Állatfajok megőrzésre

Kedves Mr. Durrell,

talán csodálkozni fog, hogy teljesen ismeretlenül fordulok Önhöz.

Az állatkert most már öt éve működik. Ez alatt az idő alatt szívósan törekedtünk célunk felé, hogy olyan állatokból fejlesszünk fel állományt, amelyek vad állapotban kiveszéssel fenyegetnek. Ilyen módon szedtük össze a csimpánzainkat, két dél-amerikai tapírt, de talán a gorillapár a legfontosabb szerzeményünk, és erre vagyunk a legbüszkébbek. Ezektől függetlenül az elmúlt évben egész sor nagyon értékes állathoz jutottunk. Megszerzésükre a vétel vagy begyűjtés nem mindig járható út, ezért nemrégiben egy struccot adtam cserébe binturongunkért, medvenyestünkért, ezért a Távol-Keletről származó furcsa, kicsi, medveszerű állatért, és egy szemüveges medvéért, amelyet Pedrónak neveztünk.

A medvecsaládon belül a szemüveges medvék egyedül DélAmerikában fordulnak elő, az Andok egy eléggé elhatárolt, magasan fekvő vidékén. Feketésbarnák, sárgásbarna vagy fahéjszínű, szemüvegszerű jegyekkel a szemük körül, ugyanolyan színű mellénnyel. Olyan nagyra nőnek, mint a közönséges barnamedve, de Pedro, amikor megérkezett, még kölyök volt, és akkora, mint egy nagy vizsla. Hamar kiderült, hogy nevetségesen szelíd, és nincs nagyobb szenvedélye, mint kidugni mancsát a rácson, és hatalmas mennyiségben majszolni a csokoládét. Hihetetlenül mulatságos módon piperkőcre hasonlít, és vannak pózai -- amikor például egyik lábát kecsesen egy fahasábon nyugtatja, miközben könnyedén támaszkodik ketrece rácsaihoz, hanyagul lógatva két mellső lábát-, amelyek ellenállhatatlanul juttatják eszünkbe azokat a léha és elegáns ifjakat, akikkel koktélokon lehet találkozni. Gyorsan rájött, hogy néhány kisebb mutatvány árán a csokoládé- és édességzápor százszorosára nő, ezért betanult egy kis táncot. Ez abból áll, hogy a hátsó lábára emelkedik, előre-hátra hajladozik, amilyen mélyen csak tud, vigyázva, el ne essék, aztán lassan pörögni kezd, mintha hátrafelé járná a keringőt. Ez mindig elragadtatásba ejti a nézőközönséget. Hogy szórakozni tudjon valamivel, nagy, üres hordót lógattunk le a ketrece mennyezetéről, amelynek mindkét oldalon kivertük a fenekét -- körhintaszerű dolog volt, és Pedrónak rengeteg mulatságot szerzett. Rendszerint körös-körül vágtatott a hordó körül, aztán fejest ugrott bele, miközben a hinta erőteljesen lengett előre-hátra. Néha túl heves lendülettel vetette bele magát, olyankor a hordó másik végén át kisüvített, és a földön kötött ki. Máskor viszont, ha ábrándos hangulata támadt, bemászott a hordójába, és csak heverészett ott, a pracliját szopogatva s maga elé dúdolva valami meglepően hangos, vibráló zümmögést, ami olyan volt, mintha a hordóba egy nagy dinamót szereltek volna.

