A mentő, szirénázva fordult be az utcába.

Tara Scott

                                                     Drog

A mentő szirénázva fordult be az utcába. Az egyik lépcsőház előtt két nő beszélgetett. Ahogy meghallották a hangot, hirtelen elhallgatva kíváncsian nézték, hol áll meg vajon az autó? Meglepve látták, hogy épp előttük fékezett és fordult be az egyetlen üres parkolóba. Félreálltak, hogy a mentősök jobban elférjenek a hordággyal a lépcsőn felfelé. Utánuk a mentőorvos sietett kezében a táskájával. A két nő, egy ideig hallgatta, hogy meddig mennek felfelé. De gyerekek szaladtak lefelé a lépcsőn kiabálva, nevetgélve, így elnyomták a felhaladók zaját.

- Kiért jöhettek? – nézett rá a lilapulóveres a szőkére.

- Nem tudom – biggyesztette le az, az ajkát – talán az öreg Karcsi bácsiért?

- Nem lehet, ők az elsőn laknak. Annál feljebb mentek – nézett fel a lilapulóveres a házra, mintha láthatná az eseményeket.

- Mennem kellene vacsorát főzni, de most már csak megvárom, kit visznek el?

- Én is. Addig már csak nem indulok el, még akadályoznám őket lefelé.

Hosszú percek teltek el, mire lábdobogásokat, sietős lépteket hallottak lefelé.

A hordágyon egy fiatal lány feküdt nyakig betakarva. Arca sápadt fehér, szeme körül barnás karikák. Rövid ideig látták, míg sietősen elhaladtak mellettük, de rossz benyomást tett rájuk. Az orvossal együtt jött lefelé Ligetiné, kisírt szemekkel, rájuk sem nézett, míg elhaladtak mellettük. Az orvossal beszéltek valamiről, de nem értették.

- Mi történhetett? – nézett a lilapulóveres a szőkére.

- Mi történhetett? – legyintett a másik – Hát drog! Mi lenne? Láttad, hogy nézett ki! Pedig azt hittem, ez egy rendes család. Egy hónapja laknak itt, és máris mi történik náluk!

- Nem túl barátságosak, én még mosolyogni sem láttam őket. Nem tudom, mire tartják magukat! – vette át szatyrát a másik kezébe a lilapulóveres.

- Én megpróbáltam szóba elegyedni vele, de mindig siet. Köszön, és már megy is tovább. Mintha rejtegetne valamit. Talán fél, hogy elszólja magát. – hajolt közelebb, és halkította hangját bizalmasabbra a szőke.

- Az lehet! Na! Menjünk, mert kezdődik a második műszak – indult el a lépcsőn a lilapulóveres.

- Igaz. – követte a másik.

Elköszöntek, a szőke a másodikon lakott, a lilapulóveres a negyediken. A szőke megvárta, míg fent az ajtó becsukódott, s becsöngetett a mellettük lévő lakásba. A szomszédasszony szinte azonnal ajtót nyitott. A szőke miután köszönt szinte nyomult az ajtón befelé. Alig várta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó.

- Hallottad mi történt? – kérdezte, míg meg sem várva, hogy hellyel kínálják, letelepedett a konyhában.

- Nem. Mi történt? – kérdezte a szomszédasszony, s megkavarta a tűzhelyen a vacsorát.

- Elvitték, a Ligetiék lányát. Mentő jött érte. Nem hallottad? Szirénázott. – hajolt előre a szőke, hogy nyomatékot adjon mondandójának.

- Nem, nem hallottam. Szólt a rádió, az előbb kapcsoltam ki épp be akartam menni a szobába, amikor kopogtál. De hát mi történt?

- Drog. Mi más lenne? A fiatalok ezt csinálják. Látjuk a tv-ben nap, mint nap.

- Várj csak! Valamelyik éjjel az ügyelet is kint volt náluk. Épp csuktam be az ablakot, amikor jöttek. Odamentem az ajtóhoz, és hallottam, hogy fölöttünk nyílt egy ajtó, és Ligeti szólt nekik, hogy oda menjenek. Szóval drog…

- Sápadt volt, a szeme körül barna karikák… Rosszul nézett ki. – erősítette meg a szőke.

- Te! Nem lehet, hogy az, az új betegség az a… Tudod, amit nem lehet gyógyítani, és egymástól kapják el? Tudod a mai fiatalok! – legyintett – Mindenki mindenkivel.

 - Gondolod? – húzta fel szemöldökét a szőke – Ez eszembe sem jutott. Lehet, hogy igazad van. Na, megyek. Holnap majd beszélünk.

Másnap délután Ligetiné hazafelé tartott a munkából. A kapu előtt asszonyok beszélgettek. Köztük volt a lilapulóveres, és a szőke. Szemmel láthatóan az asszony volt a téma, de amikor közel ért hozzájuk, átváltottak közömbös témákra. Köszöntek neki, s ő fogadta, de tovább is haladt. Míg a levelesládát kiürítette, felerősödött a beszélgetés, és hallotta a nevét emlegetni. Hamarosan hazaért a férje is, pár dolgot szatyorba pakolt, s együtt indultak a kórházba. Lent már nem volt senki. Csak egy-két ablakban mozdult a függöny, de ők ezt nem láthatták.

Másnap, Ligetiné ugyanabban az időben hazafelé haladt a járdán, szatyorral a kezében. A szőke már várta, s mikor meglátta elé ment.

 - Láttuk, hogy a lányukat… Ne keseredjen el. Sokan sikeresen leszoktak már…

A másik értetlenül nézett rá.

- Tudja! Az elvonón… - hajolt közelebb.

A másik szeme teleszaladt könnyel. Valami megfogalmazhatatlan kifejezés jelent meg az arcán, míg nézte a szőkét és válaszolt:

- Igen. Biztosan…

Azzal ellépett, és elindult a lépcső felé.

Ez után a nap után egy hónapig nem látták őket. Egy teherautó állt meg a ház előtt, s a Ligetiék bútorait elnyelte a hatalmas rakodótér. Mikorra kiürült a lakás, a házaspár is megjelent. Feketében, lefogyva, megtörten. Az asszonyok most is ott trécseltek a lépcsőház előtt. Ligetiék nem szóltak senkihez. Az asszony mielőtt követte férjét az autóhoz, egy papírt ragasztott fel az lépcsőház üzenő falára. A többiek alig várták, hogy elgördüljön az autó a ház elől, siettek megnézni az üzenő falat. Egy halotti bizonyítvány volt, Ligeti Kinga nevére kiállítva. A halál oka: Leukémia.