Julinak szeretettel

A kisfiú még nem tudta, hogy költő lesz, de az őt körülvevő világról csupa szépeket feltételezve gondolkodott. A gondolkodáshoz szükséges értelem-jelekkel: a szavakkal, a látszatok és minden nehézség ellenére, megfelelő szókinccsel rendelkezett. Csak éppen nem hallotta a hangokat, ezeket a szavakat más módon értette volna meg reálisan, de erre csak hosszú évek múltán adott neki lehetőséget a sors. 

Fantáziája állandóan és intenzíven foglalkoztatta képzelőerejét. A valóságos életen, jelenségeinek megfejtésén, ami az ún. ép társainak a legtermészetesebb dologként adódtak az életben, neki gondolkodni kellett, megfejteni, értelmezni, egymáshoz viszonyítani a lét rengeteg dolgait. Ettől az állandósult intenzív lelki élettől gyakran elfáradt, sokszor napközben is legszívesebben ledőlt volna aludni.

Egyre kiábrándultabb lett, magába forduló, nap mint nap látva: embertársai gondolkodásáról, szándékairól, cselekedeteiről csupán azok testbeszédén, szájmozgásán keresztül kap jelzéseket. Ezek a jelzések pedig jóval rafináltabbak a természet és az állatok megnyilvánulásainál. És amíg az előbbieket pontosan értette, otthon volt velük a lelke, addig fajtája minden egyes tagjához egyre fogyó bizalommal volt kénytelen közeledni a kivédhetetlenül bekövetkezett csalódások miatt.

Még távoli, meredek hegyként, készülődő viharokkal és csúcsain csodálatos nyugalommal felsejlett előtte a győzelem látomása, ember-mivoltáért vívott küzdelmek után.

Nehéz életre készült.

Egy alkalommal a kamasszá nőtt fiú kertjük rózsái közt sétált. Május volt, a természet legszebb ideje. Illatos rózsatenger az egész kert. Egyszerre elkezdett esni az eső. Előbb csepergett, majd sebes záporrá erősödött. A fiú állt a rózsák közt a záporrá vadult esőben, bőrén érezte a vízcseppek heves zuhogását és hallgatta a csönd távoli hangjait:

„Tudom, hogy az eső zajjal jár. Minél hevesebben esik, annál erősebb ez a zaj. Tudom, mert sokan beszéltek már nekem róla. De senki sem mondja el, mikor vagy hogyan okoz az eső zajt. Magát az eső esését hallani, vagy csak azt, ahogyan az esőcseppek leérnek a földre vagy az ablaküvegre? És milyen érzéseket okoz - hallva - ez a zaj? Fáj, nyugtat, izgat?”

Miután elmerengett a kérdéseken, amelyekre választ soha nem fog kapni saját tudatával megtapasztalva, különös lelkiállapotban került.

Napok múlva megírta első versét.

És nem volt megállás. Témák és kényszer kettős keresztjével ment tovább.

     Csöndből jöttem,

     csöndben élek,

     ha végleg haza,

     a csöndbe térek.

A kamaszból felnőtt lett.

Verseit folyóiratokban publikálta, könyvei jelentek meg.

Elbeszéléseket írt, regényt.

„Lelkiállapot-korszakaimról elmélkedem.

Kamaszkori gyötrelmeim a hallás hiányának felismeréséből adódtak: miért éppen én nem hallok a sokak közül, akik köröttem élnek? Szülőfalumban egyedüli nemhalló gyerek, micsoda igazságtalanság velem! Kérdés szült kérdést. Ki ismeri sajátos gondjaim? A vizuális úton történt felismerések, jól tudtam: csak részét jelentik a valóságnak. A sérültség kikezdhető. Repedés a kavicson, oda nem illő szó a versben, gombostűnyi lyuk a léggömbön. Pici hiba, ám rámegy az egész.

Hányódást éreztető korszak: a kikötőbe közelítő vitorlás hajóé, amit a meg-megújuló szél minduntalan visszaűz a tengerre, s hiába minden, képtelen révbe érni. A társadalomban csak fizikailag voltam jelen, gondolatáramlást, hír- s hangözönt nem élhettem. Szerencsére túl tudtam tenni magam negatív élményeken, kedvezőtlen benyomásokon. Hitem a jóravaló emberekben, a világban, erősnek bizonyult.

