A tapogatózásban

még mennyi, mennyi árny van,

a fényre matatásban,

a holtak ásásában,

 

dühök kiáltásában,

acsargó vájkálásban,

a vajákos ráolvasásban

még mennyi, mennyi árny van,

 

a múlt reflektorától

még hány hátrálva lábol

a még sötétebb lyukba,

a szorongás-satukba

 

vissza, a reflexekig vissza,

szeszfőző spiritiszta

titkos lombik-mérgéig,

ősbűnök útján végig

 

a kín teremtéséig

még hány cinikus szédít,

ha áhítattal várva

megszületne vigyázva

dajkált jövőnk új arca,

hány torzítaná idült maszkra,

 

fekete jóslatokba zárva

zárvány-lelkeknek prédájára

a rontás rád hogy árad

veszejtve hazád-házad,

 

a tapogatózásnak

hányan emelnek gátat,

hogy a boldogsághoz ne érj el,

hát megjelennek éjjel

 

kinyomott újságokkal,

másnapod belerokkan,

füstölögsz, mint lehűtött

tűz, s oda álmod-üdvöd,

 

hol egyszer zsarnokság volt,

ott megrokkant az égbolt,

a törmeléket hordod,

matat most ott a sorsod

 

törmelékből az épet,

szeretnéd fölmutatni részed,

de rácsapnak kezedre

előbb, azután életedre,

 

mert megannyi fogdmegje

fölötted áll nevetve

a zsarnoknak, jövel az “új”-kor,

benne a martalóchad újból

 

szétveti, ami egy volt,

a baráti csoportot,

az ifjúságot, ami szent volt

és összefogva tombolt,

 

szétveti a családot,

lesi, ki hova pártolt,

fölbújt, izgat és igazától

már-már a mártír is elpártol,

 

kísért a zsarnokság még,

pingálja át a cégért,

jobb jövőt ők hazudnak,

vámpírjai a múltnak,

 

vigyázz, a kártyát

cinkelt paklira váltják,

a lapokat ők osztják,

kibicelhet az ország,

 

kísértetjárás a javából,

zsigereidben még ő táncol,

ruhát és jóreményt oszt

s rád célkereszttel céloz,

 

már ismét ő diktálna,

– vigyázz, még tart a játszma! –

s ahonnan szabadultál,

kattanna rád éppoly zár,

 

magad vagy a kísértet,

ki semmit meg nem értett,

ha percre félrenézel,

nem ment meg semmi vész-jel,

 

sem felrázó szó,

ilyen-olyan rím-osztó,

sem vajúdva-sikoltó,

a mindenségbe foszló,

 

ha visszarettensz a jövődtől,

ami létedben már dörömböl,

magzatod is elátkoz,

vigyázz, ha visszatáncolsz,

 

a tapogatózásban

még mennyi, mennyi árny van,

a sóhajtásban

s a tavasz rohamában,

 

az újraszántott parcellákban,

a földekben, a visszavártban,

a vetésforgó számításban,

a nyögvenyelős társulásban,

 

ott van, még ott van

– a fák rügye is belerokkan –

a napsugárban,

az útját álló topogásban,

 

árnyak fiai szőnek

reávetett zsákot jövődnek,

mosolygó szóval

harácsra éhezik az óhaj,

 

cserélnek címert, zászlót,

de ők mondják a zárszót,

befurakodnak halkan, loppal,

kiforgatnak licit-számokkal,

hogy ne láss múltat-távolt,

ők tekernek szemedre fátyolt,

 

ők adagolnak mérget,

szomszédokkal se férj meg,

vigyázz, ha csillannak a fények,

követelj árnyékmentességet,

 

felhőtlen lesz a reggel,

ha leszámolsz a félelmekkel,

derékszöget állít a dél is,

ha elnyugszik a “csakazértis”,

 

ha nem a dac vezette

gyűlölség tesz keresztbe,

de józan számítással

ki-ki magáért vállal

 

elévületlen kezességet,

 

tudván azt is, mi végett

a türelem, a lenézett,

miértünk és teérted

élelvén békességet,

 

s ha majd az esti árnyak

pipás kezedre rátalálnak,

s unokád fején oltja

lámpáját hegyek holdja,

 

s helyt adsz emlékeidnek,

ne mondd, hogy kisemmiztek,

de szemed tiszta érce

ragyogja, hogy megérte

 

a titkos összejátszás,

s a dolgok kérgén átlátsz,

tiéd már minden földi

öröm, bárha körömnyi,

 

s a bort az esti óra tölti

kupádba, perced öröklétnyi,

s tudod már, tudod, lesz mód

sötét útjainkról letérni,

 

kínlódó szájból horgot

kell neked és nekem kiverni,

s az élőket, bár sebük vérzik,

élők közé visszaengedni,

 

légy végre önmagaddal

azonos hullámhossz a dalban,

mint régi népdalokban

pásztortűz fénye lobban,

 

mint a vonatkanyarban

dombtetők szilfás lombja harsan,

a szél is,

ahogy megpendíti a vért is,

 

legyen végre a társad,

kallódó magad föltaláljad,

légy megnyugvó bizonyosság,

kertjeidben a kihajló ág,

 

félig tiéd és félig másé,

nem hunyó ragyogásé,

csöndesítsd le a tébolyt,

mondjad, “az rég volt, rég volt”,

 

lépésedből a biztonságot

őrizze meg, ki egyszer látott,

s hozzádbújva a kedves

ölelésébe beleveszhess,

 

 a gyermek arca fénylik,

ha veled sétál a fasoron végig,

s az ilyen-olyan barátokra

és egy-egy Illyés Gyula-sorra

 

is adjon neked időt Isten,

hogy napjaidból fölsegítsen,

énekkel, tánccal és játékkal

biztasson végül e szerény dal,

 

halottaid is körülülnek,

anyáid ők és hűek,

próbák poklain megőszültek

megváltói a láthatatlan bűnnek,

 

gyermekeid, a meggyilkoltak,

bocsánatot is ők zokognak,

letépik, fény az árnyat,

függöny-szárnyait éjszakádnak,

 

és hányan, kik meg sem születtek,

veled örülnek új szüretnek,

fogják majd kezed a sírodnál,

életed értük szolgál.

 

(1994. január 18.)

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés