Gyakran jársz nálam, dervisarcú holt,
     s én is, kinek a Van-nál több a Volt,
     sírodhoz lépek minden naplementén
     ott, túl a Hudson mentén.
   
   
     Végigkísértem pusztulásodat.
     Jaj – szóltam tavaly – tested elrohad,
     arcod hamvát a férgek már leették,
     de szép szemed nevet még.
   
   
     Novemberben, egy éjjel, néztelek.
     Tollat sem tudna fogni kézfejed,
     körmeid hullnak s összegyűlnek, halvány
     kagylók, koporsód alján.
   
   
     Tudom, a tavasz, e bitang kölyök
     nyakadba mocskos vizet öntözött,
     s szemed helyén ma két csúf tócsa bámul.
     De szörnyű ez, tanár úr.
   
   
     Négy éve még ott sétáltál velem
     – kezedben cekker volt – a Broadway-en,
     hol várt vevők és boltosok fűzére
     élced görögtüzére.
   
   
     S magas szobádban fenn, ha este lett!
     Szép, ősz nejed vasalt; én lestelek,
     míg szellemed szünetlen fénylett, forgott,
     mint világítótornyok.
   
   
     Később tea volt, toast és grape-fruit,
     és nyitottad az emlék kapúit,

    
     majd átadtál – ez számított csak kegynek –
     mézes cukrodból egyet.
   
   
     Úgy futva mondtad (hisz tudott dolog),
     hogy milyen fontos a római jog,
     s hogy 1789 eszméi
     nélkül nem lehet élni.
   
   
     Bölcs agg! olyan vagy bennem te, ki nincs,
     mint titkos kincstár, álomlátta kincs,
     s minden szófoszlányod, nyomomba törvén,
     mint kőtáblán a törvény.
   
   
     Most, hogy a szörnyű államhatalom
     úthengere mindent laposra nyom,
     s kettő lehetsz csupán e présfej égbolt
     alatt: tetű, vagy vérfolt,
   
   
     most, hogy a jogot rongyként elvetik,
     s ártatlant kötnek fel, ha kell nekik,
     most már tudom, mi az, amiről ottfent
     beszélgettünk: a jogrend.
   
   
     S mi a szabadság és testvériség,
     mikor barátok közt a lég is jég,
     beszélni nem mersz, az életed vackor
     és félsz a gondolattól,
   
   
     mikor mindenből pelyva s ocsú lett,
     és végsőnek veszett a becsület,
     mert rőfről-rőfre árultuk el, gyáván,
     az ember méltóságát.
   
   
     Egyre nagyobbra nő szobrod, te holt!
     Hol rám egy ország romsora omolt,
     az éj mélyéből sikoltok utánad,
     de kései a bánat.
   
    (Az ávó pincéjében, 1950)