Majd elért a kíváncsiság korszaka. Hátsó szándék nélkül kérdeztem bele a beszélgetésekbe. Ha hallanám, kérdezés nélkül tudnám… Hiába égettek a „miközödhozzá”-tekintetek. Megismerkedtem okfejtésekkel, véleménykülönbségekkel, észrevettem a beszéddel történő kendőzést, az igazi szándék elleplezését. Napilapokra, könyvekre olyan szükségem volt, mint kenyérre.

S ma, túl életem felén? Ha egy film nem eléggé cselekményes, dühít, miért nem feliratos? Tévé-híradót nézve, szeretném azonnal tudni, mit mondott az a fontoskodó, akinek arcát, gesztusait látom csupán. Manapság lekésni komoly veszteség! A bizonytalanság szorongást, kiszolgáltatottság érzetét kelti, hiszen az információ: hatalom. Eszembe jut: kit illetek szemrehányással és miért? Amiről szó volt, bár nem értettem, de bármikor, bárkitől, a holnapi újságból megtudhatom.

Érzékeimben, gondolataimban él, lüktet a világ.

A történelemből azt a tanulságot vontam le, ismétli önmagát, de mindig iszonyúbb, mert fejlettebb fokon ismétlődik, ami jön. Már nem annyira magam-magunkat, hanem inkább a jövő hallássérültjeit szánom: hová jutnak az egyre erősebben áramló információk sodrában?

Nyugodjanak bele az esélyegyenlőtlenségbe?

Márpedig így nincs béke annak, aki más, aki különbözik a többitől, és akinek toleranciát kell várni az ún. épek társadalmában. A béke: szociális parancs!”

A férfivá lett kisfiú felett továbbfutottak az évek.                                                                   

Este van, úgy tűnik, az utolsó enyhe koraőszi este. A vadszőlőt már megcsípte a szeptembervégi szél, sárgába, rőtaranyba, pirosba öltözött. Minden fuvallatra zizzenve hullott a levél.                   

Kint ült a kertben, a parányi teraszon a hintaágyban. Az este már sötét köpenye alá vette a környéket, a kert fái, mint az árnyak, lomhán nyújtóztak az esti szélben. Csend volt. Mélységes, tiszta csend. Nedves földszag áradt, és aprócska harmatgyöngyök csapódtak a fűszálakra. Hűlt az idő.

A hintában összegombolyodva, hozzásimulva aludt fekete-fehér pincsije. Néha meg-megránduló kicsi teste, lábacskái jelezték, hogy álmában nagy harcban áll, talán támad, talán menekül. Néha morgott is hozzá.

Az idős költő elmosolyodott. Szeretettel simította meg a csepp kis testet és hallgatta a távoli csöndet:

„Azt mondják, ha jól eltalálnak egy teniszlabdát, annak „jó a hangja”. És ha valaki nem jól fordul síelés közben, akkor annak, ahogy a kemény havon vagy a jégen lécei csikorognak (hagyjuk most, hogy ez mi), „bántó hangja” van. Mit értenek ezen tulajdonképpen? És a falevél, ahogy lehull? Zizeg. Van annak nesze, zaja, ahogy mind alább ereszkedik? És a zenék…! Azt mondják a contrymuzsika másképp’ hangzik, mint a popzene, és a blues, a jazz vagy a klasszikus zene. És hogy a rockzene teljesen másképp szól, mint az összes többi. Látok tévéközvetítésben zenerajongókat extázisban, különös mozgásokat produkálva.

Láttam másokat zenére ellazulva, teljes nyugalomban. Ez az egész annyira zavaros! El tudja nekem mindezt magyarázni anélkül, hogy olyan szavakat használna, mint „mormog”, „dübörög” és jól cseng? Mert én, aki nem hallok, nem értem, nem tudom pontosan - hiába szeretném -, mi az, hogy „mormogni”, „dübörögni” és „jól csengeni”.

Az idős költő, aki egész életében hallgatta önmaga lelkének csodálatos zenéjét, dallamát, muzsikáját, soha nem érzékelte a külső hangokat.

És nemsokára az örök csendbe tér vissza, mint minden élő.