„Terike nénit, keresztanyámat ismerted, apró termetű, mélyen vallásos érzelmű asszony volt, sok szép időt élt. Igaz, ami igaz, fukarul bánt a pénzzel, az élettel, aszkétikus életet élt, cseppet sem kényeztette magát. Az egyébként vitathatatlan felfogása szerint többet leszünk odaát, mint itt, tehát minden áldozatot meg kell hoznunk testünk-lelkünk üdvéért. Ebből kifolyólag a két gyerekével nem igazán törődött, a szoptatásról korán leszoktatta őket, nem ismerték meg az anyai szeretetet. Meghaltak korán, még két éves koruk előtt. Hanem az egyházi életre nagy gondot fordított, napra nap a templomot járta, afféle mindenes lett. A papokra adta fel a miseruhát, a ministránsokat készítette elő, ostyát sütött, perselyezett, mosott, vasalt, kitakarított, mikor mit kellett tenni. Szentképeket, imakönyveket vásárolt, és miután keresztapám hosszú szenvedés, nyolcévi bénaság után elhunyt, a temető-templom alatti kriptába temették, mint majd hosszú évekkel később őt is. Egyszer voltunk lent, emlékszel?

Ha elmentem hozzá látogatóba, nem nagyon beszélgettünk, csak mikor már látta, hogy szedelőzködök, mondta: - Adnék egy kis lekváros kenyeret, de látom, már mész. - Ilyen volt. Egyszer megszállta a jótét-lélek, és engemet, egyik keresztlányát, mert a nővéreimet is ő tartotta szenteltvíz alá, elvitt búcsút járni Mátraverebély-Szentkútra. Emlékszem a remetékre, ott laktak a hegy oldalába vájt üregekben. Kérdezd meg egyszer a papunkat, miért voltak a remeték? Istent követték, vagy bűnt követtek el? Két napig voltunk a zarándokúton, nagyon szép emlékem: felvonultunk, énekeltünk. Este szalmán aludtunk, valami pajtában. Tudod, ott a hegyen többször megjelent Szűz Mária, csodatevő helynek tartották, tartják. A Szentkútról azt mondták, ha valakinek valami kívánsága van, és ott kéri a Szűzanyát, óhaja teljesül.”

Kisgyerek voltam, amikor először, de később még párszor elmesélte ezt anyám.

Olyankor képzelődtem: milyen lehet a helyszín? A hegy formája, fekvése? Az említett folyó vagy patak… Szegények voltunk, nem engedhettünk meg magunknak egy ilyen utazást, de nem is volt bennem különös vágy odamenni. No meg a Kádár-rendszerben nem igazán volt divatos hely.

Amit tudni akartam a Szentkút történetéről, azt olvastam. A monda szerint, az 1100-as évek elején Szent László király csatái közben, e gyönyörű völgyben pihent meg, és lovának patái meg lándzsája nyomán források fakadtak fel a földből.

Úgy 50-100 évvel később a verebélyi pásztor siketnéma fiának jelent meg a Szűz, a forrás menti hársfánál. Hajdan élt sorstársam, nem tudom, hogyan magyarázta el különleges élményét környezetének.

A Szűz persze később is megjelent a vidéken, 800 évvel később, egy mélyen vallásos hasznosi asszonynak, aki sokat szenvedett részeges férjétől, és Klára - így hívták az asszonyt - kápolnát építtetett azon a helyen.

1705-ben itt a Cserhát eldugott kis völgyében is épült kápolna egy kegyszobor számára, aminek az eredete ismeretlen, de amit a pásztó ciszterciták a klastromukból menekítettek ide.

1758-ban elkezdtek építeni itt egy kéttornyú kegytemplomot, ami 5 év alatt készült el, a vidék egyik földesura, Almási János és az itt remetéskedő, volt feldebrői plébános, Belláght Ádám buzgólkodásával. A század vége felé - 1772-ben - ferences testvérek telepedtek le Szentkúton, és 1950-ig gondozták, de akkor a rendszer feloszlatta a rendet.

Melacho Péter 1928-ra elkészült a 27 méter hosszú és 17 méter széles templom felépítményeivel, ami a hét szentséget ábrázolja.

1934-ben Stefanek Albin elkészítette a falak festményeit, míg Hollós Endre az oltárképeket festette meg. A század végén az akkori pápa, VI. Pál "Kisebb Bazilika" rangjára emelte 1970-ben.

Anyám halála után pár évvel úgy hozta a sorsom, Mátraverebélyre utaztam, többedmagammal buszos kiránduláson vettem részt. Szép „találkozás” volt: a hegyek, a Zagyva forrás-közeli folyása, a fákkal tele hegyoldal. A Mária-szobor kőkápolnában. A magasban, a fák zöld lombjai közül kivilágló, nagy fehér kereszt, a templom, a Szentkút… „Szembesül képzeletem és a valóság.” 

Mint minden búcsújáráskor, most is nagy tömeg nyüzsgött, nekem pedig nem kell többé képzelődnöm a tájról. „Tehát ez az a hely! Átpontosít - az ezerszínű élet végén tesz hasonlót a halál...”

Erdő Péter, Magyarország hercegprímása celebrált misét, mellette papok, köztük Mikus Tibor, innen Tápióbicskéről – ő szervezte a kirándulást –, egyházi Szűzmáriás-lobogók az éneklő körmenetben. Bent a templomban hűvös, lélekemelő, tapintható csend.

A templommal szemben újabb dombvonulat, a fák közt el-eltűnik egy-egy személy, kis idő után megkönnyebbülten jön elő. Remetét egyet se láttam…

Tekintetem belefúrva figyeltem a tájat, azt a pillanatot kerestem, amikor anyám… Azt a helyet, ahová… „lombhalmokon át... tüdővel foghatón… vonnak sűrű árnyékba a fák. Ezek a fák? Még csak hegyek álma…”

Eszembe jutott: a II. világháború, a lehetséges hadmozdulatokon képzelődtem, úgy vélve, nem sok tusa lehetett itt.

Leültem a dombra, le kellett ülnöm, mert egyre erősebben kívánkozott világra, szavakká lenni vágyott a bennem élő dallam-ritmus-képegyveleg… Papírt, golyóstollat kerestem elő, s gyorsan, percek alatt összeállt a mozaikkép szövege…

A közvetlen körülöttem lévőket csak szemem sarkából érzékeltem, a sebes tollvonásokat nézték, érdeklődéssel, kicsit furcsálkodva, de tudták: költő vagyok… Eközben a völgy-mélyéről, képzelve a hangzáshullámokat, tudtam, a körmenetből száll az ének…

Szentkúton

Haláláig sokat emlegette:

Boldogasszony-napi búcsún járt -

mondott-emlék színhelyén szembesül

képzeletem és a valóság.

Átpontosít - az ezerszínű élet

végén tesz hasonlót a halál.

Hol Mária megjelent, szobor

őriz régi, egyszervolt csodát.

Fenn, a csúcson, nagy, fehér kereszt,

messze látszik, lombhalmokon át.

Körmenet tolong. Ének száll. Mély csend

bennem. Látvány, semmi látomás.

A Szentkútnál, térden, ifjú nő. Esdve

mond - tán gyermekáldásért - fohászt.

Zagyva-folyást tüdővel foghatón

vonnak sűrű árnyékba a fák.

Ezek a fák? Még csak hegyek álma,

mikor itt járt fiatal anyám.