden emberi lény a barátja. Nem tudtuk, hogyan fogadja majd Nandy morcosságát és emberellenes magatartását. Bár huszonnégy órán keresztül láthatta Nandyt a mellette lévő ketrecben, semmiféle érdeklődést nem mutatott ittléte iránt. Ezért aztán, amikor a bemutatkozás nagy pillanata elérkezett, vizesvödrökkel, söprűkkel, hálókkal, hosszú botokkal felfegyverkezve álltunk körben, arra az esetre, ha az eljegyzési ünnep nem olyan szép, romantikus módon zajlik le, ahogy az ember elvárná, ha a nők számára írt képeslapokat olvassa. Amikor minden készen állt, elhúztuk a tolóajtót, és Nandy, teljes bizalmatlanságot mutatva, átsompolygott N'Pongo viszonylag kastélyszerűen tágas lakosztályába. Itt a falnak vetette hátát, és leguggolt, a szeme ide-oda járt, furcsán gyanakvó, mégis harcias arckifejezéssel a képén. Most, hogy csakugyan ott volt a ketrecben, N'Pongo közelében -- aki egy ágon ült, és azzal az érdektelen bizalmatlansággal szemlélte őt, amilyen kifejezést az étrendjében felbukkanó új fogásokra szokott tartogatni --, láthattuk, hogy Nandy mennyivel kisebb, mint ő: valójában alig feleakkora. Egy-két percig egymást kitartóan szemlélve üldögéltek, mi meg a drótháló másik oldalán gyorsan ellenőriztük, hogy vizesvödreink, hálóink, botjaink és a többi kellékek kezünk ügyében vannak-e.

Ez volt a kritikus pillanat: a két gorilla és mi teljes mozdulatlanságba merevedtünk. Ha valaki, aki nem ismerte a körülményeket, meglátott volna most bennünket, úgy tűnhettünk volna előtte, mint Madame Tussaud panoptikumának valamelyik kissé különös jelenete. A következő pillanatban N'Pongo kinyújtotta fekete kezét, kolbászokra emlékeztető ujjaival megragadta a drótot, és óvatosan leereszkedett a földre. Itt megállt, és egy marék fűrészport kezdett szemlélni, mintha életében először találkozott volna ilyesmivel. Majd könnyed, himbálózó járással félkört írt le, így közelebb került Nandyhoz, és rá se pillantva, hihetetlen gyorsasággal kinyújtotta hosszú, erős karját, megragadta és megráncigálta egy csomó haját, majd mintha mi sem történt volna, a ketrec végébe húzódott. Nandy természeténél fogva mindig kicsit lassú felfogású volt -- és félek, ilyen is marad mindig --, ezért N'Pongo vagy hatlábnyira -- csaknem kétméternyire -- volt már, mire észbe kapott, mi is történt. Ekkor már teljesen hiába vicsorgatta a fogát és morgott méltatlankodva. Az első forduló tehát N'Pongo javára dőlt el, de mielőtt még túlzott elképzelései alakulhattak volna ki a férfiúi fensőbbségről, úgy éreztem, második védelmi vonalunkhoz kell folyamodnunk. Félretettük a vödröket és hálókat, és két nagy tálat hoztunk elő, étvágygerjesztő gyümölcsök gazdag választékával. Az egyiket N'Pongónak adtuk, a másikat Nandynak. Volt egy kis feszültség, amikor N'Pongo, megvizsgálva saját tálját, úgy gyanította, hogy Nandy tányérja talán további ínyencségeket tartalmaz, ami az övéből hiányzik, odament hát, hogy megvizsgálja. Nandy azonban még mindig a N'Pongo hajcibálásával elszenvedett méltatlan sérelem miatt dohogott, és olyan harciassággal fordult szembe ellenfelével, amikor az a tányérját akarta tanulmányozni, hogy N'Pongo, aki alapjában véve jó kedélyű és elég gyáva fickó, visszahátrált a saját ételkupacához. A következőkben vagy félórán keresztül mindketten elégedetten táplálkoztak a ketrec két egymástól legtávolabb eső végében.

