– Lajos! Lajos, gyere! – az asszony már messziről kiabált, és a gazdasági udvar kapuja úgy csapódott ki előtte, mintha maga is érezné, hogy útban van.

– Mi az? – dörmögte a férje, miközben kihátrált a tyúkólból. Szájában szögek, kezében kalapács, éppen dolgozott valamin.

– A hivatalból telefonáltak, megint megszökött a kutya. A boltnál csavarog.

A férfi valami káromkodásfélét hallatott, ledobta a kalapácsot, kiköpdöste a szögeket, és gyors léptekkel, kissé sántikálva indult a kapu felé.

– Vegyél egy rendesebb nadrágot! – kiáltott utána a felesége. – Nem mehetsz így ki.

– Arra nincs idő. Még a végén megint bajt csinál az átkozott…

A köszvény húzta a lábát, de nem a fájdalomra gondolt, hanem arra, hogy hiába köti meg a kutyát, az mindig eltépi a láncot, kihúzza a karót… Mit tehetne? Mégis szükség van rá, vigyázni kell a jószágra, a házra is…

A bolt előtt egy asszony állt egy négyévesforma kisfiúval, őket szaglászta a kutya, feje a gyerek fejével egy magasságban. A férfit kiverte a víz, igyekezett, ahogy tudott. Legutóbb, mikor megszökött a kutya, húszezer forint bírságot fizetett, de az se jó, ha valakit ijesztget a senkiházi, nem akar ő bajt senkinek.

– Liza! Liza, az anyád… – harapta el mégis a mondatot, ahogy közelebb ért. Miközben elnézést kért az asszonytól, pórázt kötött a kutya nyakába. Ahogy lehajolt, meglátta a kicsi tálat az asszony lába előtt, benne néhány fémpénz. Összeszorult a gyomra. Felnézett, de az asszony lesütötte a szemét. Csak most tűnt fel neki, sose látta itt korábban.

– A te kutyád? – kérdezte akkor a kisfiú vidáman. – Nagyon szép.

– Csak légy vele óvatos – válaszolta, és ránézett a gyermekre. Hirtelen elsápadt, megtántorodott. A fiú sovány arcából hatalmas fekete szemek ragyogtak ki, a kékesfekete karikák még nagyobbnak mutatták őket, ahogy a hosszú szempillák is. Arcát sötét, göndör fürtök keretezték.

– Most költöztek ide? – kérdezte az asszonyt. – Nem láttam még magukat.

– Nemrég. – felelte az zavartan.

– Kinek a házába?

– A Gubicsák-házban lakunk.

A férfi tekintete elsötétedett. Gubicsák Janiról mindenki tudta a környéken, hogy hajléktalanokat szállásoltat, és ha egy kis pénzük van, kifosztja őket. Mégse tudott senki tenni ellene.

– Jöjjön el délután a házunkhoz, akadna némi ennivaló. A Temető utcában a harmadik ház, zöld kerítés, megtalálja. Csengessen, bár a kutyával már meg is barátkoztak, ugye. Köhintett egyet.

Az asszony most először elmosolyodott és egy halk köszönömöt suttogott. A férfi sarkon fordult és sietős léptekkel elindult visszafelé az úton.

– Liza, Liza, ha még egyszer megszöksz… – motyogta, bár közben egyre a kisfiú arcát látta maga előtt.

A zöld kerítés előtt még nyílt a rózsa. Az udvar rendezett és tiszta volt, nem hagytak leromlani semmit. Az asszony becsöngetett, és amíg várt, benézett a lécek között. Minden a helyén, ezúttal Liza is engedelmesen feküdt a jókora kutyaház előtt, csak a csengő hangjára ugatott néhányat öblös, mély hangján, inkább csak a kötelesség miatt.

A férfi nyitott ajtót, felesége a konyhában mosogatott, nem nézett ki, folyton jön valaki, a férje mindig ügyez valamit a barátaival. Ha közeli barát, rokon jön, úgyis betérnek, köszönnek, isznak egy pohár bort, pálinkát.

A kisfiú Lizára mosolygott, de nem léptek az udvarba. A férfi egy régi táskát adott az asszony kezébe.

– Tettem oda kenyeret és egy rúd szalámit. A zöldség innen a kertből való.

Az asszony szeme könnybe lábadt. Mondani akart valamit, de a férfi közbekérdezett, bár tudta, feleslegesen.

– Munkája van?

– Nem találtam. Pedig tudok varrni, hímezni, varrónő voltam azelőtt. Főzni is elég jól főzök, azt mondják – pirult el az asszony.

– Nézze, nekünk jól jönne egy kis segítség itt a ház körül. Főleg a kert lesz egyre nehezebb. Magunk vagyunk, és az ember nem lesz fiatalabb. Ha gondolja, jöjjön el hétfőn reggel. Találunk mindig valamit.

– Eljövök. Feltétlen eljövök.

– Hát téged hogy hívnak? – fordult a fiú felé, bár még mindig nehezére esett ránézni.

A kisfiú csak elmosolyodott, az anyja szólalt meg.

– Lajosnak, az apja után.

– Hétfőn. Hétfőn jöjjön. – mondta rekedten a férfi és becsukta a kaput. Lassan lépkedett a tornác felé, aztán mintha valami húzni kezdte volna, bement az ebédlőbe, a tálalón egy keretben egy kisfiú képe. Kezébe vette, úgy nézte. Mint negyven éve minden nap, most is ugyanúgy nézett rá a gyermek az aranyos keretből, fehér párnán feküdt, mosolygott. Sovány arcából hatalmas fekete szemek ragyogtak ki, a kékesfekete karikák még nagyobbnak mutatták őket, ahogy a hosszú szempillák is. Arcát sötét, göndör fürtök keretezték.

A fénykép mögül elsárgult kórházi papírlap hullott keringve a földre. Ahogy utánanyúlt, beléhasított most is az írás:

Rácz Lajos

Született: 1958. augusztus 24.

Elhunyt: 1962. május 18.

Halál oka: leukémia.