Pedro eleinte ideiglenes lakásban lakott, de mivel reméltük, hogy párt tudunk majd kerítem neki, új ketrecet kellett számára építenünk. Arra az időre, míg a régi lakását szétszedték, és az újat felépítették, egy nagy ládába száműztük, amit eleinte rendkívül zokon vett. Mikor azonban ezt a ketrecet az állatok konyhája és a gyümölcsraktár közelébe állítottuk, úgy látta, az élet végül mégsem olyan rút. Állandóan láthatta az állatkert személyzetét, és senki nem tudott elmenni a ketrece mellett, hogy a rácsokon át be ne nyújtson neki valami jó falatot. Ezután, két nappal azelőtt, mielőtt áthelyeztük volna az új lakóhelyére, megtörtént a baj. Jacquie-vel épp a lakásunkban voltunk, békésen teázgatva egy barátunkkal, amikor recsegni kezdett a házitelefon, és Catha hangja csendült fel, olyan szenvtelenül, mintha csak a postás érkezését jelentené:

-- Mr. Durrell, úgy gondolom, talán érdekli, hogy Pedro kiszabadult.

Nos, bár Pedro kicsi volt, amikor megérkezett, meglepő gyorsasággal nőtt, és mostanra már elég nagy állat lett belőle. Noha még most is nevetségesen szelídnek látszott, attól tartok, a medvék a földkerekség azon kevés állatai közé tartoznak, amelyekben soha, semmi körülmények között nem lehet megbízni. Ezért ha azt állítom, hogy az újság megriasztott, keveset mondok. Lerohantam, és a hátsó lépcsőn át kiszáguldottam. Itt, ahol az állatok konyhája és a gyümölcsraktár egy lapos tetejű, külön szárnyat képez, megláttam Pedrót.

Fel-alá nyargalt a tetőn, láthatólag életében nem mulatott még ilyen remekül. A kellemetlen az volt, hogy tőlünk az egyik főablak erre a tetőre nyílt, és ha azon keresztül besétál, jókora dúlást okozhat a lakásban. Pedro számára az üvegnek nevezett anyag ismeretlen volt, és miközben alulról figyeltem, felugrott az ablakhoz, felállt a hátsó lábára, és reménytől fűtve előrelendült. Szerencse, hogy az ablak régi divatú tolóablak volt, kis üvegtáblákra osztva, és ez ellenállt a roham lendületének. Ha egyetlen nagy tábla üveg lett volna, az azonnal keresztültörik, és Pedro talán súlyosan megsebesítette volna magát, így azonban, arcán enyhén csodálkozó kifejezéssel, visszaesett a lábára: azt, ami teljesen szabályos útnak látszott, hogy bejusson a lakásba, valamilyen láthatatlan anyag torlaszolta el. Körbefutottam, egyenesen a ládához, megpróbáltam felemelni a tolóajtót, amely -- ahogy történni szokott ilyen válságos helyzetekben -- épp beszorult. Pedro odajött a tető széléhez, és a saroknál lenézett; látszott, azon töpreng, le kellene másznia, hogy a segítségemre jöjjön, de kicsit habozott, a magasból való leugrás gondolkodóba ejtette.

Magam még mindig a ketrec ajtajával küszködtem, amikor Shep jelent meg egy létrával.

-- Sose fogjuk leszedni énelkül! -- mondta. -- Nem mer magától leugrani. . .

Odatámasztotta a létrát a falhoz, én meg tovább viaskodtam az ajtóval. Közben megérkezett Stefan, és segítségemre sietett, épp abban a pillanatban, amikor Pedro észrevette a létrát. Élénk örömrikkantással lesiklott rajta, mint egy cirkuszi akrobata, és alaktalan halomként Stefan lábánál kötött ki.

