Idén, mint a hajósok, mikor halál éri őket a nyílt tengeren, félig bevont vitorlákkal kell nekivágunk Pomáz-napi ünnepsorozatunknak. Nagyszerű embereinket nyelte el az értelmetlen halál éhes gyomra. Kulcsár János és Czillinger László barátunkkal nem ünnepelhetünk együtt többé. Igazi közösségi embereket veszített el bennük városunk nagycsaládja. Tartó oszlopokkal lett kevesebb közösségünk élő panteonja.

Most, mikor várossá válásunk 11. esztendejét ünnepeljük ismét, az ő mindennapi barátságukra, mindennapos és fáradhatatlan közösség-szolgálatukról, hátrahagyott családtagjaik és közvetlen barátaink mérhetetlen fájdalmáról, s bénító döbbenetünkről is szólnunk kell. Nélkülük nem ugyanaz az őszbe fáradó nap süt ránk, nem ugyanúgy és ugyanazt a szénát kaszáljuk már le, és szemünk sarka sem marad szárazon, ha a város díszvirágaira nézünk, vagy a krizantémok szárazságtól cserepes ajkait öntözzük meg.

Valahogy hasonlóan érezhetjük magunkat akkor is, ha városunk jelenéről gondolkodunk, meditálunk el így az ünnep előtt. Nehéz helyzetben nehéz időket élünk, mint legtöbben a Glóbusunkon, s különösképpen itt Kárpát-medencénkben: szomszéd és távolabbi népek, nemzetek, nemzetiségek, diaszpóra-csoportok – néhol már kulturális vagy politikai autonómiát alkotva, máshol, s bizonnyal számunkra fájdalmas helyeken, csak álmodozva az autonómia követelményeinek megvalósításáról, küzdve az anyanyelv mindennapi és oktatásbeli használatáért, vagy a nemzethez tartozás hivatalos pecsétjének kárvallás nélküli elfogadásáért.

Mi is itt az egymáshoz rendeltség közös küzdelmei között lélegzünk. Fáj, ha a pénztelenség harap egyik ujjunkba, fáj, ha a személyi és városi gazdálkodás mindennapi eredményességét fenyegeti hitelkonstrukciói szenvtelenségével a bankvilág. Hiszen a bankoknak kellene segíteni és szolgálni minket, s nem a mi házaink alól kihúzni a talajt, a mi gyermekeink szájától elvonni a falatot, a mi városlétünk fundamentumait megrepeszteni.

Ezeket a próbákat ki kell állnunk. Sőt, kisebb örömeink gyarapításával, ha szordínóban is, de meg kell próbálnunk városi ünnepünkön örülni egymásnak, figyelni egymás céljaira s vágyaira. Mert egészséges és vidám közösségek tudják csak megoldani az eléjük tornyosodó gondok miriádjait. A savanyítás, a savanyodás csak a káposztának jó, de ezt is hagyjuk csak a téli napokra.

Együtt kell örülnünk a még nyári derűt sugárzó őszi napnak, a tavalyiakhoz képest előbbre hozott szüretnek, igen, terméseink sietősnek látszó betakarításának is, nemcsak a határ aszalós rendjei között, hanem lelki gyarapodásaink határtalan világában is! A mi baráti, civil és városi közösségünkben – immár drága emlékű halottaink helyett is – nekünk kell nap mint nap tenni egymásért, az ő szeretteikért is, s a magunk érdekében, magunkért is.

Ünnepünkön a résztvevő körök, egyesületek, pártok nyitott szívvel és nyitott sátrakkal várják egymást. Csak lélekben erős közösségeket nem sodornak el a megpróbáltatások alattomos vagy nyílt viharai – egészíthetem ki Berzsenyi Dánielnek a „csoda dolgok” megtételéről szóló, ismert strófáját.

Étellel és barátsággal kínáljuk meg egymást. Ünnepeljük Pomázt. Emlékezünk településünk szép, de hányatott múltjára, hogy éltessen minket egy örömtelibb jövő reménye. Úgy jövünk össze, úgy vegyülünk el egymás között, úgy ügyelünk egymásra, mint vészterhes időben a ménes: összébb húzódva, védve egymást farkastól, s hajdan a hiénáktól.

Most nem lesz tűzijáték. Így illik ez ma, e szűkös napokban, nekünk pomáziaknak is. De mégis, összejövetelünk szép óráiban, s ekként további nehéz perceinkben is, ott lobogjon, égjen továbbra is tekintetünkben az Isten tüze. Miáltalunk tükröződjön a homo ludens, a játszó ember lélek-jelenlétének tűzijátéka… Ezzel segítsük át egymást az akadályokon most és minden időben.