Még létezik az örök...

Tara Scott

                                         Szerelem

Már szendergett éppen, tizenegy óra múlt pár perccel. Kis álomképek futottak szemei előtt, de még hallotta, ahogy távolabb a főúton autó haladt s egy-két kutya ugatni kezdett. Az éjjeliszekrényen elkezdett a mobilja rezegni, s a sima felületen elindult a széle felé. Világított a kijelzője, így látta meg, hogy hová nyúljon érte. „Émi” olvasta a kijelzőn, barátnője Noémi becenevét.

- Helló! – szólt bele vidáman, nagy hangon az apró készülékbe s már teljesen ébren volt.

- Szia! – hallotta barátnője letört hangját – Nem aludtál még? – kérdezte fakó hangon.

- Nem, dehogy! – hazudta, mert érezte, hogy valami komoly baj van.

Pár napja beszéltek akkor mondta, hogy a férje több napra vidékre megy ellenőrizni, azért merte Émi felhívni tudta, hogy egyedül van. Különben ilyen későn nem telefonálna.

- Nem jól vagy? – célzott barátnője szívproblémájára.

- Most nem a szívemmel van baj, illetve…

- Találtak valami mást is?

- Szerelmes vagyok – hallatszott a hangján, hogy mosolyog, de hallatszott sok más is.

- Ne hülyéskedj!- majd némi csend után – Ó te szegény. Mesélj! Hogy történt?

- Egy rendezvényen voltunk a hétvégén, és ott zongorázott. Többször összenéztünk, mindig rám mosolygott aztán a szünetben odajött. Azt mondta, hogy látta rajtam, hogy szeretem a zenét. Kértünk kávét, és leültünk beszélgetni.

Némi csend állt be, barátnője megkérdezte ott van-e még?

- Persze, csak olyan nehéz elmondani. Olyan volt egy idő után, mintha már évek óta ülnénk és beszélgetnénk. Aztán még játszott, de előtte megkért, hogy maradjak ott, még folytatni akarja velem a beszélgetést. Akkor gondoltam, hogy el kellene menni, mert éreztem, hogy később már nehéz lesz.

- Jani nem volt veled? – kérdezett közbe barátnője.

- Ő? Tudod, hogy az ilyen zenei rendezvények őt nem érdeklik, meg meccs volt a tévében.

- Tehát, maradtál. – sóhajtott barátnője.

- Maradtam? Utána kimentünk a folyópartra, leültünk egy padra. Éjjel egy órakor mentem haza. Azt mondta, találkozni akar még velem.

- És Jani mit szólt, hogy olyan későn mentél haza? – kérdezte csodálkozva.

- Aludt. – hangja lemondó volt – Ne vess meg! Nem értem, mi történt velem. Mintha megbabonázott volna. Nem ért hozzám, még a kezemet sem fogta meg…

- Ezt nem is feltételeztem rólad, ahhoz már túl régen ismerlek.

- Jaj, ne emlékeztess a korunkra! Közel az ötvenhez… Hülyeség az egész!

- A szerelem nincs korhoz kötve. Csak a fiatalok hiszik, hogy csak ők lehetnek szerelmesek. És eszembe sincs megvetni téged. Találkoztál vele az óta?

- Kétszer. Szerveztem neki egy előadást. Nem hiszed el, de remegek, ha a közelemben van. Amikor meg el kell válnunk… Tudod mit nem értek? Hogy hiányozhat ennyire valaki, aki sohasem volt a tiéd?

- Ezt pont tőlem kérded?

Egy pillanatra csend lett, majd Émi megdöbbent hangja hallatszott újra:

- De hát vége. Nem?

- Dehogy van vége! Sohasem lesz vége.

- De már régen nem beszélsz róla. Azt hittem…

- Ezért kezdtem azzal, hogy te szegény. Fogalmad sincs, mit vettél magadra.

- Szoktatok találkozni?

- Olykor-olykor, a munkám miatt. Olyankor belém mar, még mindig büntet, hogy akkor nem mentem vele. Akkor aztán napokra végem van. És még arra is vigyázz, hogy ne látsszon rajtad! Ráadásul úgy hiányzik, hogy majd beledöglesz. Tudom, miről beszélsz.

- Annyiszor találkozunk, annyit beszélgetünk, és nem beszéltél róla? Le vagyok döbbenve. Mióta…

- Húsz körül. Még kimondani is sok.

- Találkoznunk kell. Megnézem a naptáram, várj! Jövő hét hétfő? Este hét, nyolc körül?

- A szokott helyen ott leszek. Puszi, aludj jól!

- Te is!

Kattant a készülék. A hétvége hamar telt el. Hétfőn egyedül maradt reggel. A férje dolgozni, az egyik fiú munkába, a másik visszautazott az egyetemre. Elkészítette a kávéját, bekapcsolta a rádiót s leült a konyhaasztalhoz. Tíz órára kell mennie a vállalkozásával kapcsolatban ügyeket intéznie. Este Émivel, jól kidumálják magukat. Ideje lesz már.

„Nyolc óra van. Híreket mondunk”- hallotta a helyi rádió bemondóját – a hétvégén autóbalesetben elhunyt… ismert helyi vállalkozó.”

Hallotta a nevet, de nem akarta felfogni. Aztán a részletes hírekben elmondták azt is, hogy történt. Letette a poharat az asztalra, s hirtelen felfogta, hogy az ő számára végleg kiürült a világ. Hirtelen sikítani kezdett. Kezeivel megfogta a fejét, és teljes erejéből. Neeem! – sikította.

A sikoly egyre nőtt, nőtt. Elhagyta a házat, s betöltötte az utcát. Az emberek értetlenül megálltak, s hallgatták, hogy merről jöhet, de mindenfelől hallották. S tovább haladt, egyre messzebb. A Szent Márk téren ijedten röppentek fel a galambok, s a tér felett köröztek. A tengerekben a halak lehúzódtak a fenék közelébe. A Grand-kanyonban gellert kapott, és visszhangzott mindenfelé. Felfelé tört az ég felé, s egyre hidegebb lett. Majd zuhanni kezdett, s lassan halkulva elcsendesedett.

A férje talált rá, a konyha kövén. Már jég hideg volt.