Faludy György: Emlékezés egy régi udvarházra2011.10.09. 07:45, Közzétette: Kepes Károly 
	
	
	
	      
I. 
      
      Ilyenkor ősszel, ha vad szél csahol már  
      és börtönömben felriadok éjjel:  
      öregapó áll elibém, a molnár,  
      és udvarháza a vén gesztenyével.  
      
      
      Minő varázsa volt e régi háznak!  
      Ajkam közt bűvös íze most is laktat.  
      Ahányszor hátsó kapuján kijártak,  
      az udvaron magától nyílt egy ablak.  
      
      
      A folyosó végén a nagy pohárszék  
      megcsendült benn, ha kinn az ajtót fogtad:  
      ismerték itt a tárgyak egymást már rég  
      és titkos dallamokban összefogtak.  
      
      
      S a roppant lomtár! Elvarázsolt kastély!  
      A járást ketten tudtuk a huzattal.  
      Volt ott minden: kőkancsó, kályharostély,  
      gyöngyháztámlájú szék, brokáthuzattal,  
      
      
      bélelt doboz, melyet a moly kirágott,  
      öreg fahordók, bennük dohos odvak  
      s én, mint Robinson; kék üvegvirágok,  
      miket sirattam, hogy így porosodnak,  
      
      
      vén tégelyek, aljukban csillám festék,  
      úgy kellett őket körmömmel kivájni,  
      s tűnt illatoktól még opál üvegcsék,  
      miket hordoztak Wallenstein rimái.  
      
      
      A háztetőn nagyanyó ápolt kertet.  
      Én ősszel jártam ott, ha már kiszáradt,  
      s mert vérszín szegfű nőtt csak benne: dermedt  
      vért tartogattak száradt szegfű-szárak.  
      
      
      A régi házról mit nem szólna még szám!  
      E verset is bár százszor kezdeném én.  
      Virágai közt – holt lányok közt vénlány –  
      egy hervadt, vérszín szegfű állt: a néném.  
      
      
      Az udvaron nyüzsgött lúd, jérce, kappan,  
      de este mind elült s mikor setét lett:  
      a csillagok fogantyúihoz kaptam,  
      mert nem volt ennél setétség setétebb.  
      
      
      De benn a házban az öröm vendégelt;  
      ebédlőjében gyömbér szaglott s ánis,  
      s kerültek ott elémbe ódon étkek,  
      miket irígyelt volna Semirámis.  
      
      
      Később, mikor vetkőzni készen álltam,  
      nagyanyó jött be – nesztelen kísértet –  
      szeme rajtam legelt; így jött a tállal,  
      melyen narancs s birsalmasajt kísértett.  
      
      
      A vendégszobán a kályha világolt  
      és gyantaszag keringett, lágy és bűvös,  
      de ez a világ már a másvilág volt,  
      s a langyosságban volt valami hűvös.  
      
      
      A lámpa húnyt s a kályha lidércfénye  
      dunyháin roppant fehérségén táncolt,  
      én meg feküdtem, dermedt szemmel nézve  
      ezt, s öklömet, mely karmazsín zománc volt.  
      
      
      Iszonyat volt ebben, rémület-féle,  
      s gyermekfejjel jól tudtam, mitől félek, –  
      hogy egykoron e dunyhák fehérjére  
      én járok vissza majd táncolni fénynek.  
      
      
II.  
      
      A fény! Nagyapó is csak erről szólott,  
      ha hátramentem hozzá a malomba,  
      hol liszttel teltek meg roppant fiókok  
      és én nem tudtam megfejteni, honnan.  
      Nefelejcskék szem, széles, hátraomló  
      homlok, rövid nyak – állt malma porában.  
      A tankönyvben volt egy hozzá hasonló  
      Brandenburg őrgróf, Melanchton korában.  
      
      
      Arról beszélt, hogy elmegy nemsokára  
      és itt e földön nem lelek nyomára,  
      
      
      mert ha az ember meghal, minden dolga  
      olyan, akárcsak sohasem lett volna.  
      
