Péntek délután volt...

Tara Scott

                                 Rántott hús

Péntek délután volt. Miután lejárt a munkaideje, a közeli hipermarket felé indult bevásárolni hétvégére. Vidéki munkából jön haza a gyerek, a kedvencét fogja elkészíteni. Rántott sertésszeletet, petrezselymes krumplival. Egész héten azon aggódott, mit ehet Fecó ott a távolban. Olyan soványnak látta kéthete is, amikor itthon volt. Mondta is neki, hogy jobb lenne, ha minden hétvégén hazajönne, de az utazás sokba kerül. Annyira nem keres jól annál a Kft-nél. De a lényeg az, hogy ma este már a saját ágyában alszik. Holnap pedig frissensült meleg rántott húst tesz elé délben. Magában már látta, ahogy fia azzal a félig mosollyal, teli szájjal néz fel rá, míg ő a kezét morzsolgatva áll felette hátha kérne még valamit. Az ő arcán is halvány kis mosoly suhant át. Az üzlet előtt a bevásárlókocsi tárolóhoz ment, de hiába keresett százforintost. Egy jólöltözött, elegáns fiatal nő már a kiürített kocsit tolta vissza a helyére, s mosolyogva kérdezte odaadhatja-e? Ő még mindig az aprókat terelgetve bosszúsan nézett a kérdezőre, s mutatta, hogy nincs százforintosa. Majd megkérdezte a drága parfümtől illatozó nőtől, hogy kétszázast fel tudna-e váltani? De nem volt nála semmi, csak a kocsi. A kezéhez tolta, és még mindig mosolyogva legyintett egyet s csak annyit mondott, hogy hagyja csak! Ő zavarba jött, s meg akarta köszönni a kedvességét, de a másik meg sem várva megfordult, s csak a kezével intve mondott viszlátot míg elindult az autója felé. Ő a táskáját a kocsi tartójába téve, sietve indult az automata üvegajtó felé. Bent nagy volt a nyüzsgés, mint péntek délutánonként. Elindult a konzolok között, de csak egy-egy darab került a kocsiba. Sorban hagyta el azokat a termékeket, amire pedig szükség lett volna. A sütéshez valók között járt. „Olyan jó lenne a gyereknek sütni valamit” – gondolta, de az árakat nézve összeszorult a szíve. Nem megy. Ennyit nem tud adni érte. A múlt hónapban nem tudott villanyt fizetni, ebben a hónapban ki kellett fizetnie azt is. Levestésztát muszáj, csak nem tehet az asztalra üres levest. Leveskockája még van pár darab… Sorban állt a húsos pultnál. Az előtte álló férfi, több féle húsból több kilót tett a kocsijába. Közben az eladóval beszélgetett vidáman. Így hallhatta, hogy a barátainak szervez kerti vacsorát, azért kell a négy kiló pacal, és lesz gyros, saláták, s neki összefutott a nyál a szájában. Hiszen délben evett utoljára két kiflit vajjal, s parizerrel. Még meg is kordult a gyomra. Türelmetlenül nézett az órájára. Végre a férfi elköszönt, s ő a kinézett húsra mutatott. Négy szeletet kér mondta, s míg a hentes ránézett lesütötte a szemét. A húst tartalmazó nylonzacskóra vonalkód került, s ő a kocsiba tette. Még egy-két dolog a hús mellé került, s ő elindult a kassza felé. Körbe nézett, de minden pénztár előtt tömeg várakozott. Gyerekek nyűgösen nyafogtak, volt, amelyik csak fáradtan bámészkodott és látott apró csecsemőt, gyerekhordóban a kocsin áttéve mélyen aludni. Kicsit rajta felejtette a szemét. „Milyen jó neki. Még nincsenek gondjai.” Eszébe jutottak az álmatlan éjszakák. Mióta a férje elhagyta őket, nem volt egy nyugodt éjszakája. Folyton számolnia kellett, a kevéske pénzből hogy tudnak kijönni. Az árak egyre magasabbak lettek, a fizetés nem változott. De örülhetett, hogy az ő korában volt munkája. Az ötvenesekért nem kapkodtak, még akkor sem, ha már kisujjában volt minden, amit a könyvelésről tudni lehet. Míg ezeken gondolkodott, lassan haladt előre a sor. Már ott állt a futószalag végénél, s kezdte felpakolni a kocsiból a termékeket. Mire sorra került, elővette a pénztárcáját s a táskájára tette. Ahogy a pénztárosnő lehúzta a vonalkódokat, úgy pakolt vissza a kocsiba minden darabot. Végül hallott egy összeget, s a keze megállt félúton a pénztárcája felé. A gép kijelzőjére nézett. Nem tévedett, jól hallotta. De hát… Nála nincs ennyi pénz. Zavartan felvette a pénztárcát. Kinyitotta, belenézett mintha abban reménykedett volna, hogy valami csoda folytán mégis benne lehetne a gép kijelzőjén szereplő összeg. Érezte, hogy elvörösödik. Lángolt az arca. A szeme sarkából látta, hogy a sor mögötte várakozón néz rá.

- Sajnos nincs ennyi nálam. – mondta halkan a pénztárosnő felé.

Az ránézett, s bár igyekezett nyugodtan megszólalni, hangjából mégis kiérződött némi türelmetlenség.

- Mennyi van? – s a gépre nézett.

- Ezer forinttal kevesebb – pirult el még jobban, s hangja fakó volt.

A pénztárosnő felvette a telefont, és valakit megkért, hogy jöjjön a kasszához. A sorban többen türelmetlenül sóhajtottak. Egy piros köpenyes nő sietett feléjük, s a kolléganője gyorsan vázolta a helyzetet. A nő belenézett a kocsiba, kivett két dolgot, megnézte a vonalkódot, s félretette az árut. Megbeszélték, hogy a gépben mi a teendő, s eltűnt a sorok között a kivett áruval. Az odaadott pénzből visszakapott némi aprót, s a többiek „végre” pillantásával kísérve elindult a kijárat felé. Csak akkor nézte meg mi hiányzik, amikor a szatyorba pakolt át a kocsiból. A hús. Nem volt a kocsiban a hús. A gyomra görcsbe rándult, és a buszon komoly erőfeszítésébe telt, hogy visszatartsa a könnyeit. Csak akkor törhetett ki belőle végre, amikor becsukódott mögötte a lakás ajtaja.