Ezen az éjszakán N'Pongo, mint rendesen, a fapolcán aludt, míg Nandy, kudarcot szenvedett szüfrazsettre emlékeztető magatartásban, a padlón gömbölyödött össze. Az egész következő nap folyamán lovagi mérkőzés folyt köztük, egymást lesve, hogy kipuhatolják, ki milyen álláspontra helyezkedik. Bonyolult illemszabályokat dolgoztak ki egymás közt: megengedhető-e Nandynak, hogy a kötélen himbálódzzék akkor, amikor N'Pongo a keresztgerendán üldögél? Megengedhető-e N'Pongónak, hogy elszedje Nandy sárgarépáját, holott az kisebb, mint az övé? Olyan gyermekes játék volt az egész, mint egy országos választás, de háromszor olyan érdekes. Estére azonban Nandy kivívta azt, ami körülbelül egyenértékű azzal, mintha érvényt szerzett volna a „szavazatot a nőnemű gorilláknak" követelésnek: N'Pongo és ő megosztották egymás közt a fapolcot. Abból ítélve, ahogy N'Pongo odafészkelte magát melléje, valószínűnek látszott, hogy egyáltalán nincs is ellenére ez a térhódítás a hálószobájában.

Kezdettől fogva látszott, hogy a gorillák házassága sikeresnek ígérkezik. Bár teljesen más volt a természetük, nyilvánvalóan rajongtak egymásért. Kettejük közt N'Pongo volt a nagy, vihogó bohóc, míg Nandy csendesebb volt, befelé pillantóbb és éberebb. Amikor N'Pongo gorombáskodott vagy ingerkedett vele, pusztán tréfából csinálta, minden rosszindulat nélkül, és úgy látszott, Nandy tisztában van ezzel. Néha azonban szemlátomást mégis megsokallta ezt a jókedvű ingerkedést: olyan lehetett ez, mint amikor valaki egy cirkuszi bohóchoz megy férjhez. Miután a türelme határához ért, kijött a sodrából, villámló szemmel és vicsorgó szájjal kergette körül férjurát a ketrecben, míg N'Pongo hisztérikusan vihogva vágtatott előle. Ha elkapta, az öklével addig dögönyözte, míg N'Pongo labdává göngyölődve nem feküdt a padlón. Noha Nandy erős volt, ezzel a fáradsággal akár egy betontömbnek próbált volna fájdalmat okozni -- N'Pongo csak feküdt, magában nevetgélve, a szeme ragyogott a jókedvtől. Amikor Nandy belefáradt, hogy férje izmos testén valami nyomot hagyjon, peckes léptekkel a ketrec túlsó végébe vonult, N'Pongo pedig feltápászkodott, leporolta magáról a fűrészport, gyors diadalfutamot dörömbölt ki a mellén vagy a hasán, aztán összefont karral, csillogó szemmel üldögélve kitervezte, milyen új csínnyel bosszanthatja a feleségét.

Úgy éreztem, nagy teljesítmény, hogy meg tudtuk szerezni ezt a ritka és értékes állatpárt, de rájöttem: ezentúl állandó aggodalomban fogunk élni az egészségük és a hogylétük miatt; valahányszor valamelyik eltüsszentette magát, mert fűrészpor ment az orrába, ijedten és leverten vizsgáltuk, vajon ez már a tüdőgyulladás előjele-e, vagy valami másé. A bélműködésük mindennapi beszédtémánkká vált. Egy elmés szerkezetet szereltem fel az érintkezés megkönnyítésére az állatkertben: ugyanis bármilyen kicsiny ez az intézmény, meglehetősen sok időbe került, míg az ember megtalálta azt, akit épp keresett. Ezért az udvar különböző kulcspontjain kis fekete dobozokat csavaroztam fel a falra, amelyeken keresztül a személyzet beszélni tud az irodával és fordítva. Egy ilyen dobozt a lakásunkba is beépítettem, hogy állandóan tudjam, mi történik, és hogy a többiek értesíthessenek, ha valami válság tör ki. Egy alkalommal ugyan előfordult, hogy erős kételyeim támadtak, bölcs dolog volt-e ezt a rendszert bevezetni, és ez épp akkor következett be, amikor olyan vendégeink voltak, akikkel nemrégiben ismerkedtünk csak meg. Egyik ilyenkor szokásos finom és felületes csevegés során a könyvespolcon lévő fekete doboz figyelmeztető recsegésben tört ki, és mielőtt még odaugorhattam volna, hogy elzárjam, egy síri és test nélküli hang bejelentette:

-- Mr. Durrell, megint hasmarsuk van a gorilláknak!

Semmi a világon nem tudott volna sikeresebben lehervasztani egy társas összejövetelt.

Mindennek ellenére N'Pongo és Nandy egyaránt nőttek és fejlődtek, és nagy megkönnyebbülésünkre egyik olyan betegséget se kapták meg, amitől a legjobban féltünk.