Akárcsak jómagam, Stefan is teljesen fegyvertelen volt, de szerencsére megőrizte hidegvérét, és azt tette, amit kellett: teljesen mozdulatlanul maradt. Pedro feltápászkodott, és látva, hogy Stefan ott áll mellette, kis horkantást hallatott, a hátsó lábára emelkedett, két mancsát pedig Stefan vállára helyezte, aki néhány árnyalattal sápadtabb lett, de azért nem moccant. Kétségbeesve néztem körül valami fegyverért, amivel Pedróra üthetnék abban az esetben, ha meg akarná támadni Stefant. Pedrónak azonban nem forgott a fejében semmiféle ellenséges szándék. Piros nyelvével hosszú és rendkívül nedves csókot adott Stefannak, aztán újra leereszkedett a négy lábára, és körbe kezdett vágtatni a láda körül, mint egy izgatott kutya. Én még mindig teljesen sikertelenül küszködtem az ajtó fölemelésével, amikor Pedro rosszul számított ki egy távolságot -- egy különösen bonyolult, gyönyörű ugrással beesett az állatok konyhájába. Shep egy pillanat alatt rácsapta az ajtót, és így szökött rabunkat biztonságosan zár alá helyeztük. Ezután kiszabadítottuk a beragadt tolóajtót, odataszigáltuk a ládát a konyhához, kinyitottuk az ajtaját, és Pedro habozás nélkül visszatért lakosztályába. Stefan eltűnt, és egy jó erős teából merített magának új erőt.

Pedrót két nap múlva tágas, új lakásába engedtük, és öröm volt látni, ahogy körberohangál, kikutatja az új hely minden zugát, lóg a rácsokról, és kéjes mámorban pörög, boldogan, hogy ilyen tágas helyre jutott.

Ha az embernek állatkertje van, a karácsonyi ajándékok, a születésnapi, évfordulói megemlékezések csodálatosan egyszerűek : állatokat ajándékozunk egymásnak. Minden feldúlt férjnek, aki hosszú, álmatlan éjszakákon át töri a fejét, mivel kedveskedjék a feleségének ilyen alkalommal, merem ajánlani, hogy szerezzen be egy állatkertet, és minden efféle gondja megoldódik. Mikor tehát anyám, titkárnőm és a személyzet három tagja külön-külön figyelmeztettek, hogy házasságunk tizenkettedik évfordulója sötéten és fenyegetően kezd fölrémleni a láthatáron, leültem egy csomó állatkereskedés árjegyzékével, hogy tanulmány tárgyává tegyem, mit is tudnék venni, amivel kettős célt szolgálnék: egyrészt örömet szerzek Jacquie szívének, másrészt öregbítem az állatkert állományát. Ennek a módszernek még egy nagy előnye volt: sokkal több pénzt szánhattam rá, mint ahogy különben tettem volna, s féktelen könnyelműségem miatt még csak korholásokra sem kellett számítani. Ezért a listákkal töltött számos nyálcsurgató óra után két pár koronás galamb mellett kötöttem ki, amikre, tudtam, Jacquie régóta vágyik. Ezek a galambok családjában a legnagyobb állatok, és minden bizonnyal a legszebbek közé tartoznak kobaltkék tollazatukkal, skarlátpiros szemükkel, nagy, tollas bóbitájukkal. Senki sem tudja, most mekkora az állományuk vad állapotukban, de részben a húsukért, részben a tollazatúkért nyakló nélkül lövik őket, és könnyen lehet, hogy néhány év leforgása alatt a koronás galamb a veszélyeztetettek listájára kerül. Megállapítottam, hogy akkortájt a koronás galambokra egy holland kereskedő adta a piacon a legolcsóbb ajánlatot. Szerencsére nagyon szeretem Hollandiát és lakóit, ezért úgy gondoltam, legjobb lesz, ha személyesen megyek át a madarakért, mert - ahogy önmagámnak magyaráztam -- így ki tudom választani a legszebb példányokat (házassági évfordulóra nyilvánvalóan csak a legjobb jöhet szóba!), és ugyanakkor meglátogathatok néhány holland állatkertet is, amelyek véleményem szerint a legjobbak közé tartoznak a világon. Ilyenképpen megnyugtatva lelkiismeretemet, átrepültem Hollandiába.