      
      Egy helyen marad meg igaz valója:  
      a fénysugáron, mely leválik róla  
      
      
      és repül, sok millió kilométer  
      sebességgel nyeldesve az étert.  
      
      
      A múlt filmjéből nem vész el egy kép sem:  
      a vetítőgép elviszi a fényen,  
      
      
      az állócsillagok közt ugrál sorra  
      s tűnt életünket ott tűzi műsorra.  
      
      
      Meglásd, ha van jó szárnyad, hogy beérjed,  
      hol lovasai Bouilloni Gottfrédnek  
      
      
      a Fény szürkéit nyergelik és holnap  
      a Sárkánycsillag ellen lovagolnak,  
      
      
      míg Napóleon császár s az orosz cár  
      még csak a Göncöl árnyékán poroszkál.  
      
      
      Indul maholnap ő is, 83  
      évével ülve hosszú fénysugáron,  
      
      
      s a huppanókat egyre messzebb rója,  
      ha a görbült tér négy dimenziója  
      
      
      úgy irgalomból nem fordítja vissza,  
      s arcom borát ő akkor újra issza.  
      
      
      De addig is, míg majd a sírban kint lesz,  
      gondoljak rája, hogyha feltekintek,  
      
      
      melyről sok könyvet búvárlott s oly égve  
      tudott szeretni, a csillagos égre.  
      
      
      Matrózruhámban ott, a régi kékben  
      hallgattam bűvös dallamát szavának,  
      és azt gondoltam titokban: megkérem,  
      vigyen, ha majd a fényre lép, magával.  
      
      
      Ám ő, pipáját horgászbotként tartván,  
      nézett – kissé hunyorgott jobb szemére –  
      s mint gombostűfej, e jobb szeme sarkán  
      el-nem-csorgott könnyének sűrű méze.  
      
     
     
      
III.  
      
      Ha börtönömből visszanézek,  
      így látom most a házat állni,  
      szemközt domb, fenyves erdőszélek  
      – ezek a halál orgonái –  
      ha börtönömből visszanézek.  
      
      
      De hol a ház s gazdája hol már?  
      A házat tán lehordták régen,  
      és nagyapó, a régi molnár  
      már égi lisztjén áll, a fényen.  
      De hol a ház s gazdája hol már?  
      
      
      És mind meghalt, ki élt e házban:  
      nyakát elvágta, így a néném;  
      a többi ostromkor vagy gázban,  
      húgom a jeges Duna mélyén –  
      mert mind meghalt, ki élt e házban.  
      
      
      Sírversnek jöttem én, a költő,  
      holt ág utolsó sarja, szétdőlt  
      kriptán a végső űrt betöltő,  
      oly sok bús férfi s annyi szép hölgy  
      után sírversnek én, a költő.  
      
      
      Zárom a festékláda nyitját.  
      Jaj, mennyi szépnek, mennyi színnek  
      viszem magammal ritka titkát,  
      jaj, mennyi képnek, mennyi rímnek –  
      zárom a festékláda nyitját.  
      
      
      Matrózruhám, a régi kékben  
      felállok majd a börtönágyon,  
      egy fénysugárra kell csak lépnem,  
      anyám sikolt s én szállva szállok  
      matrózruhám, a régi kékben.  
      
      
      Köd-dunyhák jönnek, hófehérek,  
      hol napok kályhatüze táncol,  
      és bűvös gyantaszagot érzek  
      és égek karmazsín zománctól –  
      Tejutak jönnek, hófehérek.  
      
      
      Családi est a Sziriusznál!  
      Nagyapó túl a sarkon vár rám,  
      amott a jégben húgom uszkál –  
      terasznak szép az Aldebárán,  
      de fényesebb a Sziriusznál.  
      
      
     (1950 őszén, az ávó pincéjében, mikor másnap reggelre ígérték 
     kivégzésemet)  
	         
		 
	        
	       
 
		
 | 
Megrendülten olvastam! Szívből köszönöm, és szeretném ha sokan így olvasnák!