Van aki hisz benne, van aki nem...

Tara Scott

                                                A jóslat

A nagy luxusautó, himbálózva állt meg, a hepehupás réten sebtében kialakított, parkolóban. Kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót s kisegítette az édesanyját a puha, süppedős ülésből. Bence is pillanatok alatt kilépett a szélesre tárt ajtón, miközben a másik oldalon is kinyílt az első, hátsó ajtó, s felesége, és az édesapja szintén kiszállva, egyszerre be is csukta mindkettőt. Pár másodpercig, csak szemlélődtek, majd elindultak a színes forgatag felé.

Nándi, ahogy körülnézett, mosolyogva állapította meg magában, hogy vannak dolgok, amik nem változnak az idő haladtával. Mikor még a középiskolából a hétvégéket itthon töltötte, a búcsúk idején ugyanígy megjelentek a körhintások, a céllövöldések, a vattacukorárusok. Csak most új, modern körhinták, óriás hinták, várják a szórakozni vágyókat, a céllövöldék is megújultak, és megjelentek a felfújható ugráló várak. A kézművesek kirakodó vására is csak az utóbbi években vált jellemző színfoltjává a vidéki búcsúknak. Bence vattacukrot kért, mire a nagyapja kézen fogta, s elindult vele abba az irányba, amerről az édes illat terjengett a levegőben. Éva Norbi vállára tette a kezét, s mikor ránézett, egy másik irányba mutatott, ahol birkabőröket látott egy sátornál kiteregetve. Megnézné őket, mondta mivel olyan régen szeretett volna venni egy pár darabot a házukba. Nándi csak annyit kérdezett mosolyogva hogy van-e nála elég pénz? Éva miközben visszamosolygott rá, csak bólintott, s elindult.

Anyja szokása volt, ha temetőbe, bárhová mentek együtt, míg beszélgettek, kézen fogta, mint gyerekkorában, s ő mindig rácsókolt anyja kézfejére.  

Így indultak most is tovább. Míg beszéltek a munkáról, mindennapjukról, életükről, lassan haladtak az árusok sorai között. A másik sorból hangosan átkiabált nekik Nándi unokahúga. Mindjárt odamennek hozzájuk válaszolták, csak megvárják Évát, és Bencééket. Anyja meglátott valakit, s megkérte Norbit, várják meg, mert beszélnie kell az illetővel, s már el is indult. Épp egy könyvsátor előtt álltak, így a férfi nézegetni kezdte a kínálatot. Felvett pár darabot, elolvasgatta a hátlapjukon a tartalmukat, mikor egy meleg kéz megfogta az övét. Felpillantott az olvasmányából mosolyogva, de abban a pillanatban az arcára fagyott a mosoly. Egy tarka ruhába öltözött idősebb asszony állt mellette, fején fehér kendő, piros rózsamintákkal, s mielőtt meg tudott volna szólalni, belenézett a tenyerébe. Majd zavartan elengedte a kezet, s felnézett.

Valamit mormogott szinte csak magának, Nándi egy szót sem értett belőle, majd hangosabban valami utat emlegetett, meg nagy bajt.

Nándi nem tudta mit kezdjen a helyzettel, kivett a tárcájából némi pénzt, s az asszony felé nyújtotta. De az megigazítva a fején a kendőt megfordult, s elvegyült a mindkét oldalról áramló tömegben. Nándi tétován ránézett a kezében lévő ötszázasra, s visszatette a tárcájába. A mozdulatot befejezve ért el a tudatáig, mi is történt valójában. Rossz érzés fogta el. „Mit is… Valami útról beszélt, meg valami nagy bajról…” tovább töprengett volna, de Bence a vattacukortól fülig maszatos szájjal közeledett, nagyapja kezét fogva. Norbi nevetve vett elő zsebkendőt, hogy rendbe tegye fia száját, s mire befejezte már anyja is ott állt mellettük, és Éva is nagy köteg birkabőrt cipelt feléjük. Norbi elé sietett, elvette tőle, s a slusszkulcsot kivéve autóstáskájából elindult a parkoló felé. Míg a csomagtartót nyitotta, rossz érzés fogta el. „Út, vagy úton nagy baj… Legalább a pénzt fogadta volna el!” – gondolta.