Külön balszerencsémre épp aznap, amikor fölkerestem a kereskedőt, hogy kiválasszam a koronás galambokat, egy orangutánszállítmány érkezett hozzájuk. Ezzel rendkívül kényes helyzetbe kerültem. Először is: mindig szerettem volna egy orangutánt. Másodszor: tudtam, hogy ezt valószínűleg nem engedhetjük meg magunknak. Harmadszor: épp a kényes és szép majmokkal folyó üzérkedés következtében, létszámuk vad állapotukban annyira megtizedelődött, hogy a következő tíz éven belül esetleg kihalnak. Mint lelkes állatvédő, mit tehettem volna? Nem jelenthettem fel a kereskedőt senkinek, abból az egyszerű okból kifolyólag, mivel a majmok már megérkeztek Hollandiába, ott semmiféle törvény nem tiltotta, hogy birtokolja őket. Zsákutcába jutottam. Azt sem bírtam megtenni, hogy rá se nézzek a majmokra, és otthagyjam őket, kiszolgáltatva a kereskedő kénye-kedvére, viszont azzal, ha megmentem őket, ferde helyzetet teremtek, mert tulajdonképpen olyan kereskedelmet támogatok, amelyet erősen helytelenítek.

Eddigre már annyira belelovalltam magam a kérdés állatvédelmi vonatkozásaiba, hogy a pénzügyi rész teljesen kiesett az agyamból. Pontos tudatában annak, mi lesz a dolog következménye, odamentem, és benéztem a kis orangutánkölyköket tartalmazó ládába, és azonnal elveszett ember lettem.

Mindkettő kopasz volt, keleties vágású szemű; a hím, amelyik kicsit nagyobb volt, úgy festett, mint egy különösen rosszindulatú mongol rabló, a nősténynek édes, szívtépően megható kis arca volt. Mint rendesen, ezeknek is nagy pókhasuk volt, a nevetséges rizskoszt miatt, amin a vadászok és kereskedők makacsul tartják őket, és ami semmi másra nem jó, csak arra, hogy felpuffassza a hasukat, és emésztési zavarokat okozzon.

Ott kuporogtak a szalmában, egymást átölelve; mindegyik számára a másik volt az egyetlen ismerős és érthető dolog ebben a rémületes és ijesztő világban. Eltekintve tekintélyes potrohúktól, egészségesnek látszottak, de annyira fiatalok voltak még, hogy tudtam: megmaradásuk némi kockázattal jár. Látva azonban őket, amint átölelik egymást, és látható rémülettel merednek rám, eldöntötte számomra a dolgot (noha tudtam, hogy emiatt még sokat fogok hallani), leültem, és kitöltöttem egy csekket.

Este hazatelefonáltam az állatkertbe, hogy közöljem Jacquie-vel: minden a legnagyobb rendben, nemcsak a koronás galambokat sikerült megvennem, amelyekre vágyott, hanem két pár nagyon szép fácánt is. Ezt hallva mind Catha, mind Jacquie kijelentette: nem lenne szabad megengedniük, hogy egyedül menjek állatkereskedőkhöz vásárolni, a takarékossághoz semmi érzékem, és ugyan minek vettem fácánokat, amikor tudom, hogy az állatkert ezt már nem engedheti meg magának. Mire én azt feleltem, hogy nagyon ritka fácánokról van szó, és ez elég ok. Aztán könnyedén odavetettem, hogy még valami mást is vettem.

Gyanakodva kérdezték, hogy micsodát.

-- Két orangutánt -- mondtam fölényesen.

-- Orangutánt! -- kiáltotta Jacquie. -- Színtiszta bolond vagy! Mennyibe kerültek? Hol fogjuk tartani őket? Teljesen elment az eszed!

Catha, amikor meghallotta az újságot, egyetértett vele. Megmagyaráztam: az orangutánok olyan picikék, hogy tulajdonképpen zsebben is elférnek, és egyszerűen nem hagyhattam, hogy ott pusztuljanak az állatkereskedő boltjában, Hollandiában.

-- Amint meglátod őket, beléjük szeretsz! -- fuvoláztam reménykedve, mire Jacquie válasza gúnyos horkantás volt csak.

