Sűrű felhőkönny:
    zuhog a zápor.
    Tócsákon kövér
    buborék táncol.
    Ablakból
    kizöldült
    kertre látok.
    Az orgonák:
    szélfújt
    lila lángok.
    Kit sirat,
    mit sirat,
    hogy szinte fáj,
    napfényes
    derűre   
    várva a táj?

    Tűnt idő:
    gyermekkor
    koponyatérben.
    A lélekfilmen
    szemek beszéde.
    Ajkak mozgása.   
    Testbe zárt
    hangok:
    időtlen
    csöndben
    vándorlok.

    De perlekedve
    szüntelen
    magammal,
    szenvedéllyel,
    hittel
    és haraggal,
    reménytelen is
    roppant
    szerelemmel,
    nem,
    sohasem
    alkudtam
    a csönddel!

    Nem hallva hangot,
    az emberi szót,
    egyik gondolatból
    másikat
    szül a
    hang nem-zavart
    dolgos elme,
    s az értelem
    próbálja
    rendbe
    rakni valónk,
    a szétfutó jelent,
    sejtve-építve
    benső végtelent.

    Rögzített perc,
    áprilisi reggel.
    Asztalnál ülök,
    kinyitott könyvvel.
    Önfeledten
    suhanok
    dallamról
    dallamra...
    Csillagokon túl
    eszmélek
    magamra,
    ahogy szemem
    a betűkre néz.
    Átéltem csodáid,
    János vitéz!

    Hogyan is történt?
    A titok vonzott.
    Lélekéhem
    könyveket
    nyittatott.
    Mindegy volt,
    mi jött,
    versek, regény...
    A csönd felhőin
    áttörve,
    a fény
    üzent
    értem.
    Tollért nyúlt kezem.
    Akkor íródott
    első versem.

    Moccanatlan ágak.
    Zápor
    sem zuhog.
    Gyöngyházderengés:
    felhőfény borong
    a tájon.
    Bennem
    lázadó hangok.
    Törnének ki,
    át a csöndfalon.
    Új börtönükül:
    toll, papír-halom.
    Kávé gőzöl
    ovális asztalon.
    Érzékelem:
    koccan a kanál.
    Gondolathoz
    szavakat talál-
    tat az ihlet és
    másik emlékbe
    von szelíd
    merengés.

    Hangolódok
    régmúlt hangulatra,
    rácsodálkozván
    isteni dologra.
    Tücsköket nézek,
    szitakötőket,
    s ahogyan
    - arrább -
    hangyák járőröznek,
    morzsát keresve,
    cseppecske
    vizet...

    Leng a léthinta,
    ringat
    szédület.

    Kép-teli világ!
    Úgy szóltál
    akkor,
    nem éreztem fel
    a hiányzó
    hanghoz!

    Nézek a kertre,
    megeredt a zápor!
    Lila tűz hajlong
    az orgonaágon.
    Zápor és szél,
    e két elem
    ellen dacoló
    lelkes küzdelem!

    Szállt
    a meseszó
    Anyám ajkáról,
    tündérekről s más,
    egyszerű csodákról.
    Holdfény.
    Sejtelmes
    árnyak lengenek.
    Félelemmel
    birkózik
    a képzelet.
    Susogó lombok.
    Csörtető patak.
    Tobozkoppanás
    fenyőfa alatt.
    Meseképek és
    benső fülben
    hang -
    boldogan hallgattam
    a hangtalant!
    (A lélek-mély
    - túl
    a tudható
    világon -,
    nem Isten-rész-e,
    fény-sebzett
    álom?)

    Mélycsöndű titok.

    Idővont falat
    semmivé zúz
    összegző gondolat.
    A véges tudat
    - tűzképeken át -
    létünk vezérlő
    sejtelmébe lát.
    Nem éjszaka ez,
    ne hidd, ember!
    A felhő sugárzás,
    bár szürke fény,
    de érezve-tudjuk:
    előbb-utóbb
    kisüt ama Nap
    s fennen ragyog!
   

    Áldott a fény!
    Részese
    és része
    lehettem én is!
    Köszönöm, élet!
    Talányok földjén
    baljós sejtelem.
    Világszépítő
    virágszerelem.
    Örök ábránd,
    míg élet fut,
    zajlik.
    Szélben-időben
    ide-oda hajlik.
    Merengve nézem
    az ablakon át
    szimbólumod, lét,
    küzdő, lila láng!

    Tócsák tetején
    buborék táncol.
    Múltamban fürdet
    meg ez a zápor.