A tengerparti jelzőtorony éjjeliőrén szokatlan idegesség lett úrrá, amikor felébredt éjfél utáni szundikálásából.
    Ahogy múltak a percek, idegességét egyre inkább a félelem váltotta fel, s bár tudta, hogy nem egy esetleges ellenőrzéstől tart – valami történt. Annál is furcsább volt ez az érzés, mert hiányérzete nem támadhatott. Nem szajrézhattak el semmit, az ő feladata annyi, hogy figyelje a nagyteljesítményű reflektor működését, amely éjszakánként a tengerjáró hajóknak jelzi a szárazföldet.
    Az öregember reszketve nézett ki a toronybeli szobácska ablakából, hátha magyarázatot talál nyugtalanságára. De nem látott kint sem feltűnőt, sem érdekeset, csak a megszokott látvány tárult szeme elé: a tenger sötét hullámai csapódtak a parti szikláknak, a magasban, és távol, a hullámok hátán lebegett a hold sárga sarlója.
    Ellenben a torony szárazföldi oldalán is minden mély csendben. A kisváros utcáin a villanyégők százai világítottak, egy-egy nagyobb üzlet fényreklámjai villogtak, a bérházak sok ablakán itt-ott kigyúló s elalvó fények olyannak tűntek neki, mint egy nagy, mesterséges szentjánosbogár.
    Tehát semmi gyanús – gondolta. Csak nem bolondultam meg? E feltevésre újra félelem kerítette hatalmába, s egyszerre úgy tűnt neki, megmozdult a kisváros! Megelevenedő hatalmas állatként, mintha élő dinoszauruszok sötét, egybefüggő tömege kúszna-mászna a torony felé!
    Egy pillanatig arra a kis tütűre gondolt, amit mandulaöblögetés céljából le-lecsúsztatgatott torkán, de erre csak legyintett – a józanságot igazán nem hiányolta.
    És a kisváros egyre lendületesebb iramban kúszott-mászott fel a toronynak!
    Az éjjeliőr hideg verejtéktől csatakos arcát törölgette félelem és rémület között, s felfokozott képzelőerejének köszönhetően meglátta az időembert... A jelenés rémületében az öregember szeretett volna meghalni. Egyetlen kívánság tartotta benne a lelket, az, hogy bárcsak megnyílna a föld, nyelné el őt tornyostól, időemberestől!
    Ájultan feküdt a padlón.
    Másnap reggel, vödör hidegvíztől tért magához.

    A kisvárosban hamar szárnyra kelt a hír, úton-útfélen mindenki az időemberről beszélt.
    A boldogabb időket élt jósnő, mivel a kártyavetések nem mutattak semmit a titokzatos emberről, azt találta mesélni, hogy az időember testét az órákban aprózza el, ezért nem látni. Néha összeszedi magát, ilyenkor se vége, se hossza.
    Voltak, nem is kevesen, akik hitelt adtak szavának. Ezek közül a legkíváncsiabbak megrohanták az órásmester műhelyét. Még a régi, üzemképtelen kakukkos órák is előkerültek. Hátha abban? Az órásmester nem győzte magyarázkodással, azt hitte, nem értik őt, holott csak nem hittek neki. Néhány gyakorlati fogással szétszedett órákat, még ősrégi, üzemképtelen kakukkos is akadt ezek közt, ilyen-olyan nevű, funkciójú fogaskerekeket mutogatott, de az időembert nem tudta megmutatni.
    Márpedig az órákban kell lennie! – hajtogatták a makacsabbak.
    Akta akta hátán: a kisváros szigoráról híres rendőrségét „egy kaptafára” készült, furcsa ügyek foglalkoztatták. Néhány friss nyugdíjas, kik világéletükben megrögzött törvénytisztelők voltak, most minden bolt kirakatát, ablakát, amit értek, és ahol nyilvános órát láttak, vagy csak sejtettek látni, – betörték, maguk sem tudták, miért. Tömeghisztéria – fogalmazott a kisváros nagy tiszteletnek örvendő pszichológusa.
Az üvegesnek akkora tekintélye lett, ami eleddig világszerte példa nélküli.
    A rendőrség tehetetlen, ám – már csak tekintélymentés okán is - annál buzgóbban folytatja a nyomozást. Bízzunk bennük, lesz bizonyíték.
    Mások az időembert a kisváros legszebb lányával látták sétálni a tengerparton. Ruhájuk hol volt, hol nem volt.
    Az egyszerű halandókat rendkívül zavarba hozta, ingerelte a bölcsek hallgatása. Egyszer mondhatnának valami tudományos sületlenséget!
    De hiába, az időembert nem láthatta senki.

    Az éjjeliőr most már ötödmagával őrködött, önbizalma percről percre nőtt. Négy éltes, kigyúrt férfit rendeltek melléje, „sohasem tudni” alapon. A toronyból öt szempár vizslatja éjszakánként a tengert, a csillagokat. Az éjjeliőrt megtették főfőnöknek. Néha, látszólag ok nélkül, csak úgy magától nagyokat nevet, és ahogy nem láthatja senki, lelki kezeivel jóízűen veregeti magát vállon. Így gondolkozik: „Nagy baj nem lehet, ha százezrek sem tudják, amit én nem tudok! Az a kis rosszullét igazán megért ennyit. Most már kezdenek megjelenni lódításaim az újságokban, nemcsak a helyi és megyei orgánumokban! Fotók százai örökítenek. Az újságokat kapkodják, gyűlik a pénz. Jó ez a kis népszerűség! A jövőben szobrot állítanak nekem, talapzatára vésik: 'Kisvárosunk legérdekesebb embere'.”
    Szövögette ábrándjait, már nem akart, pontosabban, már nem tudott volna könnyen meghalni.
    A szóbeszéd folyt-folyik tovább, az a dolga.

    Leszállt az éj. A tengeren, a földön, a Hold fényében ott lebeg az időember. Egykedvűen, végtelen nyugalommal. Nem zavartatja magát semmivel az égadta világon. A rohanó évek igazán nem érdeklik. Nincs időérzéke! Átnéz millió életeken és csodálkozik, ott, abban a kisvárosban miért nem értik őt az emberek? Örül velük, küzd velük, aggódik értük, mert tudja, csak bennük, csak általuk létezik!
    De nem szól, mert az Időember magáról sohasem beszél.