-- Nos -- mondta végül józanul --, ha már megvetted, megvetted. Azt ajánlom, gyere haza tüstént, mielőtt még több pénzt elköltenél.

-- Holnap érkezem -- válaszoltam.

Másnap aztán a koronás galambokat és a fácánokat feladtam légi fuvarként, magam pedig tengeren utaztam két kis lelencemmel. Nagyon gyanakvóak és félénkek voltak, bár a nőstény inkább hajlott rá, mint a hím, hogy megbízzék bennem; néhány órai becézgetés után azonban már mindketten elvették a csemegefalatokat a kezemből. Sok töprengés után a hímet Oscarnak, a nőstényt Balinak neveztem, mivel ennek volt valami kapcsolata azzal a földrésszel, ahonnan származtak. Nem tudhattam előre, ezzel alkalmat adok rá, hogy Jeremy ezt a felháborító rímet faragja:

Ha Oscar vadul, Báli vidul.

Azért határoztam úgy, hogy tengeren utazom velük, mert először is, ha elkerülhetem, sohasem repülök. Állandóan az a szilárd meggyőződésem, hogy aki a gépemet vezeti, épp akkor szabadult heveny angina pectorisszal a fegyencek elmegyógyintézetéből. Arra is számítottam, hogy így lazábbak lesznek az utazás körülményei, és könnyebben sikerül valamiféle kapcsolatot létrehoznom a gyámoltjaimmal. Ami az utóbbit illeti, elképzelésem teljesen bevált: Báli kezdett barátságosan válaszolni a közeledésemre, Oscar pedig kétszer megharapott, mire megérkeztünk.

Amint hazaértem az állatkertbe a két kopasz fejű, pókhasú, vörös szőrű pártfogoltammal, mindenki azonnal beléjük szeretett, ahogy előre láttam is. Körülgügyögték, külön a számukra előkészített ketrecbe helyezték őket, és alig múlt el egy perc a napból, hogy valaki oda ne ment, be ne kukkantott és valami finom falatot ne adott volna nekik. Egy hónapba beletelt, míg jelei mutatkoztak, hogy kigyógyultak elfogódottságukból, és kezdtek rájönni, hogy mi nem is vagyunk olyan gonosz óriások, mint gondolták. Egyéniségük kivirágzott, és nagyon hamar az állatkert legnépszerűbb lakóivá váltak. Azt hiszem, kopasz fejük, furcsa, vágott szemük és Buddha-szerű alakjuk tette olyan hihetetlenül mulatságossá őket, amint a legelképesztőbb szabad stílusú birkózómérkőzéseket vívták egymással, amit valaha is láttam. Tekintettel arra, hogy a hátsó lábuk, minden bonctani szabállyal ellentétben, úgy látszik, teljesen körbe tud forogni a csípőízületükben, ezeket a birkózásokat látni kellett ahhoz, hogy az ember egyáltalán el tudja hinni, ilyen is van. Lihegve, rekedten kuncogva hemperegtek összevissza a szalmán, össze-összedöngetve nagy pókhasukat és olyan kusza csomóba gubancolva össze karjukat és lábukat, hogy az embert furdalta a kíváncsiság, sikerül-e valaha is kibogozni őket. Néha, ha Oscar túl goromba lett, Báli alig hallható, sipító hangú, magas visítással tiltakozott, ami fölöttébb nevetségesen hangzott egy ilyen méretű állat szájából.

Elképesztő arányban növekedtek, és hamarosan új ketrecbe kellett tenni őket. Itt Jeremy egy különleges bútordarabot tervezett és szerkesztett, épülésükre és szórakoztatásukra: olyan volt, mint valami mennyezetről lógatott hosszú vaslétra. Jól lehetett rajta kapaszkodni, és ez rendkívül mulattatta őket: annyit gyakorlatoztak rajta, hogy a pocakjuk rövidesen normális méretekre húzódott vissza.