Míg igyekezett vissza a családhoz, nézelődött, de sehol nem látta az asszonyt. Katiék az unokahúgáék, már csatlakoztak hozzájuk, s együtt indultak tovább. Este mielőtt hazaindultak volna, a zajos, zsúfolt fővárosba, még megvacsoráztak a szülői házban. Anyja szalonnát, kolbászt pakolt be egy kosárba, gyümölcsöt, tojást tett mellé gondosan csomagolva, és a süteményből is műanyag dobozba.

Nehezen ment a búcsúzkodás, s mielőtt kigördült volna a hatalmas autó az udvarból, anyja még beszólt a nyitott ablakon:

- Óvatosan vezess fiam! Nem kell sietni. Csak hazaértek….

- Vigyázok édesanyám. Ne aggódjatok! Biztonságos autó ez. – még kiintett az ablakon, majd meglódult a négy kerék alattuk, s kifordultak az útra. Az édesanyja szavai, mint a tamtamdob doboltak benne. Mindig elmondja ugyanígy, most mégis valami rossz érzés fogta el. De Bence jókedve, ahogy csacsogott a jól töltött napról, elkergette a sötét gondolatokat. Azonban ha nem is figyelt fel rá, jóval óvatosabban lassabban hajtott, mint máskor. Éva csodálkozott is, de magában örült, legalább gyönyörködhet a tájban. Bencét elnyomta a fáradtság, s fejét félrebillentve az ülésben aludt. Halkan megbeszélték, a következő heti teendőket, intézni valókat. Sötét este volt, mikor Nándi bezárta az udvaruk végében lévő garázs ajtaját, s észre sem vette mekkorát sóhajtott megkönnyebbülve.

A következő napokban nem hagyta el a fővárost, de keresztül-kasul autózta nap, mint nap a munkáját végezve. Egyszer eszébe jutott az asszony a jóslatával, de már csak legyintett magában. „Nem kell az ilyeneket komolyan venni. Csak érdekessé akarják tenni magukat. Látta, hogy jól vagyok öltözve, gondolta elrontja a napom…. Csak… a pénzt vajon miért nem fogadta el?” Erre a kérdésre megint kezdett kialakulni az a rossz érzés, de megszólalt a telefonja. Éva mindig kérte, hogy vegyen kihangosítót, de nem volt rá ideje. „Holnap veszek” – határozta el.

Este felesége figyelmeztette, hogy reggel kilencre várják az autót a szervizben.

- De jó, hogy vagy nekem, – ölelte át őt – mire is mennék nélküled? Teljesen kiment a fejemből. Míg várok a kocsira, megveszem a kihangosítót. Megígérem.

- Sokkal nyugodtabb lennék, ha használnád. – nyomott a szájára egy puszit az asszony – Bencét elhozom én az oviból. Siess haza! Jó?

- Jövök, ahogy csak tudok.

Egymás után fordultak ki az udvarról, s mögöttük lassan bezáródott az elektromos kovácsoltvas kapu.

Nándi leadta az autót a szervizben, s meghagyta, hogy a fékeket, és futóművet alaposan nézzék át! „Sosem lehet tudni” – gondolta. A szerviz mellett elővette a telefonját, hogy taxit rendeljen, amikor a háta mögül egy mentőhelikopter repült el felette alacsonyan, nagy zajt keltve. Felemelte a fejét, hogy megnézze, így nem hallhatta az autót, ami éppen felé tartott, elvesztve felette vezetője az uralmát.

A mentőorvos, ujjait a nyaki ütőerére nyomta, s megrázta a fejét kollégája felé.