2011.11.10. 19:51, Németh Péter Mikola
F. K., a keresztszülő szavaival is,
Egy újszülötthöz szólva.
(homlokéj)
Két elvakult szempár,
egymásba égő ablakok.
(piros magány közepén)
két mosolytalan sírszár
között a szerelem foltjait
már rég fölmeszelték.
A rejtett vörösek melege
hellyel kínál.
Átrétegződik a tavasz.
Tulipánok, rózsák zaja,
szobrok szeletei a tájban;
kimérák, angyaloszlopok,
szárnyas ajtók és szárnyas ablakok
naprakész angyalfelfogásban. –
Imát patakzó szájak.
Vérbokréták, fénycsokrok:
krisztusiak és krisztustalanok
vad tömjénillatárban.
Freskóégre nyíló rózsák, füstkaméleonok.
Fagy mintázta frízek, fugák, ívsorok
hasadt harmóniában.
Apokrif-dallamokat visszhangzó testtemplomok,
C sontV árkoponyák. T üdőK atedrálisok:
Al – le – lu – ja, al – le – lu – ja.
(víz és kereszt…)
„Introítus a testmelegbe.
Glória a forró rostokon.
Könyörgés csillapodásért,
Áldozat a jéghideg oltárokon.”
Al – le – lu – ja, al – le – lu – ja, al – le – lu – ja.
Most egyszerre történik az
és ugyanaz.
Hamlet égszínkék.
Hamlet szomorú.
Al – le, al – le - lu - ja.
(ez már a szemhéj nélküli hajnal)
a horizonton
kibékíthetetlenül
a derengés.
(Vác–Budapest >< 1987–89.)
Idézet: Tűz Tamás azonos című verséből
Én furcsának találom a vers hangulatát, vagy csak nem értem! ( ? )