A természetük teljesen különbözik. Oscar igazi erőszakos, durva vagány; mellesleg roppant gyáva, de sohasem mulaszt el semmilyen alkalmat, hogy valamilyen csínyt el ne kövessen, ha lehetősége nyílik rá. Kettejük közt ő az okosabb, és több ízben bebizonyította már zseniális találékonyságát: a ketrecükben egy befelé nyíló ablak van; az ablakpárkányt kiszélesítettük, hogy üldögélni tudjanak rajta, és egy vashágcsókkal ellátott létra vezetett fel odáig. Oscar elhatározta -- ő tudja, miért! --, hogy jó mulatság lenne eltávolítani a deszkákat az ablakülésről. Először úgy kísérletezett, hogy rájuk állt, és ráncigálta őket, a súlyától azonban a deszkák meg sem mozdultak. Némi elmélkedés után a következő módszert dolgozta ki, hogy kiszabadítsa a deszkákat, ami egyike a legokosabb mutatványoknak, amit majomtól valaha láttam. Fölfedezte, hogy a vaslétra legfelső foka néhány hüvelykkel lejjebb fekszik, mint a polc felső deszkája. Ha valamit be tud illeszteni ebbe a résbe, és lefelé nyomja, az emelőként fog működni, a létra felső fokát forgási pontként használva fel; és mi lett volna jobb eszköz céljai elérésére, mint rozsdamentes acélból készült tálja! Mire rájöttünk, hogy szerszámmal dolgozó majom van a körünkben, Oscar kifeszített hat szál deszkát, és hallatlanul jól szórakozott közben.

Kár, hogy mint sok majom, Oscar és Báli is eléggé undorító szokásokat vettek fel, így például egymás vizeletét itták. Rettenetesen hangzik, de annyira elragadó állatok, és úgy csinálják, hogy csak mulatni lehet rajtuk, amint az ember Oscart látja, hogy a vaslétrán ül, és bőségesen vizei, Báli pedig tátott szájjal ül lent, hogy felfogja ezt a nektárt, és aztán az ínyenc iszákos minden áhítatával ízlelgeti. Sajnálatos módon egymás ürülékét is szívesen fogyasztják. Amennyire tudom, ezek a szokások csak fogságban tartott majmoknál szoktak kifejlődni. Vad állapotban a majmok állandó mozgásban élnek, és többé-kevésbé fán élők, úgyhogy melléktermékeik az erdő talajára hullanak, s ezért nem jönnek kísértésbe, hogy megtapasztalják, ehető-e. Ha egyszer elkezdik ezt a szokást a fogságban, gyakorlatilag lehetetlen leszoktatni őket. Úgy látszik, nem árt nekik, kivéve ha véletlenül valamilyen belső részükben élő parazitáik vannak (amelyekből az ember igyekszik őket kigyógyítani), mert akkor ezen az úton állandóan újrafertőzik egymást.

A fennmaradás szempontjából fontos másik újonnan érkezett lény az Új-Zélandból való tuatara-pár volt. Ezek a meglepő külsejű hüllők valaha nagy számban fordultak elő, de a szárazföldön kiirtották őket, és ma már csak kis szigeteken élnek, elszórt csoportokban, Új-Zéland partvidéke közelében. Az új-zélandi kormány szigorúan védi őket, és csak esetről esetre exportálnak némi fölös példányt állatkertek számára. Egy ottani rövid látogatásom alkalmával egyszer elmagyaráztam a hatóságoknak, milyen elképzeléseken dolgozom Jerseyben, és ők -- kissé óvatlanul -- megkérdezték, van-e az új-zélandi állatállományban valami, amit különösen szeretnék megszerezni. Ellenálltam a kísértésnek, hogy azt feleljem : „mindent", és ezzel mohó színben tűnjek fel, azt mondtam tehát, hogy nagyon érdekelnének a tuatarák. Az illetékes miniszter azt ígérte, bizonyára találnak rá módot, hogy egy példányt átengedjenek belőlük, mire azt feleltem, bár ez olyan, mint ajándék lónak megnézni a fogát: egy darabbal nem tudok mit kezdeni.