Egyszer azonban bekövetkezett, hogy N'Pongo először lett komolyan beteg. Épp akkor úgy terveztem, hogy három hetet töltök Dél-Franciaországban, ami afféle munkavakáció lett volna, mert a BBC, a British Broadcasting Corporation (az angol rádió) rendezőjével mentünk volna, akit reméltem, hogy meg tudok győzni arról, milyen fontos filmet csinálni a Camargue vidék életéről.

Szobákat rendeltünk, számos embert értesítettünk érkezésünkről -- bikaviadoroktól madarászokig --, és úgy látszott, minden simán megy majd.

Négy nappal indulásunk előtt N'Pongo gyengélkedni kezdett.

Nyoma sem volt a vihogó, túláradó kedélyének; a padlón vagy a polcon hevert összekuporodva, karjával körülfogva saját testét, a semmibe meredve, és épp csak annyi ennivalót és tejet vett magához, hogy életben maradjon. Az egyetlen tünet heveny hasmenés volt. Gyors vizsgálatokat végeztünk, és bár mind az állatorvos, mind az orvos tanácsai szerint jártunk el, hogy mi baja lehet, továbbra is titok maradt. Mint minden majom, félelmetes gyorsasággal fogyott. A második napon teljesen abbahagyta az evést, és még azt is visszautasította, hogy megigya a tejét, ez pedig azt jelentette, hogy nem tudtunk neki antibiotikumot beadni. Ahogy figyeltük, szinte szemlátomást zsugorodott össze, erőteljes teste ösztövérré vált. Ahol azelőtt büszkén kerek pocak domborodott, most kísérteties horpadás maradt, és előmeredő bordasor. Ürüléke erősen véres volt, és erre a tünetre legtöbben közülünk feladták a reményt. Úgy éreztük, ha csak valamit is enne, az legalább némi erőt adna neki, hogy ellenálljon a titokzatos kórnak, amelyben szenved, és felrázná abból a szörnyű búskomorságból, amelybe kezd már belesüppedni, mint majdnem minden majom, amikor beteg.

Jacquie-vel lementünk St. Helier piacára, és ott bolyongtunk a sokszínű sátrak közt, melyek körülveszik a kedves, múlt századbeli szökőkutat gipszkerubinjaival, pálmáival, fodorkafüvével és házi lovasságával, a kövér, piros aranyhalakkal. Nehéz volt kigondolni, mit válasszunk N'Pongo számára, mi ébreszthetné fel az étvágyát, hiszen a normális étkezései során is olyan gazdag választék állt rendelkezésére. Egész kis vagyont költöttünk el primőrökre. Aztán, amikor már alaposan megraktuk magunkat egzotikus gyümölcsökkel és zöldséggel, egy bódé előtt haladtunkban hirtelen óriási zöld-fehér csíkos görögdinnye ötlött szemünkbe. A görögdinnyét nem mindenki értékeli, de én véletlenül jobban szeretem a sárgánál. Felmerült bennem, hogy a vidám, piros, szivacsos, húsos, lédús belső, fényes fekete magjaival talán hatna N'Pongóra, mert amennyire tudtam, soha azelőtt még nem találkozott ilyesmivel. A gigászi dinnyét eddigi rakományunk tetejére raktuk, és visszahajtottunk az állatkertbe.

Ekkorra, étel és ital híján, N'Pongo már nagyon rossz állapotba jutott. Jeremy valahogy -- azzal a csellel, hogy keserű gyógyszert dörzsölt szét a foghúsán -- rávette: igyék egy kis lefölözött tejet. A keserű gyógyszer hamar feloldódott, és mivel az íze nemigen volt N'Pongo ínyére, hajlandó lett néhány korty tejet inni, hogy kimossa vele a száját. Egyenként mutattuk meg neki a dolgokat, amiket a piacon szereztünk, egyenként mérte végig őket fásult pillantásával, visszautasította a melegházi szőlőt, az alligátorkörtét és egyéb különlegességeket. Ekkor vékony szelet görögdinnyét vágtunk számára, és most először mutatott némi érdeklődést. Ujjával megtapogatta a szeletet, azután előrehajolt, és óvatosan megszagolta. A következő pillanatban kezébe vette, és nagy örömünkre elkezdte enni. Túlságosan nem örvendezhettünk, mert tudtuk, hogy a görögdinnyében gyakorlatilag semmi tápérték nincs, de legalább felébresztette újra az étel iránti érdeklődését. A következő lépés az lett volna, hogy antibiotikumot adjunk be neki, mert most már a szakértők véleménye megegyezett abban, hogy valami fajta vastagbélhuruttól szenved. Mivel még mindig visszautasított minden folyadékot, amibe orvosságot tudtunk volna keverni, az egyeden mód, hogy beadjuk az antibiotikumot, az injekció volt.

Kicsalogattuk N'Pongót a ketrecéből, és Nandyt bezárva tartottuk -- épp elég dolgunk volt elbánni vele még ilyen lefogyott állapotban is, addigra már rendkívül izmossá fejlődött feleségétől amúgy sem kaphattunk segítséget. N'Pongo ott guggolt az emlősök házában a padlón, beesett, tompa tekintettel meredve maga elé. Jeremy melléje guggolt, jó adag görögdinnyével, hogy megpróbálja ezzel lekötni a figyelmét, míg én a másik oldalon sietve készítettem elő a fecskendőt, N'Pongo halvány érdeklődéssel nézte előkészületeimet, és egyszer gyöngéden kinyújtotta a kezét is, hogy megérintse a fecskendőt. Amikor készenlétben voltam, Jeremy görögdinnyedarabokkal foglalta le érdeklődését, és amint a fejét elfordította tőlem, a tomporába illesztettem a tűt, és benyomtam a fecskendőt. N'Pongo nem adta jelét, hogy egyáltalán észrevette-e. Engedelmesen visszakísért bennünket a ketrecébe, és egy kis darab görögdinnyével hazavonult a polcára, ahol az oldalára dőlve, karba tett kézzel összekuporodott, és a falra bámult. A következő reggel a javulás halvány jeleit mutatta, és az előzőleg alkalmazott módszerrel sikerült neki még egy injekciót adni. A nap további részében nem látszott rajta változás, és bár evett valamennyi dinnyét, és ivott egy kis lefölözött tejet, semmi komoly jelét nem mutatta a javulásnak.

Szorult helyzetben voltam: huszonnégy órán belül indulnom kellett volna Franciaországba. Segítőkből és tanácsadókból egész darázsfészket bolygattam fel és szerveztem be. A BBC, az angol rádió is abban a hiszemben volt, hogy az utazás eldöntött tény. Ha ebben a stádiumban minden tervet felborítok, rengeteg embernek okozok kellemetlenséget semmiért, és mégis úgy éreztem, nem bírom otthagyni N'Pongót, míg biztosan nem tudom, hogy a javulás útján van-e, vagy menthetetlen.

Aztán, épp az elutazásom előtti napon, megfordult az állapota. Azzal kezdte, hogy megitta a Complan-adagját -- ez egy erősen sűrített tejporkészítmény --, és egy csomó gyümölcsöt evett. Estére a javulás észrevehető jeleit mutatta, és egész szépen evett is már. A következő reggel korán lementem hozzá; már 8.30-kor a Dinard-ba induló repülőn kellett ülnöm. Ott kuksolt a polcán, és bár még mindig nagyon aszottan és betegen gunnyasztott, a szemében már csillogott valamilyen elevenség, ami az utóbbi napokban hiányzott belőle. Egészen jól evett, megitta a Complanját, és éreztem, hogy végre a javulás útjára tért. Lehajtottam a repülőtérre, elértem a repülőgépet Dinard-ba, és onnan autóval mentünk le Dél-Franciaországba. Egész vagyonba került a sok Jerseyvel folytatott interurbán beszélgetés, mert állandóan tájékozódni akartam N'Pongo javulásáról, de ahányszor telefonáltam, egyre kedvezőbbek és jobbak voltak a jelentések, és amikor Jeremy értesített, hogy N'Pongo egy korsó Complant ivott meg, három szelet görögdinnyét, két banánt, egy sárgabarackot, három almát és nyolc tojásfehérjét evett meg, tudtam, nincs ok további aggodalomra.

Mire visszaértem Franciaországból, N'Pongo visszahízta mindazt, amit leadott, és amikor az emlősök házában meglátogattam, úgy üdvözölt, mint régen: tömören, feketén, gömbölyűén, huncutul csillogó szemmel fogadott, és igyekezett elég közel csalni a dróthoz, hogy le tudja csavarni a kabátom gombjait. Míg elnéztem, ahogy a hátán görgött, a kezével csapkodott, minden módon igyekezve, hogy magára hívja a figyelmemet, elgondoltam, hogy bár sok örömmel jár, ha az embernek ilyenfajta állatai vannak -- és létfontosságú, hogy megőrizzük és tovább tenyésszük őket --, kétélű dolog, mert akkora aggodalmakat kell kiállnunk, ha betegek lesznek, hogy az emberben kénytelen-kelletlen felmerül: miért is kezdett bele ilyen vállalkozásba?