Falum a Duna-Tisza közén, szőlőtelepítéssel megkötött futóhomokon, az ország szívében terül el. 

    Délkeletről északnyugatnak fordulva, félkörben akác-, tölgy-, fenyő- és jegenyenyárfákkal vegyes erdő határolja. Ha ide, a nyugat felé eső részen magasodó homokbuckára áll az ember, s elnéz északnyugatnak, messzire elláthat az ősz avarszagú, álmos csendjébe burkolózott szőlősorokon, ódon vályogfalas házakon túl nyújtózó pusztán.
    A vadászpuskák keltette, sűrűn fel-felzúgó dörejhullámok átcsaptak az elmúlás színeibe öltözött fák tetején, s a felriasztott csenden túl, a szívben némultak el, sejtelmesen megrezzentve egy titokzatos hegedű húrjait. Mi, gyerekek, tudtuk, vadászok járják a környéket, így ősz táján minden évben négyen-öten jöttek, s egymástól bizonyos távolságra, csatárláncot alakítva vonultak előre, veteményes irtásokon, vízmosta csapásokon, fák között, tisztásokon át. Kopók helyett mi, gyerekek törtettünk nyomukban. Kezünkben nyulak, fácánok élettelen testét lábuknál fogva, lelógatott fejjel cipelve. A gyönyörű tollakat beszennyezve, feketedett a megalvadó vér.
    Egész nap mentünk, követve a vadászokat, megfeledkezve éhségről, fásult fáradtságról, iskoláról. Hol kíváncsian, hol elszoruló szívvel – magamból kiindulva beszélhetek – figyeltük a bokrok rezzenéseit, vajon felröppen-e fészkéről a fácán, vad szárnycsapásokkal fúrva magát a kék magasságba? Éberen lestük a nyulak olykor szerencsés megmenekülést jelentő cikk-cakkját. Ha a lövés nem halálos-pontosan talált, a sebesült, vérző állat elmenekült a térdig érő sűrű füvek között, sosem akadtunk rá! Egy-egy lövés után a vadászok lehajlították fegyverük duplacsövét, kidobták az üres hüvelyeket, s a vállukon átvetett hevederből újabb lőszereket tettek a fegyverbe.
    Dél múltán, amikor legforróbban tűztek a napsugarak, fenyvesek mellett, akácokkal övezett tisztáson lepihentünk. A tisztás közepén nyárfa nyúlt büszke tartással a magasságnak. A vadászok cigarettára gyújtva, félkört alakítva beszélgettek.
    Egyikük, mintha most is magam előtt látnám - napszítta, enyhén borostás vékony arc, ráncok barázdálta homlok alatt elmerengő, kék szemek -, rövid történetbe kezdett.
    - Ennek a helynek a sugallatára egy katonára gondolok. Apám erdész volt, az ittenihez hasonló tisztás állt a házunk mellett. Ott éltem le gyerekkoromat. Nem tudom, az a katona bátor volt-e? Hős-e? Bennem, ismeretlen életével, és nem ismert halálával a háború jelképe lett. Ősz volt, szelíd, napsugaras ősz. De az ember mélabús gondolatai nem szállhattak a merengés felhőivel. Bombákkal terhes repülők húztak felettünk, gépfegyverek kattogása, ágyúk bömbölése, katyusa-lövedékek becsapódásai okádták a halált.
    Újabb cigarettára gyújtott.

    - Elhallgattak a fegyverek, és halálos csend lett. Mély csend, amely visszhangként idézte fel a halálgépek zaját. Másnap apámmal kimentünk a tisztásra. A golyó perzselte fatörzs mellett, mintha csak itt lett volna, ezen a helyen, a sokévtizedes nyárfa tövében feküdt a katona. Nyitott szemén végtelen vizekre szabadult vitorlás hajók. Keze mereven a géppisztoly tusán, szája szögletében vékony vércsík futott alá szőke hajába. Mellén alvadt vértócsa, a halál-kitüntetés iszony-rózsája. Az első háborús halott...
    - Elképzeltem életét - folytatta -, az élni akarás, a sors, a test iszonyatában, érezve-tudva: öt, három, kettő, egy másodperc a lét! Kik voltak szerettei, kikre gondolhatott, miközben Isten legértékesebb anyagán, vagyis agyán lepergett előtte élete filmje? Addig a semmi-végtelen ideig, amíg megfordulva testének tengelye körül, újralátta sorsát eszméléstől földre zuhanásig! Fiatal volt, nem sokkal lehetett tőlem több. Ma is élhetne. Napi munkája után beülne kedvenc kocsmájába egy-két sörre a vidám cimborákkal. Megölelgetné asszonyát. Alvó gyermekét nézné, miközben az éjszaka magasában ragyognak a csillagok. Ragyognak nélküle. Gondolkozna az örök emberi dolgokon, tervek, álmok, jövő. Ki adja vissza neki, ami egyedül csak neki rendeltetett?
    A vadász szavait felitták az emberi lelkek, az erdő élő csendje. Súlyos lett ez a csend egy megválaszolhatatlan kérdéstől. Miért? Miért az öldöklés egymásért, egymás ellen?
    Jól ismertem a környéket, közel volt az út. Szőlőtőkék közt mentünk, nem volt sok hátra. A Nap, amit a hajnal felrúgott az égre, a fák csúcsára bukva, óriás piros labdaként szállt mind alább. Sosem láttam olyan végzetesen szépnek a lemenő Napot!
                       
(Újszilvás, 1968. január)