Megmagyaráztam, az a célom, hogy tenyészcsoportokat neveljek ki, és valljuk be, elég nehéz ténytelepet kinevelni egyetlen állattal.

-- Nem kaphatnék mégis egy párt?

Megfelelő tárgyalások után a hatóságok úgy döntöttek, hogy engedélyeznek számomra egy igazi tuatara-párt. Ez nagy diadal volt, mert tudomásom szerint mi vagyunk a világ egyetlen állatkertje, amelyben egy tuatara-pár él.

Új-Zéland éghajlata eléggé hasonlít Jersey szigetééhez. Eddig minden állatkertben, ahol tuatarákat láttam, ezeket mindig a hüllőházban tartották, ketrecekbe zárva, 75 és 80 fok között mozgó hőmérsékleten. Akkoriban nem gondoltam rá, hogy ez nem helyes, de amikor Új-Zélandba utazva láttam a tuatarákat vad állapotukban, hirtelen rájöttem, milyen tévedésben leledzik az európai állatkertek nagy része, hogy a tuatarákat úgy tartja, mintha trópusi hüllők lennének : ennek tulajdonítható az a tény, hogy az Európában tartott állatokból nagyon kevés élt eddig hosszabb ideig. Miután engedélyt kaptam, hogy egy tuatara-párt vigyek, eltökéltem: ketrecük a lehető legtökéletesebb lesz, és amennyire meg bírom valósítani, olyan hőmérsékleten tartom őket, amely a legközelebb áll ahhoz, amit megszoktak, így, amikor az új-zélandi Vadállatok Fennmaradásával Foglalkozó Hivatal értesített, hogy rövidesen útnak indítják számomra a tuatarákat, elkezdtük kiépíteni új otthonukat.

Ez valójában egy magasrendű, tökéletesített melegházhoz hasonlít: 21 láb -- 640 cm -- hosszú, 11 láb -- 335 cm -- széles, és üvegteteje van. A tetőn ablakok vannak, így biztosítani tudjuk a ketrecben az állandó légmozgást, és ezzel elérjük azt is, hogy ne melegedjen fel nagyon a hőmérséklet. Sok földet és sziklát raktunk bele, és beültettük növényzettel, hogy a lehetőségekhez képest legjobban hasonlítson a hüllők természetes környezetéhez. Egy-két csövet süllyesztettünk a földbe, hogy föld alatti búvóhelyként szolgáljanak arra az esetre, ha a tuataráknak nem lesz kedvük, hogy maguk csináljanak vackot -- és izgatottan vártuk érkezésüket.

Végül eljött a nagy nap, és lementünk értük a repülőtérre. Gondosan be voltak csomagolva faládába, és a szellőzőlyukakon keresztül nem tudtunk megbizonyosodni róla, túlélték-e az utazást, ezért a repülőtértől az állatkertig tartó úton a kínos csalódottság érzésével birkóztam. Otthon végre csavarhúzót ragadhattam, és kinyitottam a láda tetejét, hogy meglássam, hogyan bírták az utat a jövevények. Amikor az utolsó csavart is kiszedtük, és eljött a pillanat, hogy levegyük a láda tetejét, rövid imát mondtam. Felemeltem a tetőt, és a világ legtökéletesebb tuatara-párja nézett fel rám a láda mélyéről, jóindulatú szemmel. Formájukra nézve a gyíkokhoz hasonlítanak, bár anatómiailag annyira mások, hogy külön családot alkotnak. Gyakorlatilag változás nélkül maradtak fenn az őskorból, és ha van valami a földön, amire ráillik az őskori szörny név, az a tuatara.

Óriási, fénylő sötét szemük van, arckifejezésük kellemes. A hátukon háromszögű tüskékből álló taraj fut végig, fehér és puha, mint a karácsonyi tortán a dísz. A hímen ez a csík hangsúlyosabb, mint a nőstényen. Ugyanilyen tüskesor díszíti a farkukat, de ezek a képződmények kemények és élesek, mint a krokodil farkán a tüskék. A testük halvány, sárgásfehér színű, hamvaszölddel és halványsárgával foltozva. Egészben véve nagyon tetszetős állatok, feltűnően arisztokratikus megjelenésűek.

Mielőtt beeresztettem volna a tuatarákat új otthonukba, meg akartam győződni róla, hogy az utazás nem izgatta-e fel őket túlságosan, és hajlandók-e enni, ezért éjszakára az utazóládájukban hagytam őket, és tizenkét kis döglött patkányt raktunk be hozzájuk. Másnapra, nagy örömömre, a ládában nyoma sem maradt a kis patkányoknak, csak két pocakos és elégedett tuatara tanyázott benne. Nyilvánvaló volt, hogy ezeknek az őskorból származó állatoknak egy több ezer mérföldes repülőút meg se kottyant, elengedtük hát őket új lakóhelyükön. Itt, örömmel jelentem, nagyon jól megszoktak, és úgy megszelídültek, hogy a kezünkből esznek. Remélem, nem nagyon sokára bekerülünk majd az állatkertek történelmébe azzal, hogy tovább tudjuk őket tenyészteni, mert amennyire tudom, Ausztrálián és Új-Zélandon kívül semmiféle állatkertnek nem sikerült eddig kis tuatarákat keltetni.

Most, hogy az állatkert olyan jól nekilendült, és annyi kihalásra ítélt fajból szerzett be egy-egy párt, úgy éreztem, itt az idő a következő lépésre. Ha célomnak megfelelően folytatni akarjuk a veszélyeztetett fajokért végzett munkánkat, alapvetően fontos, hogy külső anyagi segítséget is kapjunk, és az egész munkát szervezett tudományos alapokra fektessük. A megoldás az volt, hogy az állatkert ne legyen többé részvénytársaság, hanem váljon tudományos alapítvánnyá.

Ez első pillantásra egyszerűnek látszik, gyakorlatilag azonban sokkalta bonyolultabb. Először is össze kell gyűjteni egy önzetlen és értelmes emberekből álló tanácsot, akik hisznek az alapítvány céljaiban, aztán közadakozásra kell felhívást tenni az anyagi alapokért. Nem akarom fárasztóan részletezni e korszak bonyodalmait, ez végtére is legfeljebb engem érdekelhet. Elég annyi, hogy sikerült összehozni a szigeten egy keményen dolgozó és rokonszenves emberekből álló tanácsot, amely céljaimat nem találta annyira fantasztikusnak, hogy bolondokházára érettnek nyilvánítsanak, és az ő segítségükkel létrejött a Jersey-szigeti Vadállatok Fennmaradását Szolgáló Alap. Felszólítást bocsátottunk ki közadakozásra, és Jersey népe, ahogy a múltban borjúkkal, paradicsommal, salátával, csigákkal, fülbemászókkal tette, most megint a segítségemre jött. Ezúttal csekk-könyveikhez nyúltak, és hamarosan az alap elég tőkét gyűjtött össze, hogy átvegye az állatkertet. Ez azt jelenti, huszonkét évi küzdelem után elértem azt, amit a világon a legjobban kívántam: hogy segíthetek néhány állatnak, amelyek életem során annyi örömet és érdekességet nyújtottak számomra. Tudom, hogy nagyon kis szerepet játszunk csak, de ha munkánkkal a veszélyeztetett fajoknak csak egy egész kis részét is meg tudjuk menteni a pusztulástól, és erőfeszítésünkkel több ember érdeklődését tudjuk felkelteni a sürgős és fontos megőrzési munka iránt, akkor nem dolgoztunk hiába.