Je suis triste, hélas! et j’ai lu tous les livres
      MALLARMÉ
   
   
     Ma már a part is elfogyott,
     nyugatról könnyű szél lebeg,
     a víz alatt fátyol ragyog,
     nem volt még fátyol kékesebb –
     s alkony felé a nagy habok
     megizzadt, zsúfolt ménesek.
   
   
     Éhezve, száz kötél alatt
     öten ülünk, szívünk kiholt,
     gyümölcsünk is csak az maradt,
     mi mindöröktől fogva volt:
     arany almáival a nap
     s ezüst almáival a hold.
   
   
     Ők lengnek itt e tájakon,
     hol úgy tűnnék el, mint a hó,
     ha száz sugár közt sápadón
     nem vinne – könnyű hintaló –
     kibírhatatlan bánatom
     vizén ez úti ringató.
   
   
     Mit hittem sok-sok év előtt,
     az eszme ködbe fúlt orom: –
     és most e kékes ég-tetők
     alatt zokogjak únt toron?
     A gyűlöletnél égetőbb
     s ezerszeres az undorom.
   
   
37

   
     Harcoltam híven, igazán,
     de mert megcsalt s meghalt a szó:
     túl eszmék s tettek igazán
     röpíts, zászlótalan hajó,
     teherhajó, öreg kazán,
     mellyel sűllyedni lenne jó.
   
   
     Agyamból így, mely mit sem bán,
     jelent és múltat eldobok,
     de amit ujjam szertehány,
     úgy gyűlik telezokogott
     szívemben, mint az óceán
     mélyén a konzerv-dobozok.
   
   
     Mint lágy, ezüstös tégelyek,
     miket hintázó hab kavar,
     s buknak szállongva, réveteg
     odáig, hol nem jár vihar,
     amerre tejszín ég lebeg
     s nem surran, csak az ebihal.
   
   
     Az ebihal, ha volna itt,
     s a bécsi orvos, ki nem él,
     hogy lelkem titkos dolgait
     kivetné egyszer mind a mély,
     s vén lim-lomok közt holnapig
     játszhatnék én, ki nem remél.
   
   
     De zengnék-e más húrokat,
     bár száz új véső vésne ki?
     Szívemben ordas bú fogad,
     ha bánom is, már kései:
     kirajzolták kontúromat
     a gyilkos szálló kései.
   
   
     Ilyennek lettem végül én,
     kit tőr se fog, se kés nem olt,
     kit immár meddő és kemény

    
38

     árnyéknak hord az égi bolt,
     mert elveszett a jóremény,
     amelynek katonája volt.
   
   
     Leszek tévelygő elbukott,
     kit bánatára szűlt a lét,
     s mert bomba nékem nem jutott,
     sem sírhely, enyhe és sötét,
     kiszürcsölöm az elfutott
     bűnbánatát és csömörét.
   
   
     Tűnt föld! ma rólad álmodok
     s leszek soká még íly merész
     kutatni drága lábnyomod,
     mit nem lel újra szem, sem ész,
     s úgy vágyom rád, mint zátonyok
     közt partra vágy a tengerész.
   
   
     Egy elmerült Atlantiszért
     zokogok, mint a régiek,
     s mihez fiúnk majd mit sem ért,
     ki izzó voltál s jéghideg,
     hol minden utca kincset ért,
     siratlak, tűnő félsziget,
   
   
     S ha meglátnálak újra még:
     nem én leszek, a régi lágy,
     bujdosni vonz a messze ég
     s kalandra hív a durva ágy,
     mint tengerészt a messzeség,
     ki városokból vízre vágy.
   
   
     Marasztalhat majd Édened,
     de én magamnak fekhelyet
     üszkén, mely egykor égetett,
     nyugodni már sosem lelek
     s ezentúl ezt az életet
     úgy vágom, mint a kenyeret.
   
   
39

   
     Bujdosva, mint Ovidius,
     nem ér gőgömhöz hiú vád,
     tigris kísér, sas és hiúz,
     hajlékony csúcsú, ifjú fák,
     s e napsütötte és fiús,
     mezítlen, könnyű ifjúság.
   
   
     De vígaszomra kék egek
     tűznek rám s mályvaszín napok,
     az alkonyok a rét felett
     nekem lehellnek illatot,
     s a mély augusztus éjjelek
     énrám esőznek csillagot.
   
   
     S ha ernyős pálmafák alatt
     kinyúlnék egyszer, ifjú holt,
     síromra mécsnek az marad,
     mi mindöröktől kezdve volt:
     arany almáival a nap,
     s ezüst almáival a hold.
   
    (Portugál part előtt az Atlanti-tengeren, 1940)